MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Kéktúra light – Első lépések a Kék útján

Éjszakai sztúpatúra, csalánban alvás, mezítlábas gyaloglás, pazar kilátás, gombagyűjtögetés, ládavadászat, erdei apróságok. Életem első kéktúrája igazán izgalmasra sikeredett.

Kezdtem már kellemetlenül érezni magam, hogy mint a kéktúrát hivatalból ismerő valakiként még nem voltam kéktúrázni, és egy pecsétet se gyűjtöttem eddig. Kapóra jött, hogy az egyik barátnőm nagy rajongója a Kéknek, így most én is csatlakoztam az évek óta kéktúrázó csapathoz. Ezúttal a Zalaszántóról Hévízig tartó szakasz teljesítése volt a terv.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina


Izgatottan készültem életem első hivatalos kéktúrájára, amit hétvégére időzítettünk, és szerencsénkre az idő is szépnek ígérkezett. Nagy mosollyal vettem át árusító kolléganőmtől a megújult OKT-igazolófüzetet, és egy kékkörös bögrét is csatoltam a hátizsákomra, igaz, ezt végül nem használtam, de legalább mindenki láthatta, milyen küldetésben vagyok.


A hétvégi túrához még péntek délután leutaztunk Zalaszántóra, ki-ki elfoglaltságaitól függően érkezett meg első szálláshelyünkre, a Turul Vendéglőbe. Én elég későn, utolsóként csatlakoztam a többiekhez, akik már vacsorához készültek. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, még este szeretnének felnézni a zalaszántói sztúpához, ami azt jelentette, hogy rögtön egy éjszakai túrával kezdtünk. Vacsora után el is indultunk a sötétben és az egyre csípősebb hidegben, és a kék jelzésről letérve, másik irányból akartuk megközelíteni a buddhista szentélyt.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Itt még magabiztosan haladtunk a sztúpa felé, és egy apró túratárs is csatlakozott hozzánk

 

Majdnem sikerült, ugyanis egy szakaszon kénytelenek voltunk a holdmentes sötétségben, derékig érő bozóton is átvágni. Végül felértünk a hófehér építményhez, ahol elképesztő nyugalom fogadott minket. A felhőmentes ég milliónyi csillaga és a sztúpa különleges formája fényképezőgépért kiáltott, így készítettem pár kísérleti fotót, aminek ez lett az egyik eredménye.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Mesebeli sztúpa


Felsétáltunk a sztúpa tetejében található arany Buddha-szoborhoz és onnan füleltük a környék állatainak neszezését. Olyan szerencsések voltunk, hogy a távolból szarvasbőgéseket is hallhattunk. Későre járt, ezért visszaindultunk a szállásunkra, kihagyva a bozótos szakaszt. Már felfelé menet, az út elején hozzánk csapódott egy helyes kiscica, aki végigkísérte utunkat a dzsungelharcos jeleneten át egészen a sztúpáig, sőt, haza is kísért minket. Felmerült bennünk a gyanú, hogy talán nem is macska volt, hanem macskabőrbe bújt szerzetes, aki így tartott minket szemmel.


Másnap reggeli után még páran nappali fényben is megnézték a sztúpát, majd vettük a hátizsákjainkat, és nekiindultunk az útnak. Az aznapi cél Rezi volt. A túrát szervező Dóri amolyan slow-mozgalom szerint építette fel az utunkat, rövid távokat tűzött ki, hogy legyen időnk minél több dolgot megnézni, és pihenni is tudjunk eleget, ugyanis egy tavalyi, komoly baleset miatt most még nem tudott volna igazán nagy távokat egyhuzamban megtenni. Én örültem a kéktúra „lightos” verzójának, hiszen fogalmam sem volt, mennyit is bírnék. És annak is, hogy mindezt egy mindent tudó csapattal tehettem meg, ugyanis volt köztünk gombász, biológia és földrajz tanár, valamint természetvédelmi mérnök is. Így szinte minden kérdésemre választ kaptam, sőt, olyan dolgokra hívták fel a figyelmem az erdőkön és mezőkön áthaladva, amelyeket én biztosan nem vettem volna észre.


