Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szöveg és fotó:
2024. március 5.

Csendbe zárt menedékélmény a bükki vadonban

Egy rövid túra és egy erdei lakban töltött éjszaka története a Bükk eldugott szegletében.

Mindenki más céllal, de lényegében a természetjárás nyújtotta örömökért indul terepre. Ha a szabadba vágyok, túraterveim élménypalettáján többféle szenvedély is szerepel, melyek általában elegyként festik meg a kikapcsolódás miliőjét, azaz a szabadság ideáját. A hegyek vadregényes közege, a puszták végtelenje vagy a nádasba rejtett vízi világ mind-mind ugyanazt tartogatják számomra: erdők és sziklatájak öröknek ható meghittségét, a vadon élő állatok megfigyelését, a természet időt őrlő kerekének megértését. A múltat rejtő táj az ember szelleméről is regél, s ezek a nyomok, emlékek éppoly lebilincselők számomra, mint maga a felfedezni vágyott natúra. Bükki kiruccanásom alkalmával azonban csak egy szín motivált arról a bizonyos palettáról: megélni a csendet, az elvonulás tisztító magányát. Persze, végül nem tudtam meghazudtolni magamat, így minden más is előtérbe került, ugyanakkor ettől lett teljes a kép.

Amikor megfogalmazódik a vágy, akkor előkerül a térkép. Böngésző ujjam a kiterített Bükköt fürkészve egyszer csak megáll. – Igen, ez jó lesz. Itt még egyébként sem jártam. Manapság nehéz olyan helyszínt találni, ahol ennyi minden összeér: vadont idéző táj, csendes, térerőmentes környezet, és egy olyan turistamenedék, ahová még nem tette be a lábát a modern kor kényelmesnek nevezett egysíkúsága. Nem akartam mást, csak benne lenni a természetben, átszellemülni a csillagfényes tábortűz mellett, fát hasogatni, majd az otthonos menedékben gyertyafénynél kályhaduruzsolására elaludni. Egy hétköznapot választottam a kiruccanáshoz, hogy az erdő és benne minden csak az enyém lehessen. Naiv elképzelés, de utólag elmondhatom, bejött. Senki sem „csúfított” bele az idillbe, ezen a tényen pedig még az este folyamán csatlakozó társaságom sem változtatott, de erről majd később..

Felsőtárkány határában a télutó letisztult csupaszsága fogadott. Hátizsákomban a szabadság kellékeivel, zsebemben az otthonosság nyugalmát jelképező kulccsal indultam a Bükk-fennsík leszakadásánál megbújó menedék irányába, amely a szomszédságában magasodó Pes-kő után kapta a nevét. Pirossal jelzett, patakkal kísért széles földút vezet el a településtől kevesebb mint nyolc kilométerre található házhoz. Nem ígérkezett hosszúnak a túra, korán is volt még, lábaimat mégis kapkodva szedtem, mint amikor minél több helyet és részletet akarok felfedezni, mindent bele akarok zsúfolni a napba. Sietségem célpontja most mégis csak egy dolog volt, a vágyat megtestesítő kulcsosház, melyhez kezdetben minden gyaloglással töltött perc csupán szükségnek, nem pedig élvezetes kikapcsolódásnak hatott. Kisvártatva azonban higgadtság lett úrrá rajtam. Hétköznapi gondolatoktól zsongó tudatom halkult, az izgágaság foszladozott, testem lassítani kezdett. Felismerve a természet áldásos, nyugtató hatását, rájöttem, nem kell rohannom, hiszen a csendért jöttem.

Immáron lassabb léptekkel, és nem csupán a lábam elé révedve baktattam a Bükk belseje felé. A tél végi csupasz, alvó tájnak is megvan a maga szépsége. A fák lombtalan, égbe törő szürke törzseitől oszlopcsarnoknak ható erdő messzire engedi a pásztázó szemeket. Jobban láthatóvá válnak a hullámzó térszínek, az állatokat is könnyebb észrevenni. Ez alkalommal nem volt szerencsém. Kora tavasz ide vagy oda, egyetlen erdőlakót sem sikerült megfigyelnem. Mintha a mozdulatlan sivárság elrejtőzött lényei csak azt suttogták volna – nem hiszünk a meleg Napnak és a lágy szellőnek, korán van még a kikelethez.

