MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Mátrabérc teljesítménytúra másként

Életemben először kívülről, de mégis testközelből láthattam egy teljesítménytúrát. Egyik legkedvesebb túrámat, a Mátrabérc 55 teljesítménytúrát ezúttal – kényszerűségből – teljesíteni nem, de megnézni, végigélni mégis csak tudtam. Az esemény még így is élmény volt; sok tanulsággal. 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Másfél nappal korábban, csütörtökön este már készültem: egy nyugat-dunántúli túrázó pénteken délután már úton kell, hogy legyen a mátrai szállására. Kapkodtam, siettem – és így jött a végzetes mozdulat: „sikerült” bal lábammal az ágy lábát eltalálnom. Egy másodperc, ami aztán egy egész hétvégét eldöntött. Ügyelet, sürgősségi: törés, repedés nincs, de borogatás, krém – és pihentetés szükséges. Túra, szombaton? Biztos, hogy nem – hangzott a határozott válasz. Mit tehet ilyenkor egy túrafüggő? Hazatámolyog, és újratervezés. De a környezetem ezt másképp látta: menj csak el! Itthon csak egész napos depresszió várna rád. És ott a lefoglalt szállás is. Három túratársam persze annak is örült, hogy lesz serpa, aki a célból visszafuvarozza őket Sirokra, a rajtba, ahol a szállásunk is volt.

 

Meggyőztek. Így hát jó hangulatban és időben elfoglaltuk a már több éve ismert szállást, és még az esti nevezésre is elkísértem a fiúkat. Másnap reggel ezzel már nem kell foglalkozni: igen jó megoldás. Nem mondom, hogy könnyű volt látnom rajtot, megélni a szokott nyüzsgést, találkozásokat – izgalom nélkül.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Aztán pár fotó, biztató szó a srácoknak – és kivárni a hat órát, majd nézni, ahogy nekiveselkednek az első hegynek. A folytatás már jobb: átgurultam a siroki vasútállomás épületéhez, és hiánypótlást csináltam: egy OKT-szakasz részlete (konkrétan 2,1 km) itt hiányzott. Na, ezt azért bevállaltam – főként, hogy a lábam is egészen rendben volt. Igen kényelmes tempóban, fotózgatva is elég volt rá egy óra. Jöhetett egy újabb hiány pótlása: a vár! Minden évben későn érkeztünk Sirokra, és csak a kivilágított romokat láttuk. Most éltem az alkalommal, és feljutottam ide is: a remek időben megcsodálhattam a pazar kilátást.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Irány a Kékes! A Mátrabérc első, igazán húzós szakasza itt ér véget: 19,4 kilométeren át le kell gyűrni 1445 méter szintkülönbséget. Ez nagyon komoly kihívás. Főleg úgy, hogy erre négy… legfeljebb négy és fél óra jut – azon túl már kétséges a végső teljesítés. Itt szerettem volna találkozni kis csapatunkkal, de náluk (természetesen) jóval korábban, már kilenckor felérkeztem. Éltem hát az alkalommal, és hazánk legmagasabb pontjának kilátójába is feljutottam. Máskor ugyanis ez kizárt: a Mátra-túrák tempójába és szintidejébe ez soha nem fért még bele. A kilátás – természetesen – hatalmas! Sajnos a szél is. Ezzel együtt is maradandó élmény: 360°-ban körülnézni, és látni a hatalmas hegyek vidékét és a távolabbi tájakat is.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A Tető étterem előtt hosszú sor: a Hanák Kolos 36 km-es távján indulók egészen tízig rajtolhattak; ez még javában tartott. Néztem az arcokat, embereket: hasonló izgatottságot, reményt és eltökéltséget láttam, mint korábban a hosszútávosoknál. És megint irigykedtem, persze… Egy kellemes kapucsínóval vigasztalom magam, de máris hív öcsém: itt vagyunk a kerítésnél. Huh, ez igen, gyorsan a síházhoz! Öcsém és Roland együtt indultak ketten, és együtt is érkeznek. Most ott tolnám, velük, így meg fogadom őket, nézem az izzadt, csapzott, de mégis boldog arcokat. Meghódították, ismét! A csúcsot, igen. Az idejük is igen szép, jól állnak! Bélyegzés, tea, keksz.