A zalaszántói Mézeskalácsos Múzeumban magunkhoz vettünk egy kis energiának valót, majd a Tátika Presszónál kihelyezett pecsételővel benyomtam első pecsétemet a friss, ropogós igazolófüzetembe.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Az első pecsét 

 

A településről kifelé haladva előbb még bekukkantottunk a Szent Kozma és Damján római katolikus templomba, amelyet román és gótikus stílusban építettek.

 Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Csigalépcső vezet fel a harangtorony felé, a kék kereszt ott állt a falnak támasztva

 

Elhagyva Zalaszántót, egy rövid ideig a faluból kivezető főúton haladtunk, majd a kék jelzést követve, jobbra letértünk. Egyből a homokos földet vizslatták a többiek, apró állatok nyomait kutatva. Bogarak és egy fácán lábnyomát nézhettem meg itt én is, de egy később felfedezett borz nyomáról sajnos lemaradtam.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

 

Fotó: Helvei Dóra

A bal oldalon egy fácán nyoma, a jobb oldalon bogarak masíroztak végig a homokban


Továbbhaladva úgy tűnt, a hétvége mottója a bozótozás lesz. A homokos utat követve mentünk, és a jelzést nem figyelve, a Kék egyenese helyett egy jobb kanyarral letértünk a nyomvonalról, kicsit elbambultunk, mert teljesen elvarázsolt minket a virágokkal teli mezők látványa, háttérben a Keszthelyi-hegységgel. Még időben észbe kaptunk, és visszafordulás helyett átvágtunk a jó magasra nőtt növények közt a mezőn, majd egy kis dzsungelezés után újra a Kéken jártunk.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Toronyiránt korrigáltuk az elvétett útirányt

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Mezei katáng és egynyári seprence

 

A Kékre visszatérve a fákra szőlőindák voltak feltekeredve, mi pedig szemezgettünk egy keveset a lecsüngő szőlőfürtökről. Nem sokkal ezután pedig elértük a Nagy-Sédet, és a patakban lévő kövekre lépkedve keltünk át.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Fura erdei lény fogadott minket a pataknál 

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Megúsztuk szárazon 

 

Az ősznek a leveleken még nyoma sem volt, zöldellő tölgyfák, majd egy komoly emelkedős szakasznál bükkfák között haladtunk, néhol bokros részek tarkították az utat, én meg csak kapkodtam a fejem, mennyi kincset rejt az erdő ilyenkor. Gombák, virágok, apró élőlények, érik a szeder és számos bogyó is. Útitársaim folyamatosan hajoltak le egy-egy érdekes és szép apróság miatt, igaz, a gombákból akadtak hatalmas példányok is.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

A bükkfás emelkedőnél rengeteg taplógombát láttunk

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Erdei kincsek: szeder, őszi kikerics, csillagmoha. A jobb oldali sötét bogyóssal viszont jobb vigyázni, ugyanis a maszlagos nadragulya mérgező, és azt is megtudtam róla, hogy az ókorban szembe cseppentve ezt használták arra, hogy kitáguljon a pupilla, amelytől vonzóbbnak tartották az arcot

 

Anna volt a gombaszakértőnk, aki elég magabiztosan talált rá és azonosította az egyes példányokat. Egy hatalmas tintagombatelepre is rábukkant egy korhadó fa törzsén. Nem maradt el az ismertető sem, így megtudtam, hogy a tintagombák nem minden faja ehető, de például a gyapjas igen, és finom is. Kényesek is, mivel a kalapjuk idővel cseppfolyósodik, de persze megint csak nem minden fajára jellemző ez sem. Ja, és alkoholt sem érdemes az ehető verziókkal se fogyasztani, mert az meg mérgező tüneteket válthat ki, kivéve megintcsak a gyapjast.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Tintagombatelep

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Ezt nem vittük haza

 

Ennyi ha és de után jobb, ha a nagy őzlábgombánál maradunk, amiből szintén elég sokat találni most az erdőkben. Ezek biztosan ehetőek, sőt az őzlábgomba gallérja még nyersen is elfogyasztható. Mint egy gyűrűt, úgy lehet lehúzni a tönkről, és már falatozhatunk is az édes, diószerű csemegéből. Arra azért számítsatok, hogy a fogakba eléggé bele tud ragadni.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

