MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

A sziklaorom lábától a meggyes rétesig a zöldön - Gellért-hegy-Normafa

Miért is olyan érdekes ez az útvonal? – kérdeztem Attilát, a fotósunkat még a kirándulás kezdetén, mire ő lelkesen elmagyarázta: a zöld sávjelzés különlegessége, hogy pont kikerüli a budai hegyek legpopulárisabb kirándulóhelyeit, mégis legalább olyan szép, ha nem még szebb látnivalókkal kecsegtet. Ennek ellenére csak kevesen ismerik.

 

Sokszor nehéz dolgunk van, ha szeretnénk valamilyen újdonsággal megörvendeztetni az olvasókat (és persze magunkat is), a budai zöld viszont remek ötletnek tűnt: nem annyira ismert, és még közel is van. Kellemes nézelődős-fotózgatós tempóra készültünk, így három szakaszra osztottuk a távot, az első nap végére Normafát tűztük ki célul, ami nagyjából 11 kilométert jelentett.

 

 
Mire reggel egy kis késéssel, rohamtempóban zabszeletet-üdítőt vásárolva megérkeztem a Gellért-hegy lábához, Attila már felkutatta a legelső jelzést, és azon ügyködött, hogy optimális képet lőjön róla, a háttérben lehetőleg egy éppen elsuhanó villamossal vagy néhány vidáman sétálgató emberrel.

 

 
Csak ezután vágtunk neki a tulajdonképpeni túrának, azaz először is a hegynek, amit legutóbb – idéztem fel kissé fájdalmas mosollyal – véletlenül pont magassarkúban másztam meg. Nem volt nagy élmény, viszont legalább kaptam emlékbe pár vízhólyagot és egy agyongyötört lábfejet - most viszont kiderült, hogy nem is megyünk fel a Citadellához, az út a Gellért-hegy oldalában vezet.

 

 

Hétköznap lévén forgalom alig volt, így zavartalanul bámészkodtunk; konstatáltuk, hogy már virágoznak az orgonák; és gatyaféken akár Szent Gellért tekintélyt parancsoló szobrához is két másodperc alatt lecsúszhattunk volna, a zöld sávjelzés ugyanis pont mögötte kanyarog. Most tudtam meg, hogy a püspök alakját eredetileg csak 3 méteresre tervezték, de úgy vélték, hogy ezzel a „csekélyke” mérettel kevésbé tudna érvényesülni a hegyoldalon, így megtoldották az eredeti elképzelést még röpke 4 méterrel.

 

 
Ha már a szobroknál tartunk: érdekes alkotás a világvallások reprezentásaiból álló Filozófusok kertje is, ahova kis séta után lyukadtunk ki. A békés egymás mellett élést jelképező kompozíció három alakját néhány éve ellopták, és bár azóta ezeket újraöntötték és ismét felállították a helyükön, azért fura belegondolni, hogy talán valakinek ott áll az előszobájában a leplekbe burkolózott Mahatma Gandhi, mint kalaptartó… A szoboregyüttes egyébként Budapest legnagyobb víztározója fölött fekszik. A Gruber József medence két tárolójában összesen 80 000 köbméter víz fér el. Ami viszont még ennél is jobban lenyűgözi az itt járót, az természetesen a panoráma - a budai várnegyedre szuper kilátás nyílik.

 


Innen részben a tavalyelőtt megújult Tabáni Botanikai Tanösvényen keresztül a Vérmezőig vezet az út (instant természetélmény a betondzsungelben), amit a napnak ebben a szakaszában főleg kisgyerek-anyuka párosok látogatnak, de időnként farokcsóválva előbbukkan egy-egy kutya is a pitypang- és margarétamezőből.

 

 
Ebédszünet és néhány – kissé hangulatgyilkos – budapesti utca után megérkeztünk a következő állomásunkhoz, a Városmajorba, ahol legelőször is körbejártuk a Jézus szíve plébániatemplom együttesét. Attila a modernebb feléért rajong, amit állítólag már alaposan lefotózott minden oldalról, nekem viszont sokkal jobban tetszik az 1925-ben épült régi kistemplom.

