Bosznia-Hercegovina hallatán sajnos még mindig sok embernek az 1991-ben kirobbant délszláv válság ugrik be elsőre. A több mint négy évig tartó véres és kegyetlen háború eredményeként az országból százezrek menekültek külföldre, majd a 1995-ös daytoni békeszerződés után igazából a semmiből kellett felépíteni egy működő államot úgy, hogy az lehetőleg minden itt élő etnikum számára elfogadható legyen.

A kompromisszumok sokasága által, mesterségesen létrehozott ország azóta is nyögi a kettéosztottságot, a széthúzást, a hatalmas korrupciót, a lassú gazdasági fejlődést, a távolodást az Európai Uniótól, illetve mindezekhez kapcsolódóan a fiatal generációk döbbenetes mértékű elvándorlását. Bosznia-Hercegovina messze földön híres természeti adottságai ellenére a tömegturizmus talán a fent említett okok miatt is a mai napig elkerüli az országot.

Természetesen itt is vannak olyan helyek, ahol egészen sok turistával találkozhatunk: Mostar belvárosában szinte méterenként hallani magyar szót, Trebinje a szerb hazafiak kedvelt üdülőhelye, Szarajevó pedig egyre népszerűbb a hátizsákos utazók és Európán kívüli muszlim országok turistáinak körében. Ha azonban ezektől a helyektől eltávolodunk, magányos túrázóként fedezhetjük fel Bosznia-Hercegovina sokszor alig ismert hegyvidékeit.

Hová menjünk és mire figyeljünk Bosznia-Hercegovinában?

Az ország hegységeinek felderítését minden esetben javasolt egy hosszas információgyűjtéssel kezdeni, hiszen kifejezetten fontos meggyőződni arról, hogy a kiválasztott hegység aknamentes-e, és lehet-e biztonságosan túrázni. Az első utazások előtt mi is hasonlóan tettünk, az interneten keresgélve jó pár cikket elolvastunk az adott térségről, próbáltunk fórumokon információt szerezni, illetve szerencsére kéznél volt Szőnyi Attila túravezető kollégám Bosznia-Hercegovina útikönyve is, ahol szintén rengeteg hasznos információt találtunk. Az előzetes információgyűjtés ellenére ne bízzuk el magunkat, a legfontosabb minden túra előtt, hogy a helyszínre érve bármilyen bizonytalanság esetén kérdezzük meg a helyieket Google-fordítóval, vagy épp kézzel-lábbal, hogy az általunk választott túraösvények biztonsággal járhatóak-e.

A most bemutatott három bosznia-hercegovinai hegység közül egyedül a Prenj hegységben láttunk 2 db aknamezőre figyelmeztető táblát, de itt, és egyébként minden más bosnyák túrán is aranyszabály, hogy soha ne hagyjuk el a kijelölt turistautakat! Ha ezt betartjuk, akkor semmi gond nem lehet akár az általunk bemutatott túrákon, akár bárhol máshol az országban.

Bjelašnica – ahol pár éve még aknákra kellett figyelni

A Szarajevótól alig egy órára fekvő, épphogy 2000 méter fölé emelkedő Bjelašnica hegység leginkább télen vonzza az aktív turizmus kedvelőit, hiszen itt található az ország legnagyobb sícentruma, és nem mellesleg itt tartották az 1984-es Szarajevói Téli Olimpia síszámait is. Nyáron kicsit kihalt a vidék, igaz, mi ezt egy percig sem bántuk. Túránk célja a hegyek között megbúvó apró falucska, az 1495 méteren fekvő Lukomir volt, amely gyönyörű fekvésén kívül arról is híres, hogy az ország (és egyes források szerint a Balkán) legmagasabban fekvő állandóan lakott települése is.

Ám nem volt mindig ennyire egyszerű túrázni errefelé. A Bjelašnica ugyanis a boszniai háború idején aktív frontvonalnak számított, több hadművelet is érintette, ezért a terület jelentős részén telepítettek aknákat. A háború után, 1996-tól indult meg az országos aknamentesítés, amelyet a BHMAC és más nemzetközi szervezetek koordinálnak. Bár az elmúlt évtizedekben a hegyvidék jelentős része megtisztult, a meredek, sziklás, erdős terep miatt az aknamentesítés rendkívül költséges és lassan is halad.

igaz a Bjelašnica távolabbi, kevésbé járt, nem kijelölt ösvényein továbbra is fennállhat az aknaveszély.

A Lukomir települését felfedező, Umoljaniból induló túrára kizárólag előre letöltött offline, vagy papíralapú térképpel induljunk el, mert jelzéseket vagy irányjelző táblákat alig találni. Mi például az indulás után alig pár kilométerrel a tervezett turistaút nyomát sem láttuk, így végül egy kis kerülővel ugyan, de épségben megérkeztünk a valóban nagyon hangulatos Lukomirba. A faluban nyáron több helyi étterem is nyitva van, így jókat tudunk enni és inni, de már önmagában az egy nagy szám, hogy egy mai napig magashegyi pásztorkodásból és turizmusból élő falu életébe bele tudunk látni.

Visszafelé úton érdemes egy másik turistaúton megközelíteni Umoljanit, ahol pedig a Rakitnica-kanyon festői látványa kísér majd minket. A 26 km-es szurdokvölgy egyébként döbbenetes méretei és szépsége ellenére egy igazi rejtett kincs Bosznia-Hercegovina szívében. A canyoningot és raftingot űzők kezdik ugyan felfedezni a kanyon alsó részeit, ám az biztos, ha a felső szakaszok túraösvényeire tévedünk, szinte senkivel sem fogunk találkozni.

