MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Ahol a legkoszosabbak lettünk a zöldön

Arra készültem, hogy a zárótúránk a budai zöldön húzósabb lesz, mint az eddigiek. Kicsit hosszabb távot, 16 km-t hagytunk a végére, Attila, a fotósunk azt mondta, hogy látványosságból is kevesebb jut majd, mert nagyrészt erdőkön keresztül vezet az út, és mászni is jóval többet kell, mint eddig.

Ez a sztori nem fog olyan egyértelműen indulni, mint az eddigiek – jegyezte meg Attila, arra utalva, hogy a zöld előző két szakaszát egy-egy konkrét ponttól kezdtük, most viszont csak leszálltunk a 137-es buszról, felsétáltunk a Hedvig utcán, és bevetettük magunkat az erdő sűrűjébe.

  


Bevallom, ekkor még kétségek gyötörtek. A legjobban az aggasztott, hogy a túrázásról alapvetően nehéz érdekesen írni: erdő, fák, virágok, zümmögnek a rovarok, megbotlottam egy ágban, hopp, ott egy őzike, jaj, de érdekes sziklaképződmény, következik egy kis laza emelkedő, na most már megszakadok, mennyit kell még mászni, elfogyott a levegőm, szúr az oldalam, csudi szép ez a panoráma, hát ezért megérte, ide még visszajövünk, pont. A zöld utolsó szakaszán, bár valóban nem érintettünk annyi érdekességet, mint az előző kettőn, azt hiszem, mégis sikerült magamba szívnom néhány átadásra érdemes impressziót.

 


A mostani túra első olyan objektuma, ami támpontot adhat a zöldre készülőknek, a Guckler-szikla, avagy Nelli-pihenő. Az előbbi elnevezés Guckler Károly erdőmesterhez köthető, aki a Hármashatár-hegy fásításával hozható kapcsolatba, utóbbiról sajnos nem találtam érdemleges információt, de annyi bizonyos, hogy a név kissé indokolatlan, ugyanis pad sincs a közelben, és a sziklára is nehéz lenne letelepedni.

 

 

Azért mi (állva) szusszantunk itt egyet, kattant párszor a fényképezőgép, és indultunk tovább, egy jó fotó reményében azokra a helyenként felbukkanó, mutatós virágokra vadászva, amelyeket káprázatos botanikai ismeretekről tanúbizonyságot téve „lila izéknek” neveztünk el.

 


A Virágos-nyeregnél gyerekek harsogtak, a Csúcs-hegy felé tartva barátságos házikók között vezetett az utunk, és innen már láttuk a gercsényi (vagy gercsei) templomot is. Az építmény azért nagyon érdekes, mert a 13. században emelték, ahhoz képest viszont csodálatosan fest. 1996-ban helyreállították, de egyébként is az egyik legépebben fennmaradt középkori templomunk. Az egyház ma is használja.

 

 
Túrázás közben – főleg viszonylag változatlan terepen – az ember olyan dolgokról is eszmét cserélhet, amelyek máskor talán sosem kerülnek szóba. Így történt, hogy amíg átértünk a Csúcs-hegy másik oldalára, nélkülözhetetlen információ jutott a birtokomba, nevezetesen, hogyha ugyanolyan márkájú és mintájú zoknikat vesz az ember, többé nem kell a párosítással törődnie, és elkerülhet egy csomó felesleges bosszankodást.

 

 

Éppen azon morfondíroztam, ez eddig nekem hogy nem jutott eszembe, amikor belebotlottunk egy 19. századi határkőbe, és kénytelenek voltunk félredobni a zoknitémát. A települések szélét jelző kőtömböt 1878-ban helyezték oda, rajta a „Solmar” és „Hidegkut” feliratok is szerepelnek.

 


Itt úgy döntöttünk, teszünk egy kis kitérőt a közeli Kálvária-hegyre, ami már csak az útközben adódó kilátópontok miatt is jövedelmezőnek bizonyult, bár a solymári Auchan látványa több mint illúzióromboló. A 11. stációnál rátértünk a Kálvária-hegy csúcsára vezető útra, és rövid kapaszkodás után 384 méterről nézhettünk körbe, na és szemlélhettük meg a Budai-hegyeket és a Pilist.

 

 

Amíg a fotók készültek, én árnyék után kutattam, de egy idő után kénytelen voltam feladni, és megadóan lehuppantam egy sziklára. Nézegettem a pillangókat – most rengeteg van belőlük –, és úgy éreztem, nagyjából három árnyalatot barnultam az indulásig. Rosszul gondoltam, valójában szép pirosra sültem a tűző napon, de ez csak később tűnt fel.

