MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya
2015.04.02. 09:18,   Szöveg: TM - Somogyvári D. György,   Fotó: Papp János - Dabis Balázs Silvius

Gobbi Hilda-életműdíjat kapott Papp János

Papp János színművész, a Magyar Természetjáró Szövetség rendezvényeinek rendszeres műsorvezetője Gobbi Hilda-életműdíjat kapott.

Idén Papp János színművész kapta a MASZK Országos Színészegyesület és a kulturális tárca által alapított Gobbi Hilda-életműdíjat a 2015. március 30-án megrendezett budapesti díjátadó gálán. Papp János számos színdarabban, játék- és tévéfilmben szerepelt, szinkronhangja rengeteg filmben felcsendül. A színész lelkes túrázó, végigment a spanyolországi zarándokúton, az El Caminón, járt többek között Skóciában, Japánban, Lappföldön és a Himaláján is.


Papp János vándor-színész Facebook-oldalát ide kattintva találod. Magazinunknak 2013 októberében adott interjút.

 

A Kékkör is tud mindent!
 

Ha majd valaki egyszer megírja a népszerű színész biográfiáját, Petőfi nyomán bátran használhatja a fenti fejezetcímet az életmű utóbbi felére. A vándor jelző kétszeresen is érvényes. Mint színművész valóban vándorol egyik színpadról a másikra. A szó másik, klasszikus értelmében Papp János hobbija a gyaloglás. Nem csupán az El Camino és az Országos Kékkör „skalpjának” büszke tulajdonosa, de gyalogolt (többek között) Lappföldön, Japánban, Peruban, a Himalájában és a kaliforniai Sierra Nevadában is, hátizsákkal a hátán, „norvég bottal” a kezében, jó adag fanatizmussal a fejében.

 

 

Thuróczy Lajos társaságában a 2013-as természetjárók napján

 

– Amikor utolértem telefonon, a lélegzetvételéből, a háttérzajokból azonnal tudtam, hogy ismét úton van… Merre járt éppen?
– Írországban. A szigetországot az Ír-tengertől az Atlanti-óceán partjáig átszelő gyalogtúra második szakaszát teljesítettem.

 

– Ebből is készül könyv?
– Természetesen. Minden túrámon vezetek útinaplót, amelyet hazatérve irodalmi igénnyel kibontok, a kapott anyagot pedig kerek történetté formálom. Az írországi kaland kapcsán már a könyv címét is tudom: „600 km, 100 Guinness”.

 

– Minden 6 km-re jutott egy pint fekete serital?
– Esténként, amikor az ember beül a pubba az első pohár Guinness mellé, az felteszi a koronát a napra. Az írek kedves, nyitott és kíváncsi emberek. Mihelyst megtudták, hogy Magyarországról azért mentem oda, hogy keresztülgyalogoljam a szigetet Dublintól Portmagee településéig, azonnal a szívükbe zártak. A nemzeti sörük volt a katalizátor az ír lelkület és köztem. A „bond”, ahogy arrafelé mondják. Majdhogynem tapsoltak, amikor esténként megváltam tőlük. Az óceán partján egy tábla áll: The next pint is in New York. A következő korsó sör New Yorkban kapható…

 

– Miből fakad ez a gyaloglószenvedély?
– Egy somogyi kis faluban, Somogytarnócán születtem, majd Niklán, Berzsenyi falujában éltem 18 éves koromig. Falusi ember nem túrázik, hanem gyalogol. A földekre, a boltba, a templomba és a kocsmába is. Ha városba kerül, mint én, mozgáshiánya lesz. Budapesten rájöttem, fél óra villamosozás után a hegyek között vagyok. Szabadidőmben túrázni kezdtem, egyre hosszabban, egyre messzebbre. 1987-ben 42 nap alatt végigmentem a klasszikus Kéktúrán. Az életem örökre megváltozott…


– Olyannyira, hogy 2005-ben nekivágott az európai zarándokutak gyöngyszemének, az El Caminónak. Sokat sejtető az e kalandból született könyvének címe: „Ha menni kell…”.
– Nem kerestem motivációkat, amikor az elhatározás megszületett. Egy belső, szavakban kifejezhetetlen igény diktálta ezt a lépést. Az El Camino befejeztével rájöttem: a lehetséges motivációk mindegyike teljesült. Szellemileg, lelkileg, fizikailag és kulturálisan. Az út mindent tud, s mindezt át is adja. S ez az oka, hogy az ember a zarándoklat után átalakul, s másképpen szemléli a világot, a létezést, az élet értelmét.


– 2008-ban, hatvanadik születésnapjának „tiszteletére” végiggyalogolta az Országos Kékkört. Visszagondolva, mi ugrik be elsőként az útról?
– Az a fenyőfa, ahonnét elindultam a falumból, Pilisborosjenőről a budai hegyek irányába, és ahová megérkeztem 86 nappal később a pilisi hegyek felől.

