MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

A Mátra bércei most sem adták magukat ingyen

Bérc. Elég ennyit mondani teljesítménytúrázó körökben, és mindenki tudja, miről van szó. Nem ez a „leg”: vannak jóval hosszabb túrák, szintesebbek és nehezebbek is. A Mátrabérc mégis közismert, elismert, talán legendás is. Még a térképre is felírják a nevét, és saját turistajelzése van. Idén is sokan voltunk, de lett egy nem várt kísérőnk is, a hirtelen jött nagy meleg.

Nagyon-nagyon tartoztam egy visszavágóval a Mátrabércnek, amiről „ő” szegény nem is tehetett. Tavaly utolsó pillanatban, pont a teljesítménytúra előtt sérültem le, és külső nézőként voltam csak ott. De majd most! Két Zolival (öcsémmel és barátunkkal) tűzés Sirokra, a megszokott szállásunkra, és lám, máris reggel hat van Kőkútpusztán.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Tavaly elszoruló szívvel néztem, ahogy elindultak, én meg maradtam. Na, most nem! Az elsők között vágunk neki öcsémmel, Zoli barátunk viszont rögtön a saját tempójára áll rá. Célja a kitűző, ami érthető is: tavaly öt perccel maradt le a szintidőről. Mi eredetileg szerettük volna öcsém tavalyi 11:16-os idején javítani, de már az előző napokban világossá vált, hogy ez lehetetlen. Achilles- és vádli-problémákkal érkeztem, célom tehát a tisztes teljesítés volt, lehetőleg szintidőn belül. Ennek megfelelően kimaradtunk minden futásból, kocogásból, pedig meglehetősen sokan húztak el így mellettünk. Az elején még annyira nem is furcsa ez, a kék négyzet bemelegítő szakasz, a „műsor” később jön.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Nem sokkal később. De aztán belemelegedhetünk, szó szerint is. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a rajt előtt sok-sok hezitálással, de ott hagytam a kocsiban dzsekit, pulóvert, és csak egy papírvékony mellénykét vettem a póló fölé. Azt is csak a Domoszlói-kapuig, az Oroszlánvár tövéig bírom elviselni, ahol vizet kapok, töltök. Addigra már persze túl vagyunk az Aszó- és Cseresnyés-tetőn, a Jóidő-nyakon és Szederjes-tetőn, meg a Jaguson is. Az ösvények kiválóak, egy-két saras-vizes rész van csak, könnyedén kerülhető. Aztán jöhet az igazi turbó fokozat. Hála Istennek, jó csapat megy előttünk, két előzéssel és feltartás nélkül megússzuk. Komisz hegyeket és emelkedőket utasítunk magunk mögé.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Elmarad a Cserepes-tető és a Szár-hegy is, majd a Hármashatár-hegy esőháza az OKT-pecséttel. Megvan már, emiatt sem kell megállnunk. Legjobb, ha semmi miatt nem kell. Enni-inni is csak menet szigorúan közben. Elhagyjuk a Markazi-kaput, jöhet az újabb emelkedő, de a három évvel ezelőtti, vihar döntötte hatalmas bükköket már szerencsére nem kell kerülgetni, így jobban haladhatunk. Egyre kövesebb, sziklásabb talajon járunk, hiába, északi oldalazás következik. Pompás panorámák maradnak el, én meg a túratársak mögött. Kevesek engedik meg maguknak ezt a luxust, mint én, pedig én is inkább csak fotózok, mintsem átengedném magam a gyönyörködésnek.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Ez nem az a túra, emberek. Ez a Mátrabérc. Összekapom magam, futok az öcsém után. Toljuk tovább, jöhetnek az állatok: Disznó-kő és Sas-kő. Egyedi hangulat, nehezebb a járás, a hőfok érezhetően alacsonyabb. Én ugyan nem bánom, így is jó a fűtés. Magamba erőszakolok egy banánt, nem szeretnék eléhezni, mint három éve ezen a környéken. Inni meg folyamatosan muszáj, bánom már, hogy otthon hagytam a Camelbaket. Aztán az Erzsébet-sziklánál, a kereszt mögött már többedszer sejlik fel a horizonton az a csíkos, karcsú torony. Immár jó nagy terjedelmében, gonoszul, mint egy felkiáltójel.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Pár méter után aztán az eddigieknél is ismerősebb pont és szakasz jön. Itt a Sötét Lápa-nyereg. Jobbról a K+, a Pisztrángos-tó és Gabi halála felől. Sokszor feljöttem ott már, és erre mentem tovább, mint most is. Furcsa, de könnyebb, mint korábban. Hamarabb megjön a csúcs is, előtte azonban egy utolsó megmaradt hófolton rongyolunk keresztül. És itt a Kékes-tető, a síház, pecséttel és teával, keksszel és kedves lányokkal. Az öcsém mosdósort áll ki, én elfogadok egy energiaitalt. Kínálom kiérkezésekor, de nem fogadja el, még a felét se: tart tőle, nem szokta. Én se, de biztos segít. Egy felet letolok. Aztán a kötelező csúcsfotó, és jöhet a sárga, a Sombokor réme.