A nagy őzlábgomba gallérja nyersen is finom csemegéje


Természetesen, ha már Rezibe tartottunk, nem hagyhattuk ki a rezi várat sem. Bár a kék jelzés nem vezet fel hozzá, egy kis kitérő után élvezhetjük a vár falairól a pazar kilátást. Mielőtt odaértünk volna, egy csapat apró munkásba botlottunk, akik nagyon dolgoztak egy óriási kupacon. Nemcsak minket, hanem a szemből érkező turistákat is lenyűgözte a zöldesen irizáló ganajtúró bogarak szorgos ténykedése, minket pedig a náluk lévő zsákmány lepett meg, egyiküknél ugyanis egy óriási pöfeteg gomba és egy hatalmas őzlábgomba is volt.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Nagy munkában

 

Anna és párja összekötötték a kellemest a hasznossal, és utunk során folyamatosan vadászták le a kiszemelt geocaching ládákat, a vár előtti találatot pedig én is meglestem velük.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Ez a doboz eléggé beázott


Egy pihenőtisztáson keresztül végül megérkeztünk a rezi vár bejáratához, ami elsőre elég furán hatott, épp hogy kilátszódott a lombok közül, és inkább hasonlított valami modern ház kapujához. Belépve viszont egy fűvel benőtt udvart találtunk, középen egy hatalmas fával és a megmaradt várfalakkal.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Ez tényleg a várba vezet?

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

A kapu mögött már várrom hangulat volt gyönyörű kilátással

 

Lélegzetelállító volt a környék látványa, le is telepedtünk az egyik várfalra, ahol jó sokáig pihentünk és élveztük a panorámát. Innen gyönyörűen látszódott egész Zalaszántó, ahonnan elindultunk, és a fölé magasodó sztúpa is, amely nagyon különleges hangulatot ad a tájnak. De egészen a sümegi várig el lehet látni, előtte pedig a Tátika-hegyen található erősséget is felfedezhetjük.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Megpihentünk a vár falán 

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Sok apró gyík is jól érezte magát a várfal meleg kövein

 

Lassan továbbindultunk, hiszen még meg kellett érkeznünk Rezibe, és mivel a vacsorát a szállásunktól szűk fél órára lévő Gyöngyösi Betyárcsárdában terveztük, igyekeznünk kellett, hogy még nyitva találjuk. Újabb gyönyörű erdőkön át vezetett az utunk, ahol nem maradtak el az út szélén ácsorgó őzlábgombák, és egy szép sziklai páfrányt és annak fonákján elhelyezkedő spóratokjait is közelebbről megvizslattuk.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Őzlábgombából nem volt hiány 

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Ilyenek a sziklai páfrány spóratokjai

 

De találtunk somot is, az erdőből kiérve pedig, ahogy a táj kiszélesedett, utunkat végig csipkebogyó, szeder- és kökénybokrok szegélyezték, rengeteg vadvirággal, köztük már az erdőben is sok helyen virágzó őszi kikericcsel. Sőt, még egy kis fűszernövény-blokkot is találtunk, ahol mentán kívül zsálya is nőtt. Az egyiken Dóri demonstrált nekem egy nagyon érdekes jelenséget. Megleshettem, hogyan végzik a beporzást a nektárt szívogató méhek, lepkék és ez a kis lila virág együttesen.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Csipkebogyó, kökény, őszi kikerics, szeder 

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Egy tű vastagságú száraz növényrész volt a méhecske szájszerve, ezzel nyúlt bele a virág aljába. Ekkor az ott található mechanikus szerkezet működésbe lépett, és a virág porzói lebillentek, pont úgy, ahogyan a méhecske „fenekét” (potrohát) ütögetnék. Így a méhecske a szőrös kis testén elviszi a virágport a következő virágig, és megtörténik a beporzás.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

A sok virágra a lepkék is rájártak, most ezt a kissé megtépázott szárnyú káposztalepkét sikerült csak lefotóznom

 

Rezihez közeledve sajnos az úton nemcsak ezek a szépségek terültek el a szemünk előtt, hanem több adag sitt is. Elszomorított ez a látvány, és nem értettem, mi vesz rá valakit, hogy fogja, és egy turistaútra hajigálja ezeket.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Elkeserítő látvány Rezi közelében