 

 

A Kéktúra végpontján, Hollóházán


– A legszebb szakasz?

– A zempléni hegyek, pontosabban Boldogkőváralja környéke nyújtja a leggyönyörűbb környezetet. A hegyek hajlata, a füzéri vár sziluettje a távolban. A tájnak jó üzenete van.

 

– A legkedvesebb pihenőállomás?
– Erre nehéz válaszolni. Tízszer aludtam sátorban a két és fél hónap alatt, a többit különféle szállásokon. Talán a sátorban töltött éjszakák voltak a legkedvesebbek. Fehérvárcsurgón egy tó partján, a víz tükrözte a csillagos égboltot. Aludtam erdészház mellett, polgármesteri hivatal udvarán, de előfordult, hogy a vadonban vertem fel a sátramat.

 

– Olyankor nem fél?
– Nem. Külföldön is sokszor sátoroztam a legelhagyatottabb vidékeken, de soha, semmiféle atrocitásban nem volt részem. Nem állítom, hogy nem gondolok arra, mi történne, ha… De nem szabad, hogy az aggódás tönkretegye a túrát. Magyarországon a 86 nap alatt csak szeretettel és segítőkészséggel találkoztam.

 

– A szálláshelyeket még az indulás előtt leszervezi?
– Kialakult egy rutin. Korán kelek, a faluban megvásárolom a napi élelmet, gyalogolok 8-10 kilométert, majd tíz óra körül leülök reggelizni. Ekkor már tudom, hol akarok éjszakázni aznap. Felhívom a központi tudakozót, s elkérem az ottani szálláshelyek címeit. Amennyiben nincs egy sem, akkor a polgármesteri hivatal telefonszámát. Az esetek többségében ez működik. Ha mégsem, első utam a kiszemelt falu kocsmájába vezet, ahol a „komák” készséggel kisegítenek – ha mással nem, egy biztonságos sátorhellyel.


– Előny ilyenkor, hogy ismert színész?
– Jólesik, ha felismernek, de nem játszom rá, ezért nem jellemző. Az emberekre bízom, hisz nem tagadom, az ismertségnek vannak bizonyos előnyei…

 

– Egyedül vagy társaságban szeret gyalogolni?
– Jobban szeretek egyedül vándorolni, ha a feleségem nem tart velem. Ezt nem merő udvariasságból mondom. Meg kell dolgoznom azért, hogy méltó társa lehessek nagyobb túráinkon. Sportos, kitartó, tapasztalt gyalogló, hegymászó, sőt barlangokban is otthon van. Szerelmes a túrázásba. Ám ha ő nincs mellettem, akkor sem érzem magam egyedül. Gondolkodom, észlelek, átélek, jegyzetelek, fotózok, de szerepet, nyelvet is tanulok. Ennek látszólag ellentmond, hogy örömmel vezetek csoportokat általam összeállított útvonalakon. Más szóval, nem vagyok amolyan magányos ordas a fák között.

 

– Ideális szállása egy gyalogtúrán?
– Nem szeretem a tömegszállásokat. Egyágyas szoba, egy tál főtt étel helyben és zuhany, lehetőleg meleg vízzel. Ennél több nem kell.

 

– A legrosszabb szálláshely?
– Ilyen nincs. Ha az embernek van hol lehajtani a fejét, az már a mennyország a napi gyalogpenzum után. Lehet az szénakazal, elhagyott, vályogfalú tanya, fácánnevelő telep kamrácskája, mindegy. A lényeg, hogy másnap pihenten tudjam folytatni az utam.


– Mit pakol a hátizsákba?
– Hosszabb utakra összeállítottam egy állandó, részletes listát. A hátizsák a gyalogló háza, van benne konyha, éléskamra, hálószoba, ruhásszekrény, fürdőszoba. Semmi fölösleges teher, de minden ott legyen, ami szükséges.


– Menet közben mi a legfontosabb energiaforrása?
– Csokoládé és olajos magvak. Ha minden kötél szakad, magkeverékkel végig lehet talpalni a napot. Egyszer a Sierra Nevadában elhagytuk az aranytartaléknak számító magvaszacskót, tíznapi járásnyira minden településtől. A legnagyobb csapás volt, ami érhetett bennünket. Nem úgy a helyi medvepopulációnak…

 

– Kedvenc egytálétele, amelyről gyaloglás közben álmodozhat?
– Egy nagy tányér pacal, amelyben megáll a kanál, mégis omlós és pontosan olyan erős, amilyennek illik lennie. Ha desszertről kérdez, akkor az eső mosta földiszeder-bokor a csúcs!


– A legrosszabb kulináris élménye?
– Amikor iszapízű ponttyal kínálnak.

