MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Pilisi vándorlás 6. rész – Pilisszentlélektől Esztergomig

A Pilis turisták által kevésbé látogatott és ismert vidékein vezet végig a Pilisi vándorlás 6. és egyben utolsó szakasza, amely 25 kilométer hosszan kanyarog Pilisszentlélek és Esztergom között, érdekes látnivalókat érintve a hegyekben. A vándorlás tanúsága: még mindig van felfedeznivaló a Pilisben. 

A több mint 163 km-es Pilisi vándorlás utolsó 25 km-es szakaszát, a Fekete-hegy és a Szentléleki-tető 500 méteres hegyei között eldugott Pilisszentlélekről kezdjük meg. A kis lélekszámú településen, hajdanán az itt élő emberek mészégetésből éltek, ami földrajzilag azt jelzi számunkra, hogy elhagytuk a Visegrádi-hegység vulkanikus vonulatát, és ismét a Pilis üledékes mészkövein lépkedünk. Talán a vándorút így akar hű maradni a túramozgalom nevéhez, ami a vele összeforrt visegrádi hegyeken, több mint 50 km-en keresztül kanyargott, majd egy láthatatlan határon át vezetett vissza a Pilisbe. Érthető ez a kis kitérő, hiszen túrázóként a két hegység egy tömb, és bűn lenne kihagyni egyik vagy másik részét, ami más-más természeti szépséget tár elénk. Persze, sosem árt tudni pontosan, hol is járunk, hiszen így lehet csak igazán megismerni a környezetet, ami a testmozgás mellett a természetjárás lényege.

 

Pilisszentléleki pálos kolostor romjai

 

Pilisszentlélek határában találjuk az ötszáz éve lerombolt pálos kolostort, aminek már csak alapjai látszanak, hasonlóan a térség más kolostoraihoz, melyeket korábban az útvonalunk is érintett. A pilisszenkereszti kolostorromokkal szemben, itt azért könnyebb dolgunk van, ha elakarjuk képzelni az egykori épületet, melynek renovált alapfalai közt már többször is jártam. Ezúttal viszont az itt legelésző kecskenyáj legalább húsz perces maradásra bírt, a kisgidák játékosságával és a pásztor munkájának megfigyelésével. Amíg fotóztam, azon járt az eszem, hogy ezek a jószágok mit sem sejtenek arról, hogy azok közt a falak között, ahol most ők ízletes fűcsomókon kérődznek, egykoron Károly Róbert és Nagy Lajos király is megfordult. Hát, igen. Ezt teszi az idő a térrel, folyamatos változásban tartja azt, és mi legfeljebb csak megfigyelhetjük és lejegyezhetjük. Talán ez így van rendjén, de ha arra gondolok, hogy tőlünk nyugatabbra ezeréves történelmi emlékek maradtak meg máig épen, akkor mégis szomorúan gondolok ezekre a romokra és hazánk történelmére.

 

 

 

A történelemről és a létezésről szőtt gondolataimmal, melyeket a magányos gyaloglás könnyebben előhív, tartottam északi irányba Pilismarót felé. Ezúttal is érdekes földrajzi nevekre bukkantam a térképen, mint a Csehhalála és a Német gyerek halála, amelyek eredete után szokásomhoz híven elkezdtem nyomozni. Cseh halálának történetét nem kell annyira a régmúltban keresnünk. Valószínű, hogy az 1950-es években a Felső-Ecset-hegy keleti oldalába lezuhant csehszlovák repülőgép miatt hívják így ezt a helyet. Az esetről keveset lehet tudni, mert a repülő állítólag engedély nélkül tartózkodott a magyar légtérben, és a hatóságok senkit sem engedtek a baleset helyszínére. Így pontos leírások helyett csak pletykákra támaszkodhatunk.

