MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2016.07.24. 09:00,   Szöveg: Szatmári Zoltán,   Fotó: Szendrő Szabolcs

Hegyek, tájak, emberek - beszélgetés Szendrő Szabolccsal

Nem szereti a titulusokat. Pedig lehetne neki jó néhány. Az elmúlt harminc évben megfordult a Börzsönytől a Himalájáig és Alaszkától a Tűzföldig. Mászott emberpróbáló hegyeket és falakat, tagja volt az 1996-os első „Magyar Mount Everest Expedíciónak” is, s mindeközben fotói szépen lassan bejárták az egész világot. Ő Szendrő Szabolcs, a hegymászó és a természetfotós.

Fiatalon egy vonatbalesetben elveszítette a bal lábát, de aki ismeri, az tudja, hogy Szabolcsot ez a tragédia még szívósabbá tette. Hegymászók között az a mondás járja, hogy aki Szabolccsal nem jön ki, az magában keresse a hibát. Nála önzetlenebb, segítőkészebb és megbízhatóbb társra nincs is szükség a hegyek zord világában.


Fotó: Szendrő Szabolcs


Már gyermekkorodban különös vonzalmat éreztél a hegyek iránt?

Máriabesnyőn láttam meg a napvilágot, és gyermekként rengeteget kirándultunk a gödöllői dombok között, ahol beleszerettem a természetbe, annak rejtett kincseibe. Később az öcsémtől kaptam egy hegymászó könyvet, amelynek A szörny volt a címe, és az Eiger híres-hírhedt északi falának átmászásáról szól. Emlékszem, elkezdetem olvasni és nem tudtam letenni. E könyv végérvényesen „elvarázsolt”. Valósággal vágyódtam a hegyek közé.

De nem a hegymászás volt életed első sportélménye. Ha jól tudom, korábban sokat sportoltál. Ezt sutba vágtad a hegymászásért?

Régen azt hittem, hogy a súlyemelés a világ legszebb sportja, aztán jött a kajak-kenu. Nagyon szerettem, s még mozgássérülten is I. osztályú sportoló voltam. Egy idő múlva rájöttem, hogy nem szeretek versenyezni. Ne érts félre, a sport mind a mai napig az életem szerves része, de a versenyzés az más. Nem szeretek másokat legyőzni, ugyanakkor utolsó sem akartam lenni, így hát maradtak a hegyek…

 

Fotó: Szendrő Szabolcs

 


Miért pont a hegyek?

Mert a hegyeket nem lehet legyőzni, mint ahogy a természetet sem. A hegyek káprázatos esztétikai élményt nyújtanak számomra. Sokáig csak képről csodálhattam őket, de olyan erős vágyat éreztem irántuk, hogy mindent megtettem azért, hogy eljussak a különleges birodalmukba.


Milyen út vezetett vágyaid eléréséhez?

Sokan azt gondolják, hogy nem képesek elérni céljaikat, beteljesíteni vágyaikat. Én is azt hittem, de valahogy borzasztóan akartam, rendkívül erős késztetést éreztem magamban. A kezdeti lépések megtétele volt a legnehezebb, amikor átmentem Zebegényből Kismarosba. Szinte minden lépést végigszenvedtem, de az idő előrehaladtával egyre többet bírtam. Bejelentkeztem egy hegymászó tanfolyamra is, de mozgássérültként komolytalannak gondoltak, és eltanácsoltak. Én viszont tántoríthatatlan voltam, és addig próbálkoztam, amíg felvételt nem nyertem az egyik budapesti hegymászó egyesületbe. Ekkorra azonban már egyedül bejártam a Tátra számos útját, és a Lomnici-csúcsra is felküzdöttem magam.

 

Fotó: Szendrő Szabolcs


Miben tért el az expedíciókra való fizikai felkészülésed a többiekétől? Milyen kiegészítő sportágakat választottál?

Természetesen mozgássérültként nehezebb felkészülni, de ennek is megvan a maga módja. Korábban az expedíciók előtt komoly felmérések voltak: a János-hegyi libegő alatt 20-25 kg-os hátizsákkal négy kört kellett teljesíteni szintidőre. De sokat bicikliztem, valamint úsztam is.

Mozgássérültként mi mindent kell másképp csinálnod a hegyekben, mint a többieknek?

Úgy szoktam fogalmazni, hogy eléggé látványos a féllábúság, de nem akkora hátrány, mint ahogy az átlagember gondolja. Az expedíciókon engem egészséges emberként fogadtak el. Egyszerűen nem veszek róla tudomást, hogy nekem csak egy egészséges lábam van. Megyek a többiekkel, és ahhoz, hogy feljussak a csúcsra, nekem kicsit jobban kell szeretnem a hegyet. Azt valóban nem érzem, hogy bal lábbal hova lépek, de van ennek egy nagy előnye is – nem fagy le… Félretéve a tréfát, ha elhatározom, hogy a többiekkel tartok, akkor nekem mindenképpen meg kell felelnem. A csapat összes tagja lóg a kötélen, nem „szúrhatok ki” velük azzal, hogy meghalok.