 

Fotó: Gombos Kálmán


A talaj itt is sokkal jobb, mint ahogy az emlékeinkben élt. Egészen tisztességesen érkezünk le a rendkívül meredek ereszkedéskor, ezúttal a botjaim se görbülnek bele. Hátulról elhagyjuk a Vörösmarty turistaházat, egy kicsit saras rész jön, de máris itt a Mátra-nyereg. Meg persze vele együtt a Csór-hegy is. Durva, persze, de mintha ez is komiszabb lett volna korábban. Csúnya irtás az oldalában, már csak sóhajtunk: itt is, mindenhol? Visszatekintve eddig nem látott panoráma a Kékes felé a letarolt erdővel és az összeszabdalt, kerékmarta utakkal.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Ereszkedéskor, meg az utána való szakaszon is ugyanez a látvány fogad. Ott is sok a kivágott fa, tar szakasz. Az értékfa, a rönkök hada eltűnt, a gallyakat, ágakat tapodjuk. De abból sokat. Hullámzó terep, sok-sok gerincmenettel, és ehhez mérten pompás kilátással. Jobbról lent a völgyben Parádsasvár, Parád, távolabb Recsk. Elhagyjuk a Bagoly-követ, Vércverést és a Nagy-Lipót-féle letérőt: megemlékezünk a Mátrahegy TT-ről is, ami itt tér le a P+ jelzésen. Mi megyünk fel Galyatetőre. A Rudolf-tanyai út már igen hiányzik: biztos, hogy nem hagytuk el? Igen sokára, de aztán mégiscsak odaérünk. Iszunk-töltünk, szomjasak vagyunk. Valahogy mégsem esik jól egy idő óta se a korty, se a falat. Meleg van, nagyon meleg. Talán azért?

 

Fotó: Gombos Kálmán


Négy éve, amikor tapasztalatlan kezdőként ezen a szakaszon jártam, durva gyomorpanaszaim voltak. Az esemény – hihetetlen – megismétlődik: ugyanúgy, ugyanott. Egyre rosszabbul érzem magam, Galyatetőre úgy támolygok fel. Én energiaitalt soha többet. A turistacentrum hozza a megváltást és megkönnyebbülést, amit egy Unicum és egy kóla tesz teljessé. Öcsém szerint falfehér voltam, simán kinézett egy feladás. Ehhez képest gyorsan, kb. húsz perc alatt összekapom magam. A Mátrabérchez képest viszont húsz perc kiesés rengeteg.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Innentől a cél a túlélés. Na jó, a befejezés. Na jó, a szintidős befejezés. De több tényleg nem! Elhagyjuk a kilátót és a sok-sok kirándulót, turistát, meg más efféle normális embereket, és megint magunk között maradunk, teljesítménytúrázók. Szomorú, de itt is a tarolást láthatjuk. Sőt, hallgathatjuk a kétfelől is bömbölő fűrészeket. Nesze neked turistaparadicsom! Elmarad a Csillagvizsgáló (azt is jobban láthatjuk, na vajon miért?), majd a piros sáv is, és újra csak OKT, mint ma már olyan sokszor. Sípálya és Mátraszentlászló, újabb frissítőpont. Szörpöt és nápolyit kapunk, meg pár kedves szót.