 

 

Láthatóan nem csak én preferálom, ugyanis néhányan laknak körülötte, dacára az „életvitelszerű tartózkodást” tiltó táblának. Persze megnéztük a nagyobb épületet is. Sajnos zárva találtuk, de azért bepillantottunk, és a kérésemre csodaszép fotó is készült a lélegzetelállító ablakmozaikról.

 

 
A Városmajort elhagyva a Kis-Sváb-hegyet hódítottuk meg, ahol még a házak között kissé szem elől tévesztettük a zöld jelzést. Aggodalomra semmi ok, gondoltuk, úgyis csak felfelé kell tartani. A csúcson a jutalom, amire számítottunk – nevezetesen a pazar kilátás – ezúttal azonban elmaradt, a fák ugyanis jó magasra nőttek itt.

 

 

A Széchenyi-hegy felé pedig ismét elvesztettük a zöldet, és ekkor már kénytelenek voltunk netes segítséghez folyamodni; online térkép kalauzolt vissza minket a helyes irányba. Találtunk is egy ígéretesnek tűnő fagyizót, úgyhogy sikeresen helyreállt a lelki békénk.

  

 
Ez a szakasz tulajdonképpen nem annyira a természetben, mint inkább házak, villák között vezet, ám ez ne rettentsen el senkit, bőven van min legeltetni a szemet. A Tündér utcában ráakadtam a táblára, amely szerint „e helyen pihent és alkotott Radnóti Miklós”, de a magas faltól és a kesze-kusza növényzettől sajnos semmit nem láttam. A „Tündérlakot” egyébként Radnóti anyósáék bérelték, de a költő is sok időt töltött itt Fifivel, a feleségével, és a verseiben felbukkanó természeti képek sokaságát köszönhetjük ennek az idilli környezetnek.

  

 
Innen egy perc sétára „Jéé, tényleg, ez itt van!” felkiáltással bukkantunk rá a Jókai-kertre, ahol a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság és az MME központja is található. Belvárosi irodaházunkra gondolva kicsit irigykedni kezdtünk az itt dolgozókra, de azért „nagy duzzogva” bejártuk a természetvédelmi területté nyilvánított kertet. Jókai 1853-tól birtokolta a területet, gyümölcsfákat, szőlőt telepített (ennek egy része ma is megvan), rózsákat ültetett, konyhakertet alakított ki, és ide vonult vissza, amikor nyugalomra vágyott. Egykori villáját lebontották, de a présház most is áll, és jelenleg irodalmi kiállításnak ad otthont. A kert hangulatos színfoltja az oroszlános pad. Bár a kőből faragott ülőalkalmatosság nem lehetett éppen aranyérbarát, de az írónak biztosan nem voltak ilyen problémái, mert azt mondják, előszeretettel üldögélt itt. Érdekes a pár méterre álló Anakreón-szobor is, ami állítólag Jókai arcát viseli, ám ránézésre szerintem ezt nem olyan könnyű megállapítani.

 


Elég sokat időztünk a kertben, úgyhogy innentől próbáltuk egy kicsit gyorsabbra venni a tempót. Ebben némileg visszavetett minket a fogaskerekű, vagyis inkább az a szenvedély, amivel Attila próbált minél jobb fotókat készíteni róla, illetve az eredeti formájában fennmaradt régi, svábhegyi végállomás épületéről.

 

 

Néhány perc múlva megérkeztünk a Gyermekvasút széchenyi-hegyi végállomásához, ahol szerettünk volna csalni egy kicsit, és egy megállót utazni a világrekorder járművön a Normafáig, ám itt pechünkre kiderült, hogy pályakarbantartási munkák miatt április végéig munkanapokon a vonatok csak Szépjuhászné és Hűvösvölgy állomás között közlekednek.

 


Sebaj, a maradék egy-másfél kilométert azért már féllábon is kibírtuk volna, nekünk pedig mindkét lábunk megvolt, úgyhogy szinte egy szempillantás alatt megérkeztünk az aznapi végcélhoz.

  

 

Normafán nem maradt más hátra: egy kis nézlődést követően a jól megérdemelt innivalóval és a kötelező rétessel letelepedtünk egy padra, hogy megbeszéljük a következő túra részleteit.

 

Írta: Hidvégi Brigi

Fotók: Gulyás Attila

 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. június
Majoros Ildikó:
Kéken is az égig
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...