Konjic – bázis a Prenj északi oldalán

A Bjelašnica túránk után hosszú, szerpentines, ám brutálisan szép szakaszon jutottunk el Konjic városába. Az útnak nagyon számozása sem volt, így féltem kicsit az aszfalt minőségétől, ám nagy meglepetésre szinte semmi gondunk nem volt az út minőségével. Kb. 2 óra alatt értünk el a Neretva partján fekvő nagyvárosba, ahol az egykori oszmán hídon kívül nem sok látnivaló akad. Egy éjszakát azért így is érdemes itt eltölteni, mi is feltöltöttük a készleteket és az akksikat a következő kétnapos túrára

Éjszaka aztán az egyszerű apartmanunk tulajdonosával nagyon jókat beszélgettünk a háború előtti időkről, hogy mennyire más volt az élet, amíg nem ugrasztották egymásnak a különböző etnikumokat. Másnap délelőtt már spenótós burekkel és friss török kávéval a gyomrunkban indultunk neki a Prenj északi lejtőinek, hogy megkezdjük egy újabb magashegység felfedezését.

Prenj – mészkőcsúcsok között a Bosnyák-Himalájában

A Prenj hegységben 2015 nyarán jártunk először, és hosszú éveken át visszavágyódtam ide. A biztonságra persze itt is kell figyelni, ám amíg a 2010-es évek elején még több tucat aknajelző táblával lehetett találkozni, 2019 nyarán már csak két darab ilyen táblát láttunk, a hegységen nagyon jól haladt tehát az aknamentesítés. És hogy miért olyan fenséges a Prenj, vagy ahogy sokan hívják, a bosnyák Himalája?

Túránk első délutánján masszívan megpakolt, 15-20 kg körüli hátizsákjainkkal kellett 1100 méter szintet leküzdeni, mielőtt megérkeztünk volna a Jezerce menedékházba. A ház azért is lehet jó bázisa a Prenj felfedezésének, mert mészkőhegység lévén vizet alig találni, a háztól alig 50 méterre viszont egész évben bővizű forrás csörgedezik.

Bár a menedékház érkezésünkkor üres volt, alig néhány percre rá még két túratárs is befutott, miközben vacsoránkat készítettük. Hatalmas meglepetésemre ugyanazzal a szarajevói párral találkoztunk, akikkel szinte napra pontosan 4 éve ezelőtt, ugyanennél a menedékháznál már találkoztunk egyszer. Milyen kicsi a világ…

A második nap reggelén verőfényes napsütés köszöntött minket, így nem volt kérdés, hogy célba vesszük a 2155 méteres Zelena Glavát, a Prenj legmagasabb csúcsát. Az erős szél ellenére szinte egy szál pólóban tudtunk feltúrázni a csúcsra, ahol kifeküdtünk és csak élveztük a háborítatlan hegyvidék varázslatos nyugalmát. Visszafelé még betértünk a menedékházba felvenni a cuccainkat, majd délután 2-3 körül már lent is voltunk a kocsinál, és indultunk tovább a keleti határvidék felé.

A Sutjeska Nemzeti Park és az ország legmagasabb csúcsa, a Maglić

Egy mostari éjszaka után folytattuk tovább utunkat, és mivel továbbra is szép időt jósoltak, a Sutjeska Nemzeti Park felé vettük az irányt, itt található ugyanis a Maglić, Bosznia-Hercegovina legmagasabb csúcsa. A legegyszerűbb megközelítés végett autóinkkal fel tudunk menni egészen az 1670 méteren fekvő Prijevor parkolóig, az idáig vezető erdészeti út jól járható személyautóval is.

Innen aztán a bosnyák-montenegrói határon fekvő Maglić-ra több irányból is fel lehet jutni, mi azonban egy éjszakát mindenképp szerettünk volna vadkempingezni, így először egy 3 órás túra alatt, nagy hátizsákokkal eltúráztunk a már Montenegróban fekvő, festői szépségű Trnovačko-tóhoz. A tó mellett a kemping gondnokánál kell becsekkolni, kifizetni a 10 euró körüli nemzeti parkos belépőket, és megtudakolni, hogy hová lehet felverni a sátrat.

A hétvége miatt 20-30 sátor azért volt a tó körül, így mi inkább egy nyugodtabb, távolabbi placcot választottuk sátorhelynek, ahol csupán egy bosnyák testvérpár volt a szomszédunk. Sátorállítás, főzés, majd csillagles volt a nap további programja, a korai fekvés pedig kötelező volt a másnapi csúcsmászás előtt.

Az 1530 méter környékén fekvő tótól még egy jó 850 méter szintet kell leküzdeni a Maglić eléréséig, ami ugyan nem tűnik soknak, ám ennek kb. 70%-át egy elég meredek törmeléklejtőn kell megtenni. A lélekölő és kifejezetten izzasztó (lefelé pedig brutálisan csúszós) szakasz után a 2200 méter környéki gerincen már szinte ajándék megközelíteni a csúcsot.

A 2386 méteres magasságával a Maglić masszívan kiemelkedik a többi csúcs közül, így a sportértéken túl a pazar kilátás miatt is mindenképp érdemes megizzadni azokon a meredek kaptatókon.