 

Fotó: Szendrő Szabolcs


Számos csodálatos naptárat készítettek már fotóalkotásaidból, s képeid gyakran szerepelnek könyvek illusztrációjaként. Nálad a hegymászás szimbiózisban van a fotózással. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?


A hegymászás előtt már fotózgattam, de az „igazi”, tudatos fotózás a hegyek világával jött, s attól kezdve a kettő szorosan összefüggött. Mikor egyre többet kezdtem a hegyekbe járni, arra gondoltam, hogy ezt a különleges világot érdemes megörökítenem, így a „földszinten” élők is kaphatnak belőle egy darabkát, bár tudom, nagyon nehéz visszaadni mindazt a gyönyörűséget, amit az ember átél a hegyekben.

Nem mindegy, hogy kivel kelsz útra. Téged mindenki kiváló, közösségi embernek, megbízható társnak ismer.

A hegymászásban valóban rendkívül fontos tényező a társaság. A hegyek között az ember kerülhet bajba, s akkor előjön a bajtársiasság, a másik iránt érzett szeretet és tisztelet. Ha jó a csapat, a problémák is könnyebben megoldódnak, s persze az sem mindegy, hogy kivel osztod meg a páratlan élményt. Egyébként is inkább másokért vagyok hajlamos meghalni, mint magamért.

 

Fotó: SZendrő Szabolcs


Mit tartasz életed legnagyobb sikerének, mire vagy leginkább büszke?
Jártam már nyolcezer méter (Cho Oyu 8201 m) magasan, és 1989-ben Ozsváth Attila barátommal, a világon elsőkként, feljutottunk a Kedarnath Dome (6831 m) keleti falán, de a legnagyobb sikeremnek mégis azt tartom, amikor felmásztam az Oszoly szikláira. Emlékszem, odamentem hozzá, és megsimogattam, hogy felengedjen.

Van-e olyan mozgássérültklub vagy -egyesület, ahol megpróbálsz saját életutadon keresztül példát és erőt adni más mozgássérültnek?

Igen, szoktam sérült embereknek előadásokat, vetítéseket tartani, sőt, fotókiállításaim is vannak. Ezeket általában ingyen vállalom, mert valahogy kötelességemnek érzem. Ha hívnak, szívesen megyek.

 

Fotó: Szendrő Szabolcs


Számos expedícióban részt vettél, s a világ különleges szegleteibe jutottál el Izlandtól Dél-Amerikáig. Ezért a gazdag életpályáért a sorsnak kell hálát adni, avagy te vagy olyan típus, aki tudatosan irányítja az életét?

Én mindig álmodozó voltam, és szerencsére kegyes volt hozzám a sors, mert amikről még álmodozni sem mertem, azok is megtörténtek velem. A hegymászó karrieremet sem tudatosan építettem, hanem hozta a sors. Életem során néhányszor kerültem olyan helyzetbe, amely igazi erőpróbát jelentett számomra, de ezek által fejlődött az akaraterőm, és még nagyobb erőfeszítésekre sarkalltam magam.

Korábban megjelent a Fél lábbal a csúcson című könyved. Kikhez, kiknek szól ez a könyv?


Mindenkihez, aki szereti a hegyeket és azokhoz is, akik nem. Legalább bepillantást kapnak abba, hogy lehet így is élni. Nincs jó, meg rossz út, csak az az út van, amelyiken megy az ember.

 

Fotó: Szendrő Szabolcs


Hogyan fogalmaznád meg az ars poeticádat?


Én azt szoktam mondani, hogy az igazán bátrak a földön járnak, nem a csúcsokat ostromolják. Oda jószántából megy az ember. A földön pedig olykor nagyobb próbatételnek vagyunk kitéve. A lényeg az, hogy mindenki mássza meg a maga hegyét, legyen az bárhol is.

 

Mivel foglalkozol mostanában?

Nagy terveim nincsenek, de a barátaim rendszeresen hívnak kisebb-nagyobb túrákra. Próbálok aktív életet élni, nemrég voltam Ausztria második legmagasabb hegyén, a Wildspitzén. És sokat biciklizek, valamint túrázok.

 

Fotó: Szendrő Szabolcs

 

A cikk megjelent a Turista Magazin 2014. augusztusi számában.

 

Kapcsolódó cikkeink:

Szendrő Szabolcs fotói - Egy hegymászó albumából

Messner - az örökös határtúllépő
 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2018. január
H K Sze Cs P Szo V
01020304050607
08091011121314
15
16
1718192021
22232425262728
293031
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. december
Tóth László:
Téli rajz
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...