Túraajánlat

Körtúra a kivik fjordvidékén

A Kepler Track Új-Zéland egyik legifjabb túraútvonala. 1988-ban adtak át a nagyközönségnek, így még nem szerzett akkora ismertséget, mint szomszédja, a Milford Track. A 67 km hosszú körtúra bepillantást ad a Fiordland Nemzeti Park természeti szépségeibe, ahol az egyedi flóra és fauna könnyen megigézi az erre kalandozót. A 3-4 napos túra Te Anau városától nem messze kezdődik és elvarázsolt erdőkön, kopár alpesi hegyeken, sebes folyású patakok és hatalmas tavak partja mentén vezeti körbe az ámuló kirándulót.

Szerző:
Patkó Gergely
Fotó:
Patkó Gergely
2016. január 9.

A Kepler Track Új-Zéland egyik legifjabb túraútvonala. 1988-ban adtak át a nagyközönségnek, így még nem szerzett akkora ismertséget, mint szomszédja, a Milford Track. A 67 km hosszú körtúra bepillantást ad a Fiordland Nemzeti Park természeti szépségeibe, ahol az egyedi flóra és fauna könnyen megigézi az erre kalandozót. A 3-4 napos túra Te Anau városától nem messze kezdődik és elvarázsolt erdőkön, kopár alpesi hegyeken, sebes folyású patakok és hatalmas tavak partja mentén vezeti körbe az ámuló kirándulót.

 

Tavaly május elején volt szerencsém a párommal, Gyöngyivel eljutni Te Anau-ba, ahol hasonlóan másokhoz, én is a híres Milford Track-re fentem a fogam. Sajnos az időjárás nem kedvezett, a tél közeledtével beállt a rossz idő, és a hágót lezárták a nagy árvizek, lavinák veszélye miatt. Ekkor javasolták a nemzeti park látogatóközpontjában a Kepler Track-et, amely kevésbé veszélyes, de természeti szépségeit tekintve vetekszik a szomszédjával.


Kirándulásunkat háromnaposra terveztem, így az engedélyek mellett az útba eső vendégházakba is megváltottam a szállást két éjszakára. Kora reggel indultunk kanapészörfös vendéglátóm otthonából egy másik, svájci hátizsákossal együtt. Flavio csak egy napra csatlakozott hozzánk, így ő nem cipelt akkora pakkot, mint mi. Nekünk persze a váltás ruha mellett készülni kellett meleg hálózsákkal is. A hüttékben fűtésre csak a központi helyiségekben lehetett számítani, büfé sem volt, így gázpalackot és konzervet is magunkkal kellett vinni.

 


Ez azért is volt fontos, mert az első nap közel 1000 méter magasságot kellett legyűrnünk. Az első másfél órában vízszintes terepen, a Dock Bay partján haladtunk. Elhagytuk a látogatóközpontot, majd az autóparkolót, és elhaladva a kiindulópontot jelző tábla mellett belevetettük magunkat a sűrű erdőbe. A lélegzetünk is elállt a dús növényzettől, ami itt fogadott minket.

 


Új-Zéland mérsékelt övi lomberdei gyakran öltenek esőerdő jelleget. Nem is csoda, hiszen a csapadék éves mennyisége a fjordvidéken eléri a 3000 mm-t. Az örökzöld fák, a lelógó liánok, a kidőlt, korhadó fatörzsek a vastagon megtelepedett mohákkal, valamint a páfrányok alkotta sűrű aljnövényzet a zöld szín minden árnyalatát felvonultatták. Olyan különleges fákat találtunk, amelyek szinte csak ezen a földrészen találhatóak. Az endemikus rimu (Dacrydium cupressinum), vagy miro (Prumnopitys ferruginea) magasság tekintetében nem vetekszik a trópusi dzsungel fáival, de összefüggő lombkoronájuk kellő menedéket nyújtott a csepergő eső elől.

 


Az ösvény néha apró ereken haladt keresztül, amelyek a közeli tó felé próbáltak eljutni. Olykor mocsaras terepet hagytak maguk után, ezeken deszkapallók könnyítették a továbbhaladásunkat. Néha a jelzés kivezetett a tópartra, ahol jó időben remek lehetőség nyílt volna egy kis fürdőzésre. Elhagyva a Brod Bay kempingező helyét, a terep emelkedőre váltott, és a cikk-cakkos úton beindult a szintemelkedés. Innentől már nemcsak a fákról aláhulló eső, hanem gyöngyöző izzadságcseppek is áztatták a homlokunkat. Kétórányi kaptatás után hirtelen vége lett az emelkedőnek és kiléptünk a fák sűrűjéből. Sziklás, füves fennsík tárult a szemünk elé, amelyen az út kanyarogva folytatódott a ködfelhőbe rejtőzött hegycsúcs felé. Búcsút vettünk Flaviótól, aki innen visszafordult Te Anauba, mi pedig a dimbes-dombos vonalon továbbindultunk a Luxmore turistaház felé. Sajnos az eső ekkor már nagyon belekezdett, és mire elértük aznapi célunkat, a nyílt terepen bőrig áztunk.

 


Másnap reggel reménykedve tekintettem ki az ablakon, de szomorúan vettem észre, hogy még mindig szemerkél. Emiatt úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a kitérőt a közelben fekvő barlangokhoz, és inkább folytatjuk az utunkat a következő turistaházig.