 


Ezután izgalmas kóválygás következett a nyakig érő gazban, mígnem GPS segítségével visszataláltunk a helyes irányba, de legalább sikerült lila izét fotózni, és a búzamezőn szökellés ősi hagyományának is önfeledten hódolhattam. Miután kiéltem ezt az elemi vágyat – amiről nem is tudtam, hogy létezik, de most már meg vagyok róla győződve, hogy mindenkiben megbújik valahol –, fegyelmezetten folytattuk az utat a közeli bányató felé. Ekkor egy másik búzatáblából ismeretlen srác evickélt ki vietnami papucsban (merész), hatalmas husángra támaszkodva, sört kortyolgatva. Kedvesen köszöntött minket, majd afelől érdeklődött, van-e nálunk fű. Mikor tájékoztattuk, hogy nincs, kissé mintha csalódott lett volna, de aztán mégis sikerült felvidítanunk: elvezettük a bányatóhoz, amit ő is keresett.

 


Egy jó tanács: ha már előre tudod, hogy szeretnél lejutni a vízhez, mindenképpen olyan játszós ruhát vegyél fel, amit nem sajnálsz, itt ugyanis nincs más esélyed, mint fenéken lecsúszni a domboldalon. A használaton kívüli téglagyár melletti tavacska egy részét fák veszik körbe, de többnyire sivárabb, homokos talajt látunk, ami kivételes, már-már holdbéli jelleget kölcsönöz a helyszínnek – lehet, hogy az utolsó etap nem kecsegtetett túl sok látnivalóval, de ez a bányató azért több eddigi érdekességgel is felért.

 


Miután elköszöntünk újdonsült barátunktól, a solymári vár felé vettük az irányt. A rom falait 2005–2006-ban magasították meg, és persze a tornyába is érdemes felmenni a kilátás miatt. A helyszínen jelenleg is folynak a régészeti feltárások, hiszen – ahogy a vár honlapján is olvasható – még nem tudni teljes bizonyossággal, milyen célból építették, és mire szolgálhatott.

 

 

Egyes vélekedések szerint a Lackfi főnemesi család emeltette a 14. században, mások úgy vélik, nem is vár, hanem a pálos szerzetesrend egyik központi kolostora volt.
Hosszasan koptattuk a flasztert Solymáron, és gyros vagy hamburger után sóvárogtunk, mindhiába. Később már akármilyen élelmiszerbolttal beértük volna, de dacára annak, hogy a főúton haladtunk, azt sem találtunk. Annál jobban értékeltük, amikor végre elértük a templom-kocsma-CBA háromszöget, megszereztük az ebédet, leülhettünk a térre szalámis szendvicset rágcsálni, a vendéglátóipari egységben pedig meglátogathattuk a mosdót.

  


Már csak egy kihívás maradt: a Szűz Mária neve templomtól fel kellett jutnunk a Zsíros-hegyre (424 m). Az előzetes várakozásokkal ellentétben azonban nem volt nehéz dolgunk, az út a legtöbb helyen csak enyhén emelkedik, a nehezebb szakaszok pedig rövidek. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a jelzések igencsak elmaradoztak, túra-GPS nélkül gondban lettünk volna.

  


Ha a Zsíros-hegy szóba kerül, a vérbeli természetjáróknak biztosan eszükbe jut a legendás Zsíros-hegyi turistaház is, aminek ma már csak a romjait lehet látni. Mintegy kárpótlásként létesült itt a Muflon Itató nevű vendégfogadó, amit időhiány miatt mi most nem tudtunk felkeresni.

 


Elmerengtem útközben, vajon honnan kaphatta ezt a vonzónak kevésbé mondható nevet a hegy, a válaszra később sikerült rábukkannom. Az 1900-as évek elején a felszín még annyira kopár volt, hogy messziről a mészkősziklák zsírtömbre emlékeztették a szemlélődőt. 1930 és 34 között feketefenyőkkel telepítették be a helyet, ami magyarországi viszonylatban nem túl gyakori, így már csak azért is megéri ide ellátogatni, mert a panoráma mellett kivételes természetélményben lehet részünk. A hegy télen is biztosan gyönyörű.

 


A csúcson nézelődéssel és fotózással eltöltöttünk egy kis időt, lebattyogtunk a hegyről Nagykovácsi felé, majd minden esztétikát nélkülöző küllemmel, leégve, csatakosan és piszoktól ragadva, egészséges fáradtsággal a tagjainkban záróakkordként végigsétáltunk a Turista úton.

 

 

 

 

Írta: Hidvégi Brigi
Fotók: Gulyás Attila

 

Itt olvashatod el az előző két részt:

A sziklaorom lábától a meggyes rétesig a zöldön - Gellért-hegy - Normafa

Ketten hét táskával a zöldön - Normafa - Hármashatár-hegy





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. május
Rajki Róbert:
Harmatos hajnal
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...