Az erdő nesztelenségét csak néha szakította meg egy-egy korrogás, szárnysuhogás. A hang forrását azonban nem sikerült megpillantanom, holott jól tudtam, ez csak egy magányos holló lehet.

A régi vasút eltűnt nyomain kísértem a Hideg-kúti-völgyben csörgedező patakot. Egyre szűkülő völgyfalak között egyszer csak felbukkant a Napsugár pihenő bájos épülete. Ez is egy klasszikusnak mondható kis menedék, de az általam kiszemelt ház eldugottabb élményt ígért, tekintve, hogy jóval mélyebben fekszik a hegyekbe zárt rengetegben.

Kicsit megálltam a két völgy találkozásánál fekvő háznál. Jobban szemügyre vettem a patakokkal övezett festői környezetet, s gyerekkori emlékek tódultak a szívembe. Eszembe jutottak a baráti családokkal töltött turistaházas nyaralások, melyek foganatja, hogy most is itt állok, és a természet harmóniáját vágyom. Merengésem felidézte, kik és milyen élmények ültették el bennem anno a természet iránti szeretet és a kíváncsiság magjait, ugyanakkor azon is eltűnődtem, vajon ezen a téren énmagam jó „tanára” leszek-e a gyerekemnek?

Bár egy cseppnyi magányért jöttem, a Napsugár pihenőnél mégis a családom és barátaim társaságát vizionáltam – milyen jó lenne itt együtt eltölteni néhány napot. Ezek a gondolatok, és az időközben kezem ügyébe került térkép élénkséggel töltött el, oldva az indulásom beszűkült tudatállapotát. Böngészés közben megakadt a szemem a közeli Esztáz-kövön, s miután ez igazán nem nagy kitérő, úgy döntöttem, módosítok a tervemen, és engedek a bennem lappangó felfedezőnek.

Letérve a piros útról, néhány száz métert követően már a Gyetra-völgy sűrűjében vizslattam a patak által mélyített katlant. Rögvest felbukkantak előttem az utat szegélyező Esztáz pompás sziklatornyai. Elsősorban az itt nyíló barlang hozhatja lázba az érdeklődőt, de vasajtóval védett föld alatti csodáit csak a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság vezetett túráin lehet megtekinteni. Számomra most a felszíni formák is elég lenyűgözők voltak, melyek hatalmas tömbjei alatt legalább fél órát bogarásztam.

Az Esztáz-kő kőmonstruma az innen északra fekvő Bükk-fennsík bámulatos alakzataira emlékeztet. A rétegfőkön ördögbarázdált, réteglépcsős kőóriások magasodnak, többnyire délre néző sziklaoromzatukkal élesen kiemelkednek palakörnyezetükből. A mohos, pengeéles idomú rög helyenként sík, másutt ráncos felszínével látványos sziklaegyveleget alkot.

Az erdő nyugalma, a pazar sziklaformák és színpompás kövek, az utat kísérő patak csobogása együttesen mélyítették el bennem a természetbe való megérkezés otthonos érzetét. Még több kedvem támadt a környék felfedezéséhez. Ki is néztem a térképen pár érdekesnek tűnő pontot, de az idő rövidsége miatt maradtam az eredeti vágyképnél, azaz a Pes-kő-ház képzelt idilljénél. Visszatértem a Napsugár pihenő útelágazásához, majd innentől a Pes-kő-völgyben követtem a széles földúton vezető piros utat, ami óvatos emelkedéssel kerülgette a meredek oldalú hegykúpokat. Észre sem venni ebben a kényelmes kanyargásban, hogy végül a Pes-kő kulcsosháznál már 550 méter tengerszint feletti magasságban járunk.

Egyszer csak elém tárult a völgyben ülő házikó és a távolban felsejlő Pes-kő sziklafalának pompás látványa. Izgatott elégedettséggel méregettem a berendezni kívánt teret, amire úgy tekintettem, mint saját birodalmam kialakítására. A ház előterében lekerült vállamról a teher, a zárban elforduló kulcs pedig nem csupán egy menedék, hanem egy külön világ illúzióját nyitotta.