Az útvonal a hegy oldalában vezetett, tőlünk balra a Luxmore csúcs emelkedett, jobbra pedig a széles völgy tátongott. Az alján sejteni lehetett a hatalmas öblöt, a gyorsan úszó ködfelhők alól néha meg is csillant a tó vize. A terep nagyon kitett volt, és a szél is egyre erősebben fújt. Az esőcseppek apró tűszúrásokká váltak, amint az arcunkhoz, a csupasz kezünkhöz értek. Próbáltam az átázott poncsómmal minél jobban takarni az arcomat, de a hideg szél csontig hatolt az ujjaimon. Viszontagságaink csak fokozódtak, amikor a szél már nem esőt, hanem hópelyheket kezdett fújni. Kétségbeesetten néztem Gyöngyire, aki hasonlóan küzdött az elemekkel. Megfordult a fejemben a visszafordulás gondolata is, de éjjeli szállásunkat már messze elhagytuk. Tudtam, hogy pár kilométerre van egy menedékház, ahol kivárhatjuk a rossz idő végét, reménykedve, hogy nem tartós havazásról van szó. Közben elhagytuk a leágazást, ahonnan az 1472 m magas Luxmore csúcsra lehetett volna feljutni, de ilyen helyzetben persze eszünkbe se jutott megmászni.

 


Mintha csak ezt akarta volna elérni a szeszélyes időjárás. Alig hagytuk el a kereszteződést, a havazás hirtelen elállt, a felhők eloszlottak és kisütött a nap. Megörültem, de kicsit bosszankodtam is, hogy kihagytuk a csúcstámadást. Persze nem tudtam biztosan, hogy a jó idő csak átmeneti, vagy valóban vége a zimankónak. Hála az égnek (szó szerint), tartósnak bizonyult az enyhülés, és a továbbiakban bár erősen fújt a szél és a felhők jöttek-mentek, a nap előbb-utóbb mindig előbújt.


A napsütéssel a csodálatos kilátás is megmutatkozott. A környező kopár hegyek és mély völgyek gyönyörű panorámával kényeztettek minket. Különösen szép volt, amikor a gerincen kellett végigmenni. Ilyenkor mindkét oldalon messzire elláthattunk.

 


A Hanging Valley menedékháznál helyi lakók csatlakoztak hozzánk. Három Kea madár kísért minket a közeli kilátópontig. Innen lefelé vettük az irányt, kanyargós úton ereszkedtünk le a völgybe és csakhamar újra elértük az erdősávot. Itt a bükk egy különleges déli fajtája, a silver beech (Nothofagus menziesii) terjedt el. Ezeket nem véletlenül hívják „goblin forestnek”, amit magyarul „kobolderdőnek” lehetne fordítani. A furcsa girbe-gurba ágakkal, a megtelepedett epifiton növényekkel és a lecsüngő zuzmókkal tényleg úgy néznek ki, mint a szakadt lepelbe bújt kísértetek. Önkéntelenül is Középfölde elvarázsolt erdeje jutott eszünkbe, várva, hogy kiugrik egy tünde valamely fatörzs mögül. Tovább ereszkedve vízesés és gyorsan futó patak várt minket, a völgy aljában pedig aznapi szállásunk, az Iris Burn vendégház.

 


Másnap folytattuk utunkat a völgyben a kiszélesedett patak mentén. Érezhető volt, hogy a sok esővíz itt gyűlik össze. Figyelni kellett, hogy az irtásokat átszelve ne süppedjünk bele a vizenyős, sáros talajba. Az egyik ilyen nagy tisztás az ún. „Big Slip” volt, amely még 1984-ben jött létre, mikor is a nagy esőzéstől a megcsúszott hegyfal egy része teljesen letarolta a növényzetet. A hatalmas seb máig ott tátong mementóként a Hanging Valley oldalában.


Ismét az erdőben járva felfigyeltem az út mentén kihelyezett hosszúkás csapdákra. Mint kiderült, ezek az elszaporodott hermelinek befogására lettek kitéve. A menyétféle inváziós faj Új-Zélandon, a telepesek hozták be a szintén betelepített nyulak ritkítására. Nem gondolták, hogy az a könnyebb prédának bizonyuló futómadarak, a kivik és a különösen veszélyeztetett takahe populációját és tojásait kezdi irtani.

 


A folyóvá szélesedő Iris Burn partján könnyen haladtunk, elhagytuk a Rocky Point-ot, majd elértük a torkolatot a Manapouri tónál. Új-Zéland ötödik legnagyobb tava közel 28 km hosszú és meglehetősen mély, 444 méter. A partján épült a Moturau vendégház, ahol rövid időre megálltunk pihenni. Itt tapasztaltuk, hogy bizony hiába kellemes rekreációs hely a környék, a sok „sandfly” (homoki légy) bizony könnyen elronthatja a sziesztát. Hamarjában elfogyasztottuk az uzsonnánkat és az újra szemerkélő esőben nekivágtunk az utolsó szakasznak.

 


Utunk a Waiau folyó függőhídjánál ért véget. A túloldalt található Rainbow Reach parkolóban találtunk egy kedves autóst, aki visszavitt minket Te Anau-ba. Fáradtan, de hatalmas élményekkel gazdagodva tértünk vissza, kicsit sem bánva, hogy az új-zélandi „nagy túrák” közül a Kepler Track-et osztotta nekünk a sors.

 

A cikk a Turista Magazin 2015-ös cikkíró pályázatára érkezett.

 

Kapcsolódó cikkeink:

Mesebeli kalandok Óceániában - A kivik földjén

Karácsony a világ másik végén

Cikkajánló