Kék háromszög, fel a Vörös-kőhöz újabb pecsétért. A kilátó nyitva, naná hogy felszaladunk. Mi vagyunk azok, akik ezt megtehetik. Előttünk azért nem, mert ők sietnek, mögöttünk meg azért nem, mert ők sietnek. A kilátásért megérte felmenni, jó érzésekkel ereszkedünk alá Mátraszentistván környékén. Némi havat is felfedezhetünk a sípálya oldalában, ebben a húsz fokban. Mert itt már akörül járunk, nagyon meleg van. Az erdő árnyas, kellemes, de erre azért nem gondoltunk volna. Két hete az Írott-kőn még lazán tapostuk a havat.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Pompás kilátások, gerinc és bércek, és a Szamár-kő. Jöhet a kék háromszög és az Ágasvár (hátha unjuk már a „szintutat”). Na, ez nem lesz az. Megdolgoztat, ahogy kell. Kicsit technikás, kicsit durva, kicsit meredek. Ja, bocs, nem kicsit: nagyon. A kilátás szép, a pecsét rendben van, de annak nem örülök, hogy pont előttünk indul el – szép lassan – egy nagy (eddig itt pihengető) csapat. Csatát veszít az értelem az érzelemmel szemben, és gyakorlatilag lefutok a durva, meredek lejtőn. Isten gyakran az idióták pártján áll, amit ez az eset is ékesen bizonyít: törés és ficam, sőt, esés nélkül leérkezek. Ha már itt vagyok a turistaháznál, egy kólát engedélyezek magamnak, akárcsak kicsit később érkező öcsém. Enni viszont nem tudok. Kísért és fenyeget a Rocky réme, és nem, még akkor sem megy. Majd talán Keresztesen a sajt, zsemlével. Meg a deci vörös, mint mindig.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Addig azért még menni kell, ha nem is sokat. És micsoda szép szakaszon! A Csörgő-patak völgyében, ami nevéhez méltón elvarázsol csobogó hangjával, kristálytiszta vizével és zölden zsongó fáival. Le, egészen Mátrakeresztesig. Ahol aztán csak-csak sikerül elkölteni egy kis ebédfélét. És a gyógyszert: a deci (vér)vörös Mátraaljait. A hagyomány, minden Bércen. Kicsit talán meg is lök, de ugyan ki bánja ezen az emelkedőn? Mert ekkor már nekiveselkedünk az utolsó emelkedőnek. Ezen az „utolsó” jelzőn némileg változtat az a tény, hogy hét kilométeres. Néhány alattomos, sőt, aljas szakasszal. Muzsla ugyanis nem egy, de legalább hat van, szerintünk. Erdész-rét, Nyikom-nyereg, Ólom-tető… De a Muzsla sohasem akar eljönni. És amikor azt gondolnám, hogy na, ez már tényleg az, akkor kiderül, hogy ez még mindig nem az.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Kilátások itt is vannak, előre is, vissza is. De tény, hogy számomra itt a legszebb látvány mégis csak a magassági kő, a Muzsla-felirattal. Pedig az utolsó EP nem is itt van, idén jóval messzebb, de bánom is én! Megvan a Muzsla is! Ereszkedés a célig, újabb hét kilométeren át. Persze ennyire azért nem fekete és fehér az élet, itt a Mátrában meg végképp nem. A Nagy-Koncsúr környékén azért még fogad pár emelkedő, és már tényleg nem esik jól… Nyűgös és fáradt vagyok: Achilles hősiesen tartotta magát, de már igen szeretné abbahagyni, a tőle terhet átvevő bal térdem ugyancsak. A befejezés tehát lassabb, mint szeretném, de a végsőkig nem képes elodázni a pillanatot, amikor feltűnik Szurdokpüspöki.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Sziklák és rétek, erdők és bódító illatú kökénybokrok maradnak el, közeledünk. Öcsém a templomtornyot vizslatja, mikor kezd fölénk emelkedni. Hát majd a Diós-patak után, leginkább. Azon is átevickélünk még nagy igyekezettel. Ennek korábban is ilyen meredek volt a partoldala? Az út viszont kiváló, nem bokáig dagonya, mint a két év előtti szakadó esőben. És hát a pincék, emberek, árusok. Befutó, futás nélkül, fájó lábakkal, katarzis nélkül. De végső soron szép idővel, 12:04 a vége. Volt hat perccel rosszabb is, tizenhat perccel jobb is, nagy szórás tehát nincs.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Sokkal fontosabb, hogy egyben vagyunk, jól vagyunk. Na jó, nagyjából jól vagyunk. A teljesítés öröme átlendít a fájdalmon, a melegen és a szomjúságon. Ez utóbbin inkább a kulacsszám legurított szörp és víz, az éhségen meg valamelyest a töltött káposzta segít. Lenyújtunk, és elhatározásunkhoz méltón kiballagunk a pincékhez.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Kedves pár portékái közül választunk, közben némi aggodalommal az óránkat nézzük, Zolit várjuk. Már csak negyed óra… vajon idén sikerül-e neki? Aztán jön a meghökkentő telefon: itt eszem a káposztát, merre vagytok? Hát neki is megvan! Remek, 12:40-es idővel, biztosan és stabilan behozta, gratulálunk neki, közös az öröm. És busz is akad, vissza a rajtba – még annak sem elég egy óra erre az útra. Nem a hegyeken és a völgyeken át megy, nem sziklákon és ösvényeken, gyökerek és kövek között. Mi viszont végigjártuk, ismét, ott fent. A Bércen.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. július
Czigány Dávid:
Tornyosuló
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...