 

Az esőkabátokat ideadják: szép az idő, talán nem kell. Az étteremhez kísérem őket: felveszik az ottani juttatást, az energiaitalt is, és egy kézfogás után eltűnnek az épület mögött. Tíz-nullakettő; pazar! Jöhet a Sombokor, a sárga sáv. Lélekben követem egy ideig őket, szinte látom a meredek ereszkedést, és balesetmentes leérkezést kívánok nekik is, másoknak is szigorú szakasz ez; tavaly mindkét botom odaveszett.
Ténfergek, nézegetek. Újabb érkezők, aztán Gábor vezeti Istit: hátborzongató a látvány. Kiderül, hogy a születése óta vak srác pontosan négy óra alatt jutott fel ide. Igen, sziklákon, köveken, gyökereken át! Meredek emelkedők és durva ereszkedések, kanyarok és rézsűk, kidőlt fák, és itt van. Négy óra alatt. De a vezető is tiszteletet érdemel, úgy érzem. Egy másik emberért vállalni a felelősséget. Ne essen el, ne csússzon el, ne zuhanjon le, fának se menjen! Elképesztő. Minden tiszteletem a kísérőké is.

 

Zoli barátunk is megérkezik: ő lassabb tempót tervezett. Célja a tavalyi 1:10-es „ráadás” minél komolyabb lefaragása – és persze, ha lehet, szintidőn belülre kerülni. De az elsődleges cél a teljesítés: végigmenni, végigcsinálni, jól érezni magát. Frissít, szusszan egyet, és folytatja: 4:42-nél tart. A tavalyi részidőnél határozottan jobb – de még necces. Aztán ő is eltűnik a Sombokor irányába, én meg elballagok a parkoló felé. Csodálatos útszakaszon Mátraháza következik, majd kiérkezek a Vörösmarty fogadóhoz. OKT-pecsét! Igen furcsa így, kocsiból kiszállva, odalépve a kerítéshez – de hát többször teljesítettük az innen következő szakaszt is.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Máris itt a Mátra-nyereg! Megállok; özönlenek át a „hangyák” az úton. Gyorsan rákeresek a fiúkra a GPS-es programommal, de látom, hogy előbbre tartanak; már másznak felfelé a Csór-hegyre. Rendesen emelkedik az is, biztos maxigázon tolják – én viszont mehetek tovább. Vércverés jön, újabb OKT-pecsét. Megállok az út mentén, ahol sejtem: valahol itt lehet, talán, ha kétszáz métert kell megtennem. Kiszállok, nézem a túrázókat, ahogy zúgnak le a lejtőn, jól tolják! Talán két percet, ha állok, és a tesómék bukkannak fel. Nahát! Ez igazán jól jött ki. Gyors fotó, pár szó – és mennek is, nincs mese, nincs megállás, húznak a Rudolf-tanyai frissítőpont felé. Én meg fel, ellenkező irányba, a bélyegzőhely felé. Naná, hogy ismerősök is jönnek, viccelődő vagy éppen csodálkozó beszólások, nevetések: remek a hangulat!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A Galyatetőre eddig még csak gyalog mentem fel (igaz, pontosan tízszer). Most begördülök a parkolóba, ahol sokszor kaptam már teljesítménytúrán pecsétet: huh, de furcsa érzés! Elvegyülök a nyüzsgő tömegben, a kirándulók, sétálók sokaságában – akiket máskor mindig sajnáltam, hogy jó kis túrázás helyett itt hagyják veszni a drága időt. Felfedezek jó pár vendéglőt, üzletet, amik eddig egybemosódó masszaként csak afféle díszletek voltak. Galyatető Turistacentrum, megtalálom a bélyegzőt, ez is megvan, végeztem mára. A következő szakaszt már csak kb. 90%-ban jártuk be – ott már nem lenne jogos. De aztán az érkező tesó bogarat tesz a fülembe: járd le azt a hiányzó kis maradékot is, és lesz még egy szakaszod. Sőt. akár az ágasvári turistaházig is mehetnél, persze, csak ha jó a lábad! És mosolyog, ismeri a bátyját.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Felkísérem a fiúkat a lépcsőn. Elköszönés előtt még visszakérik a dzsekiket: aggódnak a felhők miatt, és biztosra akarnak menni. Én meg – ha már itt vagyok a kilátónál – ide is felmegyek! Itt sem jártam még, legalábbis fent még soha. És örülök, hogy ez is összejött. Elképesztő a panoráma, minden irányba – még a TV-tornyot is lekörözi, szerintem. Ráadásul itt még a huzat is csak töredéke az ottaninak. A Kékes meg végképp mutatósabb innen. Aztán visszaballagok a lépcsőn, és turistacentrum, újra. Ebéd, ami nem olcsó, de minőségi és finom. És később már aligha tudok meleg ételhez jutni. Aztán krém, dupla zokni, botok. És hát persze, hamar megszületik a döntés: megyek! Máris gyógyultnak érzem magam, még a falat is jobban esik. 