Kora este értünk be Rezibe, ahol az italboltnál még pecsételtünk egyet, majd siettünk a szállásunkra, hogy utána a csárdába vehessük az irányt.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Megérkezés Rezibe

 

Elég takaros szállást talált Dóri. A találóan Rezi-denciának nevezett hely egy nagyon szép panorámás területen helyezkedik el, több kis faházzal és egy tavacskával a közepén. Gyógynövényfalunak is hívják, a felszereltségét nézve kedvelt elvonuló helye lehet különféle életmódtáboroknak. A faházak mindegyikét valamilyen gyógynövényről nevezték el, így lehet az, hogy mi ezúttal csalánban aludtunk. Persze előbb a csárdához indultunk, és mivel hoztuk a formánk, ezúttal is egy hosszabb kerülővel sikerült elérni célpontunkhoz.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Innen a második házat nevezték el csalánnak, abban aludtunk

 

Én már azt hittem, sosem érünk oda, de végül nem maradtunk éhen. Bár az utunk másnap ugyanerre vezetett, mi még este pecsételtünk egyet a csárdával szemközti buszmegállóban, hazafelé pedig a rövidebb, de izgalmasabb utat választottuk, a kék jelzésen haladtunk, ami egy erdőn vezet keresztül. Siettünk volna, mert nagyon fáztunk az alig 5 fokban, de a vaksötétben, a nem túl erős zseblámpáinkkal csak óvatosan tudtunk haladni. Még így is sokkal hamarabb értünk vissza, mint a csárda felé menet.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

A Gyöngyösi Betyárcsárda udvara már másnap, délelőtti fényekben

 

Másnap reggel 4 fokra ébredtem, ami egy faházban, fűtés nélkül már kicsit fázós volt. Utunkat egy gyors reggeli után folytattuk, és azon az úton haladtunk a Betyárcsárda felé, ahol éjjel jöttünk. Hihetetlen, mennyire más élmény volt végigmenni rajta nappal. A gyönyörűen buja növényzet és a nap beszűrődő, őszies fényei teljesen elvarázsoltak, mintha egy mesében lépkedtem volna.

 Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Szűk ösvény vezet át ezen az erdőszakaszon

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Egészen beleszerettem a kéktúrába

 

Kiérve a csárda mellé, megnéztük Vak Illés és Kőkés Pista betyárok sírját, amely egy nagy fűzfa alatt rejtőzött.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Betyárok sírja

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Hogy melyik Vak Illés és melyik Kőkés Pista, azt nem tudtam meg

 

Rövidebb autóúton való gyaloglás után egy őszi kikerics mezőn átvágva folytattuk a Kéket Hévíz felé. Innentől már tisztásokon haladtunk, itt-ott kisebb erdős területek mellett. Már Zalaszántó után is feltűnt, hogy eléggé homokos a talaj errefelé, Dóri pedig úgy döntött, ideális terep ez arra, hogy egy darabon mezítláb jöjjön tovább. Ettől amolyan vándoros hangulata lett túránknak, Dóri pedig így kapott egy jó talpmasszázst az anyaföldtől.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Őszi kikerics-mezőn át vezetett utunk

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Mezítlább a legjobb

 

Gombászunk természetesen most is folyamatosan az erdős-bokros részek alját leste, nem hiába, mert egy halom őzlábgombával és egy szép példány pöfeteggel lett gazdagabb, amit természetesen hazaérve meg is főzött vacsorára. Én pedig egy szép koronás keresztespókot próbáltam lencsevégre kapni, aki hatalmasra szőtt hálójában ringatózott, de a nagy szél miatt ez nem is volt olyan egyszerű. Le is maradtam a többiektől, mire sikerült pár élesebb fotót készítenem róla.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Koronás keresztespók