Belépve a kis erdei lakba, minden reményem formát öltött. Az egyszerűséget keretezték a falak, ahová már egy apró gyertyalángtól beköltözik a meghittség.

Gyors mustrát tartottam a komfort hiánytalanságáról: ágy, matrac, kályha.., rendben, van minden, sőt még annál is több. A többi kellék a hátizsákban lapult, és miután ezeket kipakoltam, egy csapásra belaktam a házikót. Pár perc múlva barátságos fény töltötte meg a homályban időző szobát, a füstöt eregető kémény pedig egy lengedező zászlóra hajazva hirdette a Pes-kő ház bevételét. Persze, szó sem volt leigázásról. Csupán sajátomnak éreztem a szabadság itt rejlő mámorát.

A ház előtti tűzrakót is megraktam, és már jóval alkonyat előtt beindítottam tábori hangulatot. Csupán fejszecsapásaim szaggatták a völgy átható csendjét, ami inkább a munkakedvről szólt, sem mint az öngondoskodásról. Bekészített tüzelő ugyanis volt bőven, inkább az utánam következőknek aprítottam. Aztán a rendezkedő tettvágyat mindinkább felváltotta a dologtalanság. Testileg és lelkileg is kezdtem elhelyezkedni az erdő mozdulatlan összképében. Előkerült az elemózsia, és a tábortűz ropogásán kívül csak a patak lágy csobogását, az avarral játszó kis szélörvények neszezését figyeltem. Nem volt ebben semmi tudatosság. Elrévedt szellemem ismerős harmóniát tapasztalt, ami az állandóság káprázatában ejtőzött.

Hosszasan üldögélve a tűz mellett a télben megfakult erdőt fürkésztem. Sehol egy erdőlakó lény, teljes nyugalom honolt a völgyfőben. Idővel lomha árnyakkal közelített az este, s a kitisztult égbolt ragyogó csillagfényes éjjeli órákat ígért. Kinyitottam egy sört, és egy rövid időre elmerültem a tökéletesség teljes bódulatában. Persze az eszményi állapot múlandó. Ahogy a sötétség kezdte megtölteni a völgyet, a táj lassan elhomályosult, végül csupán tábortüzem sárga fénye rámázta a közvetlen környezetem. Áhítattal vetettem be magam a magány rengetegébe, de most mégis valami hiányérzet vetett szikrát a tudatban. Halk zenét kapcsoltam, még egy sört kinyitottam, de az érzet egyre inkább gondolattá érett: jó lenne most ezt a szabadságélményt mással is megosztani. Hiába. Ilyen az ember. Mindig arra vágyik, ami éppen nincs. Még a vágyott magányt is megkörnyékezheti a társaság igénye.

Egész napom a beteljesülésről szólt, ezért telhetetlenségem tárgyát igyekeztem elhessegetni a fejemből. Mindezek ellenére ott motoszkált bennem egy barátom ígérete, miszerint, ha tud, este feljön a házhoz. Ennek az eshetőségnek korábban nem adtam hitelt, így a gondolat most sem érett igazi reménnyé. Ültem tovább a csillagok alatt, átható fényük csodás ezüstös éjszínnel takarta be az erdőt, kitartó máglyám pedig merengő maradásra bírt. Várhatott még az ágyba bújás.

Végleg elmerültem a magány lomhuló hangulatában, amikor egyszer csak egy billegő fénypászta hasított át az éjszaka fekete csendjén. Minden lelki kényelmem megvolt, de ez a fény mégis új tartalommal kecsegtetett. Olybá tűnt, kiélvezett remeteségem véget ér, és lesz kivel megosztani e mesés birodalmat.

Kellett néhány perc, míg a néma sötétben közeledő fény gazdája alakot öltött. Alig akartam elhinni, de a barátom volt az, aki pár pillanattal később zsákját ledobva már le is huppant mellém. Derült tekintetek találkoztak a tűz fényében. Néhány felszínes ténymegállapítást követően már koccintással folytatódott a csevej, és egyből úgy festettünk, mint akik az egész estét együtt töltötték.