 

Papp János könyvei
1987: Országos Kéktúra („Lábjegyzet”)
2005: El Camino („Ha menni kell…”)
2006: Lappföld („Észak-fok, titok…”)
2007: Japán-Alpok („Japppános”)
2008: Országos Kékkör (2666,3 km, 86 nap)
2009: Skócia („Aki dudás akar lenni…”)
2010: Himalája („Valaki fölért”)
2011: Sierra Nevada – Kalifornia („Nevess, nevess, én majdnem meghaltam!”)
2012: Peru („Inka, inkább, leginkább”)
2013: Írország („600 km, 100 Guinness” – készülőben)

 

– Bottal vagy bot nélkül?
– Az El Caminón rászoktam a botos túrázásra, s egy magam vágta-faragta somfabotot használtam. Később áttértem a kétbotos gyaloglásra. Emelkedőn átveszik a terhelés egy részét, lejtőn kitámasztást és biztonságot nyújtanak, amellett a felsőtestet is edzésben tartják. Ha nincs rájuk szükség, összecsukva mehetnek a hátizsákba.

 

– Lábkarbantartás?
– Minden pihenőnél le a bakancsot, le a zoknit, szellőzzön, pihenjen a láb! Fontos: a nagylábujjak körmét rövidre vágva elkerülhető a lejtmenet okozta pokoli kín vagy akár bevérzés. Bütyköket, bőrkeményedéseket, vízhólyagokat kezelni kell.

 

– Elindulni, utazni vagy megérkezni szeret?
– Kétségtelenül az esti megérkezésé a pálma. Az ember lefürdik, felveszi a tiszta ruháját, megvacsorázik, s maga elé húzza a korsó sört vagy a pohár bort. Ez a tökéletes önkényeztetés pillanata.

 

– Elfogja olykor a magányosság, amikor társ nélkül gyalogol?
– Soha. Egyedül sokszor voltam már életemben, de magányos soha. A magány befelé fordulás. Amikor az ember túrázik, kifelé nyitottnak kell lennie, ugyanakkor befelé figyelnie kell a gondolataira, a belső létezésre, s arra, ahogy feldolgozza a látottakat, valamint a mondottakat azoktól, akikkel szóba elegyedik az úton.

 

– Ez utóbbi gyakran előfordul?
– A magyarok kevésbé nyitottak az idegenek felé, mint az írek, skótok vagy akár a japánok. Előfordul, hogy a köszönést sem viszonozzák. De azt tapasztalom, hogy ez lassan változik, és a túrákon egyre több az érdeklődő, szimpátiával közeledő ember nálunk is.


– Összevetve külföldi útjaival, miképpen értékeli a Kékkört?
– A Kék is tud mindent. A vándor bármelyik templomba betérhet imádkozni, spirituálisan megtisztulhat az ösvényen töltött hetek alatt, barátkozhat emberekkel, csodálhatja műemlékeinket. A táv leküzdése sportteljesítmény, ugyanakkor remek módja a szabadidő eltöltésének. Az El Camino 500 éves hagyományra tekint vissza, a klasszikus kéktúra csupán 75-re, a dél-dunántúli kékkel és az alföldi kékkel kiegészült Kékkör pedig még fiatalabb. Az El Caminónak kultusza van! Rockenbaueréknak is majdnem sikerült kultuszt csinálni a kéktúrának a „Másfélmillió lépés”-sel, hisz csodálatosat alkottak, máig is érvényes igazságokkal. Ezt kellett volna ébren tartani, mozgalommá tenni! Én éppen olyan büszke vagyok a kéktúrajelvényemre, mint bármelyik művészeti díjamra.

 

– Mit javasolna a Kék imázsának, infrastruktúrájának fejlesztésére?
– Elsősorban a kultusz felépítését. Turistaházak láncolatának létrehozását a Kék vonala mentén. Az Alföldön az elhagyott tanyaépületek bevonását. Minden érintett faluban felelőssé tennék néhány embert a szakasz karbantartásáért. Felállítanék egy Kék központi számot, amelyen meg lehetne kérdezni, hogy X faluban mikor van nyitva a bolt, a kocsma, a patika, mikor van mise, mikor rendel az orvos. A Kékkör komoly üzlet lehetne, ráépülhetne a vendéglátó- és az ajándékipar. A szemléletnek kellene megváltoznia – nem lenyúlni a zarándokot, hanem szolgálni, tisztességes haszonnal, és „kézről kézre adni” az állomások között.

 

– Optimista a jövőre nézve?
– Tele vagyok reménnyel. Hallom a hírt, hogy a Kék projekt anyagi támogatást kapott, s az állam által megbízott személyek és csapatok foglalkoznak az útvonal felújításával, újratérképezésével, GPS-pontok alapján. Én naiv ember vagyok, s tudok hinni, reménykedni, hogy minden fillér a megfelelő helyre kerül. Az Országos Kékkör olyan kincse az országnak, amelyet értékként kell elismerni és kezelni. De azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg még a teendő…






HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. április
Kesztyüs András:
Tűzben
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...