A Német gyerek halálának szomorú története apáról és fiáról szól, akik vendégvadászatra érkezetek Pilismarótra, valamikor a 20. század elején. A szarvasvadászat közben hátrahagyták a vadőrt, aki csak később, a lövések hangját követve akadt rá az erősen ittas apára. Az apa arról számolt be, hogy meglőtte a vadat, de az elmenekült, és a fiát pedig nem találja. A vadőrnek a fiú keresésre a sötétben és a rossz időben nem volt módja, már csak azért sem, mert a részeg apát kellet letámogatnia a hegyről. Másnap viszont a vadászat helyszínén vérbe fagyva talált rá a fiúra, akit vélhetőleg az apja vélt vadnak az esti vadászaton.

 

A Hirsch-obeliszk

 

A Felső- és Alsó-Ecset-hegyeken keresztül, a piros jelzést követve érjük el a Hirsch-obeliszket, amit 1896-ban Magyarország ezer éves fennállása alkalmából Hirsch István királyi főerdőtanácsos tiszteletére emelt az erdészet személyzete. Az oszlop érdekessége, hogy a hátoldalán felsorolt nevek mellett olyan régi foglalkozásokat is találunk, mint az útkaparó vagy az erdőlegény. Az emlékoszlop mögötti szikláról, ha nem is panorámás, de szép kilátás nyílik a környékre, amit én kicsit búcsúzó hangulatban szemléltem, hiszen ez az utolsó kilátások egyike egy hosszú vándorút végén. Miután a tájról és az emlékműről készítettem pár fotót, továbbra is a piros jelzésen maradva, meredeken ereszkedtem le a Somos-árokból kifutó patakhoz. Miután mellőztük a virágos mezőket csak átlépünk a szelíden csordogáló patakon, aminek mély medre arra enged következtetni, hogy áradásoknál már nem lenne ennyire könnyű dolgunk. Elértük a műutat, ami innen már egyenesen vezet a Miklós-deák-völgyi tavak kényelmes pihenőhelyeihez, majd utunk következő igazolópontjához, Pilismarótra.

 

A pilismaróti Heckenast-kastély

 

Pecsételés után Pilismarót rendezett és csöndes utcáin visz az utunk a község központja felé, majd tér rá a 11-es főútra, aminek forgalmával legalább egy kilométert kell gyalogolni, mire újra visszatérhetünk az erdőbe. Én, mielőtt folytattam volna az utat, kicsit szétnéztem, mert a térképem kastélyt és egy jelentősnek tűnő kálváriadombot is jelölt a település közepén. Sajnos, a katarzis elmaradt, mert az utcáról alig látni valamit a Heckenast-kastélyból, és a kálváriadombról sincs szép kilátás. Ezzel együtt, nem bántam a kitérőt. Így legalább tudom, mit hagytam volna ki, ha nem keresem fel ezeket a helyeket. A kíváncsiságomat letudva ballagtam a 11-es út aszfaltján, mire a Bitóc-pataknál végre lefordulhattam a forgalmas útról. Innentől eleinte kertek között, murvás úton haladunk, majd rátérünk az erdei ösvényre, amelyen a Kopaszok 300 méteres dombjaira kapaszkodunk fel. Kényelmes úton egy kanyarban találjuk a Majális-forrást, és egy kis ereszkedés után érjük el a Búbánat-völgyet. Most nem teszek kitérőt az itt található tavakhoz, mert azokat már korábban láttam, de egyszer mindenkinek érdemes ide ellátogatnia.

 

 

Ismét murvás úton és kertek között kanyargunk, de ezúttal már jobban kell figyelnünk a turistajelzéseket, ha nem szeretnénk bosszús kitérőket tenni. Sajnos, utunk ezen szakaszán a jelzések ritkák, kopottak, és ez az állapot már Esztergomig így is marad. Nekem is sikerült elvétenem egy kanyart, és így, némi kerülővel értem el a Fári-kutat, ahol aztán frissítettem. A pihenő közben akadtam rá a neten a forrás mondájára, miszerint a Vaskapu-kastély urának leányát hívták Fárinak, aki szerelmes lett egy pásztorlegénybe, és a hirtelen haragú apa ennél a kútnál kapta rajta a szerelmeseket. A dühtől elvakult atya haragjában megölte a lányát, és miután eltemette, a sírból forrás fakadt. Ez lett a Fári-kút, amiből a legenda szerint minden évben, Fári halálának napján véres hab folyik. Én még sosem láttam ezt az alkalmi jelenséget, de feltehetőleg a vöröses színt a víz vastartalma okozza.