Pókozás után szedtem a lábam a többiek után, majd hamarosan elértük Hévíz külvárosát, Egregyet, ahol felsétáltunk megnézni a település temetőjében található Szent Margit-templomot, ami egy dombtetőn áll. Ezt a kis Árpád-kori templomot nem tudni pontosan, mikor építették, de egy 1341-es oklevél már említi. A török időkben meg jócskán megrongálódott, utána pedig jelentősen átépítették. Azóta többször is felújították. Amíg geocachingelős társaink elszaladtak levadászni egy újabb ládát, Dórival a csendes és nyugodt templomban, majd a temető padján pihentünk és élveztük a kilátást.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

A Szent Margit-templom az egregyi temetőben

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

A hangulatos, kis templom belülről


Már Reziben is több szőlőültetvénnyel találkoztunk, és Hévíz felé is feltűnt pár. Ez nem meglepő, hiszen a környék adottságai kiválóak a szőlőtermesztésre, így borok készítésére. Az olaszrizling az, ami a leginkább elterjedt errefelé. Biztosan sokfélét meg is lehet kóstolni a templomtól a Hévíz belseje felé vezető út mentén elhelyezkedő pincesoron. Mi ezúttal ezt a programot kihagytuk, mivel el kellett érnünk a kinézett délutáni buszainkat, és előtte még ennünk is kellett valamit, hogy ne maradjunk éhesek az útra.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Szőlő is van bőven a környéken

 

Viszont útba ejtettük még az Egregyi Múzeumot a kertjében elrejtett láda miatt. A nagyon szép, modern épület mellett található a Római Romkert, ahol egy kis fahídon Flavius hadvezérről elnevezett kívánságszalagokat lehet felkötni. Egy számomra nagyon megnyerő szobor is található itt, ami Az otthon kapuja címet kapta. Egy római ház bejáratát ábrázolja, nyitott kapujában pedig egy dán dog csücsül, amely a védelmet szimbolizálja.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Ilyen kitartó kutya mellett én is biztonságban érezném magam


A hévizi buszpályaudvarig egy nagyon hosszú úton jutottunk el, és megdöbbentett, hogy tulajdonképpen itt csak kiadó apartmanok vannak végeláthatatlanul. A tófürdőhöz közelítve pedig több szálloda is felbukkant, sőt újakat is építenek. Hiába, a Hévízi-tó gyógyereje nagyon vonzó a külföldiek számára is, meg is állapítottuk, hogy olyan,mintha valami tengerparti nyaralóhelyen lennénk, magyar szót alig hallottunk. A buszpályaudvaron még pecsételtünk egy utolsót, majd egy kései ebéd, süti, fagyi után buszra szálltunk és elbúcsúztunk a kéktúrától.

 

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

Az utolsó pecsét


Hatalmas élmény volt nekem ez a bő két nap, sok izgalmas emlékkel tértem haza, és biztos vagyok benne, hogy legközelebb is csatlakozom, már csak azért is, mert akkor a Hévízi-tóban való fürdéssel fogunk kezdeni.

 

 

Szöveg: Pálvölgyi Krisztina

Fotó: Pálvölgyi Krisztina, Helvei Dóra

 

Kapcsolódó cikkek:

Tündérmesébe illő kiruccanás a Tisza-tavi Göbe-tóhoz

Minden, amit a kéktúráról tudni érdemes

Kéktúra blog - Mátraszentlászlótól Mátraházáig




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Eddig hozzáfűzött kommentek (1):
hobobobo 2019.09.29. 20:05
Gratulálok az első kéktúrás kilométerekhez, és különösen a beszámolódhoz!
Igen, ezt így kell csinálni, menni, látni, felfedezni, élvezni, nem pedig lerohanni, "behúzni" egy-egy szakaszt.
Kifejezetten üdítő volt olvasni ezt a a szó szoros értelmében vett élménybeszámolót a sok "pengevagyokletudomaszakaszt" mottójú iromány után.

A Rezi vár felújítása a biciklitárolóra emlékeztető bejárattal egy tragédia, de szerencsére a falakat is megóvták azért a további pusztulástól, és a kilátása tényleg csodaszép.

Jó látni hogy mennyi apróságot észrevettetek, mennyi mindent felfedeztetek, a sztupás képhez meg külön gratulálok, mert nagyon szép lett, és a sztupát nappal sem könnyű fotózni.
Csak így tovább! :-)
Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. október
Ángyán Krisztián:
Vintgar-szurdok
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...