A szabadban töltött beszélgetések – kiváltképp az ilyen csodás környezetben történők – számomra mindig emlékezetesre sikerülnek. A tűz körül bármilyen téma is kerül szóba, minden őszintébb lesz, mélyebb tartalmat kap, mint máskor. Megvitattuk az élet nagy dolgait, a kevésbé fontosakról is szó esett, majd amikor már javában benne jártunk az éjszakában, megfogalmazódott bennünk egy emlékkép készítése, ami a helyszín varázslatos hangulatát volt hivatott megörökíteni. Mivel barátom hivatásos fotográfus, magára vállalta a kép megkomponálását, ami végül a bükki élmény tökéletes lenyomata lett.

Idővel behúzódtunk a melegével csalogató házba. A délután során folyamatosan etettem a kályhát, hogy estére gondtalan komfort lengje be a két kis helyiséget. Egy-két magunkkal hozott lámpa és mécses együttesen teremtett otthonosságot a menedékbe. Folytatódott a beszélgetés, amit kései vacsora és újabb poharazás kísért, mígnem az időtlen szabadságot csak az álmosság tudta megszakítani. A ház fényei kihunytak, csak a duruzsoló vaskályha pislákoló fénye táncolt a puritán falakon. Az emeletes vaságyon elégedett meghittséggel hajtottam álomra a fejem, s talán csak másnap reggel tudatosult bennem az előző nap kényeztető teljessége. Mindent megkaptam ettől a rövid kis kiruccanástól, sőt, még többet is, amit reméltem. Barátommal hazafélé tartva a feltöltődés lelkesítő érzetével máris újabb eldugott helyszínek felfedezésén járt az eszünk. Szívemben ugyanakkor már otthon jártam, mert hiányzott a család. Ez az érzés pedig mindig világossá teszi számomra az ember kettősségét: jó néha egy pillanatra eltávolodni a világtól, de szeretni, valahova tartozni a legfontosabb és legfelemelőbb.

Pes-kő kulcsosház

Az egri Kárpát Egyesület által fenntartott kulcsosház bárki számára kibérelhető, amennyiben betartjuk a házirendet, illetve figyelembe vesszük a fokozott természetvédelmi területre vonatkozó jogszabályokat. Az erdei lak nem bulizásra való: tilos zajt csapni, a környezetet bármi módon károsítani, szemetelni, a háztól a Pes-kő környékén a turistautat elhagyni. Áram és térerő nincs, fafűtés biztosítja a meleget. Gázpalackról működő tűzhely, lábosok, tányérok, poharak, evőeszközök jelentik a konyha felszereltségét. Víz a ház melletti forrásból nyerhető, a higiéniát budi biztosítja. Aki ilyen menedéket keres, az tisztában van a kulcsosházak, illetve az erdei lét sajátosságaival. Pótold, amit elhasználtál, tegyél magad után rendet, takaríts ki. Csak olyan tárgyat hagyj hátra, ami hasznos lehet az utánad érkezőknek. Vidd magaddal a megmaradt élelmet és a hulladékot.


Budapest egyik legszebb Duna-parti sétánya

Budapest egyik legszebb Duna-parti sétánya

2024.04.23.

Egy hely a városban, ahol azonnal körülvesz a természet, méghozzá ott, ahol a legkevésbé számítanál rá. Ártéri fák árnyas lombsátra kilométereken keresztül, hihetetlen folyóparti kilátásokkal. Ligetek, parkok, nádasok, hattyúk, vadkacsák, csend és lustán hömpölygő Duna. Bringával és gyalogosan is végigjártuk a csepeli Kolonics György sétányt, és minden méterét imádtuk.

→ Tovább
Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben

Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben

2024.03.21.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu a Csepel-szigeten, amelynek tó van a közepén, holtágát és ligeterdeit megannyi élőlény lakja, pompás virágok virítanak mesés szigetén, a békés csendet pedig olykor csak az állatok hangja, neszezése töri meg. Ez a falu pedig nem csak a mesében létezik, gyertek velünk Szigetbecsére és sétáljunk végig együtt a Tőzike tanösvényen!

→ Tovább