Túraajánlat

Körtúra a kivik fjordvidékén

A Kepler Track Új-Zéland egyik legifjabb túraútvonala. 1988-ban adtak át a nagyközönségnek, így még nem szerzett akkora ismertséget, mint szomszédja, a Milford Track. A 67 km hosszú körtúra bepillantást ad a Fiordland Nemzeti Park természeti szépségeibe, ahol az egyedi flóra és fauna könnyen megigézi az erre kalandozót. A 3-4 napos túra Te Anau városától nem messze kezdődik és elvarázsolt erdőkön, kopár alpesi hegyeken, sebes folyású patakok és hatalmas tavak partja mentén vezeti körbe az ámuló kirándulót.

Szerző:
Patkó Gergely
Fotó:
Patkó Gergely
2016. január 9.

A Kepler Track Új-Zéland egyik legifjabb túraútvonala. 1988-ban adtak át a nagyközönségnek, így még nem szerzett akkora ismertséget, mint szomszédja, a Milford Track. A 67 km hosszú körtúra bepillantást ad a Fiordland Nemzeti Park természeti szépségeibe, ahol az egyedi flóra és fauna könnyen megigézi az erre kalandozót. A 3-4 napos túra Te Anau városától nem messze kezdődik és elvarázsolt erdőkön, kopár alpesi hegyeken, sebes folyású patakok és hatalmas tavak partja mentén vezeti körbe az ámuló kirándulót.

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely

 

Tavaly május elején volt szerencsém a párommal, Gyöngyivel eljutni Te Anau-ba, ahol hasonlóan másokhoz, én is a híres Milford Track-re fentem a fogam. Sajnos az időjárás nem kedvezett, a tél közeledtével beállt a rossz idő, és a hágót lezárták a nagy árvizek, lavinák veszélye miatt. Ekkor javasolták a nemzeti park látogatóközpontjában a Kepler Track-et, amely kevésbé veszélyes, de természeti szépségeit tekintve vetekszik a szomszédjával.


Kirándulásunkat háromnaposra terveztem, így az engedélyek mellett az útba eső vendégházakba is megváltottam a szállást két éjszakára. Kora reggel indultunk kanapészörfös vendéglátóm otthonából egy másik, svájci hátizsákossal együtt. Flavio csak egy napra csatlakozott hozzánk, így ő nem cipelt akkora pakkot, mint mi. Nekünk persze a váltás ruha mellett készülni kellett meleg hálózsákkal is. A hüttékben fűtésre csak a központi helyiségekben lehetett számítani, büfé sem volt, így gázpalackot és konzervet is magunkkal kellett vinni.

 

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely


Ez azért is volt fontos, mert az első nap közel 1000 méter magasságot kellett legyűrnünk. Az első másfél órában vízszintes terepen, a Dock Bay partján haladtunk. Elhagytuk a látogatóközpontot, majd az autóparkolót, és elhaladva a kiindulópontot jelző tábla mellett belevetettük magunkat a sűrű erdőbe. A lélegzetünk is elállt a dús növényzettől, ami itt fogadott minket.

 


Új-Zéland mérsékelt övi lomberdei gyakran öltenek esőerdő jelleget. Nem is csoda, hiszen a csapadék éves mennyisége a fjordvidéken eléri a 3000 mm-t. Az örökzöld fák, a lelógó liánok, a kidőlt, korhadó fatörzsek a vastagon megtelepedett mohákkal, valamint a páfrányok alkotta sűrű aljnövényzet a zöld szín minden árnyalatát felvonultatták. Olyan különleges fákat találtunk, amelyek szinte csak ezen a földrészen találhatóak. Az endemikus rimu (Dacrydium cupressinum), vagy miro (Prumnopitys ferruginea) magasság tekintetében nem vetekszik a trópusi dzsungel fáival, de összefüggő lombkoronájuk kellő menedéket nyújtott a csepergő eső elől.

 

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely


Az ösvény néha apró ereken haladt keresztül, amelyek a közeli tó felé próbáltak eljutni. Olykor mocsaras terepet hagytak maguk után, ezeken deszkapallók könnyítették a továbbhaladásunkat. Néha a jelzés kivezetett a tópartra, ahol jó időben remek lehetőség nyílt volna egy kis fürdőzésre. Elhagyva a Brod Bay kempingező helyét, a terep emelkedőre váltott, és a cikk-cakkos úton beindult a szintemelkedés. Innentől már nemcsak a fákról aláhulló eső, hanem gyöngyöző izzadságcseppek is áztatták a homlokunkat. Kétórányi kaptatás után hirtelen vége lett az emelkedőnek és kiléptünk a fák sűrűjéből. Sziklás, füves fennsík tárult a szemünk elé, amelyen az út kanyarogva folytatódott a ködfelhőbe rejtőzött hegycsúcs felé. Búcsút vettünk Flaviótól, aki innen visszafordult Te Anauba, mi pedig a dimbes-dombos vonalon továbbindultunk a Luxmore turistaház felé. Sajnos az eső ekkor már nagyon belekezdett, és mire elértük aznapi célunkat, a nyílt terepen bőrig áztunk.

 

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely


Másnap reggel reménykedve tekintettem ki az ablakon, de szomorúan vettem észre, hogy még mindig szemerkél. Emiatt úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a kitérőt a közelben fekvő barlangokhoz, és inkább folytatjuk az utunkat a következő turistaházig.