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Mátraszentlászló nem ellenőrző pont, ott csak frissítés lesz a fiúknak. Az idő közben eljárt alaposan, tehát ott már nem találkozok velük. Leparkolok a teaosztó-csapat közelében, cucc elő, és nekiindulok. A kéken eddig a pontig jártam, innen ismeretlen lesz a táj. Ami nagyon szép: körben hegyek, völgyek – mindez a zsengén zöldellő tavaszban, napsütésben. A felhők ugyanis újra szétoszlottak, és az idő igen kellemes. Elhagyom a házakat, szemem keresi a bélyegzőt, de nem sikerült rábukkanni. Nem vesztegetem az időt, majd meglesz visszafelé! Kavicsos, majd köves az út – utóbb pedig végre ösvények fogadnak. És pompás erdők, meg remek kilátás a sípályára. Aztán megérkeznek a túrázók jobbról, ereszkednek a Vörös-kői ellenőrző ponttól, vissza a kékre. Egészen jó érzés közöttük-mögöttük menni, még így vendégként is. Tartom a tempójukat, sőt, előzök is, semmi baja a lábamnak! Így érkezünk a Szamár-kői elágazáshoz: ott a többiek felfelé veszik az irányt. Nem is kicsit: meredek emelkedő fogadja őket, egészen a tetőig, ahol az ellenőrző pont is lesz. Nekem nem: maradok lent a kéken, ami nagyjából szintút – egészen a turistaházig.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Információs tábla, oldalán OKT-pecsét. Jobbról, a kék háromszögről leérkező túrázók összegezik friss tapasztalataikat. Gyakran elhangzó szavak: „durva”, „térd”, „csúszós”, és hasonlók. Pedig hát most egészen jó útviszonyok vannak – ahogy felnézek, itt is. Előbukkan a tavalyi emlék, a szakadó esőben való ereszkedés, brrr. Fordulok vissza, az eddigi lejtők emelkedőkké változnak, de komoly nincs, jól haladok. Vigyázok a lábamra, mert most már érzem egy kicsit. Visszaérkezek a faluba, és ezúttal a bélyegző is felbukkan. Örömmel csomagolhatom el a füzetem: két plusz szakasz kipipálva – összesen nyolc pecsét és hat szakasz a vége.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Újra át a falun, most már négy keréken. Továbbra is pompás tájakban gyönyörködhetek, messzire ellátok. Közben öcsémmel beszélek: vízhólyag mindkettőjüknek, „nem lesz rekord, de azért haladunk, fel a Muzslára”. Beérkezek Mátrakeresztesre, 16:34 – vagyis négy perce járt le az időpont, ami után elvileg nem engednek át senkit. Ahogy látom, gyakorlatilag sem: vitatkoznak páran a pontőrökkel az üres asztalnál, mások a fűben hevernek, és várják a buszt, ami elviszi őket Szurdokpüspökibe.

 

Pásztón áthaladva cukrászdát pillantok meg, és engedélyezek magamnak egy süti-kávé kombinációt. Jól is esik, haladok Szurdokpüspöki felé, lassan negyed hat, szóval ráérek. Aztán jön a meglepetés, nem kicsi! Öcsém hív: merre vagy? Én beérkeztem. Tessék?! Nem mondod!! Hát, igen, 11:16 lett a vége. Uhhh, az eddigi legjobb időnk 11:48 volt, ez hihetetlen eredmény! Roland – tekintettel a vízhólyagokra – lefelé különvált, elé már ketten megyünk ki, együtt örülünk a 11:46-nak és a sikeres befutójának. Leülnek a megérdemelt töltött káposztához, fogy szépen a folyadék is. Hát igen. Mátrabérc. És tizenkét órán belül mindketten. Már csak Zolit várjuk, kimegyünk elé, és nézzük az órát: hétkor lejár a szintidő. Lassan fogynak a percek – de aztán elfogynak. És hét óra háromkor megérkezik, további két perc, amíg befut: 13:05 lesz a vége. Öt perc. Emléklapot kap, és nem látom elkeseredettnek vagy csalódottnak. Igaz, tavaly sem volt az: teljesítette, és jól érzi magát. Sportember, igazi sportember a szememben. Tartás és kitartás, és a lényegre fókuszálás. Mosolyog, és ebben benne van minden.

 

Aztán kocsiba száll mindenki, szolid, kimért tempóban poroszkálok Sirok felé. A várat már kivilágítva látjuk megint, a zuhany frissítőbb nem is lehetne, a palóc gulyás pedig már szinte kötelező ennek a túrának a végén. Másnap reggel pedig még egy siroki bélyegző zárja ezt a mozgalmas hétvégét, ahol kiderült, hogy az a bizonyos pohár soha nem félig üres: mindig félig tele, tényleg!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket! 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. október
Ángyán Krisztián:
Vintgar-szurdok
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...