Az útvonal a hegy oldalában vezetett, tőlünk balra a Luxmore csúcs emelkedett, jobbra pedig a széles völgy tátongott. Az alján sejteni lehetett a hatalmas öblöt, a gyorsan úszó ködfelhők alól néha meg is csillant a tó vize. A terep nagyon kitett volt, és a szél is egyre erősebben fújt. Az esőcseppek apró tűszúrásokká váltak, amint az arcunkhoz, a csupasz kezünkhöz értek. Próbáltam az átázott poncsómmal minél jobban takarni az arcomat, de a hideg szél csontig hatolt az ujjaimon. Viszontagságaink csak fokozódtak, amikor a szél már nem esőt, hanem hópelyheket kezdett fújni. Kétségbeesetten néztem Gyöngyire, aki hasonlóan küzdött az elemekkel. Megfordult a fejemben a visszafordulás gondolata is, de éjjeli szállásunkat már messze elhagytuk. Tudtam, hogy pár kilométerre van egy menedékház, ahol kivárhatjuk a rossz idő végét, reménykedve, hogy nem tartós havazásról van szó. Közben elhagytuk a leágazást, ahonnan az 1472 m magas Luxmore csúcsra lehetett volna feljutni, de ilyen helyzetben persze eszünkbe se jutott megmászni.

 

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely


Mintha csak ezt akarta volna elérni a szeszélyes időjárás. Alig hagytuk el a kereszteződést, a havazás hirtelen elállt, a felhők eloszlottak és kisütött a nap. Megörültem, de kicsit bosszankodtam is, hogy kihagytuk a csúcstámadást. Persze nem tudtam biztosan, hogy a jó idő csak átmeneti, vagy valóban vége a zimankónak. Hála az égnek (szó szerint), tartósnak bizonyult az enyhülés, és a továbbiakban bár erősen fújt a szél és a felhők jöttek-mentek, a nap előbb-utóbb mindig előbújt.


A napsütéssel a csodálatos kilátás is megmutatkozott. A környező kopár hegyek és mély völgyek gyönyörű panorámával kényeztettek minket. Különösen szép volt, amikor a gerincen kellett végigmenni. Ilyenkor mindkét oldalon messzire elláthattunk.

 

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely


A Hanging Valley menedékháznál helyi lakók csatlakoztak hozzánk. Három Kea madár kísért minket a közeli kilátópontig. Innen lefelé vettük az irányt, kanyargós úton ereszkedtünk le a völgybe és csakhamar újra elértük az erdősávot. Itt a bükk egy különleges déli fajtája, a silver beech (Nothofagus menziesii) terjedt el. Ezeket nem véletlenül hívják „goblin forestnek”, amit magyarul „kobolderdőnek” lehetne fordítani. A furcsa girbe-gurba ágakkal, a megtelepedett epifiton növényekkel és a lecsüngő zuzmókkal tényleg úgy néznek ki, mint a szakadt lepelbe bújt kísértetek. Önkéntelenül is Középfölde elvarázsolt erdeje jutott eszünkbe, várva, hogy kiugrik egy tünde valamely fatörzs mögül. Tovább ereszkedve vízesés és gyorsan futó patak várt minket, a völgy aljában pedig aznapi szállásunk, az Iris Burn vendégház.

 

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely


Másnap folytattuk utunkat a völgyben a kiszélesedett patak mentén. Érezhető volt, hogy a sok esővíz itt gyűlik össze. Figyelni kellett, hogy az irtásokat átszelve ne süppedjünk bele a vizenyős, sáros talajba. Az egyik ilyen nagy tisztás az ún. „Big Slip” volt, amely még 1984-ben jött létre, mikor is a nagy esőzéstől a megcsúszott hegyfal egy része teljesen letarolta a növényzetet. A hatalmas seb máig ott tátong mementóként a Hanging Valley oldalában.


Ismét az erdőben járva felfigyeltem az út mentén kihelyezett hosszúkás csapdákra. Mint kiderült, ezek az elszaporodott hermelinek befogására lettek kitéve. A menyétféle inváziós faj Új-Zélandon, a telepesek hozták be a szintén betelepített nyulak ritkítására. Nem gondolták, hogy az a könnyebb prédának bizonyuló futómadarak, a kivik és a különösen veszélyeztetett takahe populációját és tojásait kezdi irtani.

 

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely


A folyóvá szélesedő Iris Burn partján könnyen haladtunk, elhagytuk a Rocky Point-ot, majd elértük a torkolatot a Manapouri tónál. Új-Zéland ötödik legnagyobb tava közel 28 km hosszú és meglehetősen mély, 444 méter. A partján épült a Moturau vendégház, ahol rövid időre megálltunk pihenni. Itt tapasztaltuk, hogy bizony hiába kellemes rekreációs hely a környék, a sok „sandfly” (homoki légy) bizony könnyen elronthatja a sziesztát. Hamarjában elfogyasztottuk az uzsonnánkat és az újra szemerkélő esőben nekivágtunk az utolsó szakasznak.

 

Fotó: Patkó Gergely
Fotó: Patkó Gergely


Utunk a Waiau folyó függőhídjánál ért véget. A túloldalt található Rainbow Reach parkolóban találtunk egy kedves autóst, aki visszavitt minket Te Anau-ba. Fáradtan, de hatalmas élményekkel gazdagodva tértünk vissza, kicsit sem bánva, hogy az új-zélandi „nagy túrák” közül a Kepler Track-et osztotta nekünk a sors.

 

A cikk a Turista Magazin 2015-ös cikkíró pályázatára érkezett.

 

Kapcsolódó cikkeink:

Mesebeli kalandok Óceániában - A kivik földjén

Karácsony a világ másik végén

Cikkajánló