 

Fári-kút

 

Még mindig a piros jelzést követjük, ami hol felbukkan, hol pedig magunkra hagy. Ha valaki jól tud tájékozódni, akkor nem fog eltévedni, de érdemes ezen a szakaszon a térképet a kezünkben tartani. Az állapotokra jellemző, hogy a kanyargós turistaútra ráférne a felújítás, mert néhol sűrűn benőtt, és sok a lehullott gally is. Ilyen ösvényeken érjük el az Esztergom fölé magasodó Brilli Gyula menedékházat, vagy ismertebb nevén a Vaskapu turistaháztat, ami már 1914 óta szolgálja a természetjárókat. Igaz, nem megszakítások nélkül, hiszen volt, hogy a ház éjszakai szórakozóhelyként üzemelt, ami egy késelést követően bezárt. Ezután az épület hosszú évekig állt elhagyatottan, mire 2012-ben felújították, és újra eredeti funkciójában nyílt meg. A hely egyaránt népszerű a kirándulók, de a városból felautózó vagy motorozók körében is, hiszen aszfaltúton gyorsan megközelíthető. A turistaház forgalmát nagy részben annak köszönheti, hogy teraszáról pazar kilátás nyílik az egész környékre. Rálátunk Esztergomra, Párkányra, a kanyargó Dunára és a Gerecse vonulatára. Órákig is el tudnám nézni a tájat, de vár rám még három kilométer és az utolsó pecsét.

 

Brilli Gyula menedékház, avagy a Vaskapu turistaház

 

Esztergom vasútállomása felé vettem az irányt, hogy befejezzem a több mint 160 km-es vándorlást, amit én még jó pár kilométerrel megtoldottam, hogy kielégítsem a felfedezőkedvemet. Most kezdem csak igazán felfogni, hogy a végére értem egy olyan útnak, ami sokkal többet adott, mint amire számítottam. Korábban azt hittem, már mindent ismerek a Pilisben és a Visegrádi-hegységben, és hogy sok újat nem fogok találni benne. Tévedtem. Ráadásul az elmúlt napok térképfürkészése még több felfedezendő helyet vetett fel bennem. Ez szokott lenni a vándorokkal, még meg sem érkeztek, de már a következő utat tervezik, hiszen minél több kilométer van mögöttük, annál több tájat és helyet akarnak megismerni és bejárni. Így érzem most én is magam, ahogy fáradt lábakkal, de új tervekkel a fejemben gyalogolom utolsó métereit az útnak. Reggel még arra gondoltam, hogy Esztergomban is szétnézek egy kicsit, mielőtt vonatommal hazaindulnék. De most, hogy itt vagyok, úgy érzem, elkalandozó gondolataimat a város forgataga és zaja próbálja visszarángatni a hétköznapokba. Úgy döntöttem, most nem való nekem a városnézés. Inkább megpróbálom hazavinni magammal a természetet, az erdő csöndjét és a táj békességét, a friss levegő illatát, hogy abból minél több maradjon meg bennem, amíg csak lehet. Talán ezért nézek még a városban is csak a lábam elé, kizárva a nyüzsgést, a zavaró hangokat, mintha itt sem lennék.

 

Esztergom látképe a Vaskapu turistaháztól

 

Esztergom vasútállomásán bekerült a füzetbe az utolsó pecsét is, és pár perc múlva már Pest felé robogtam a vonaton. Fáradtan és koszosan utaztam hazafelé, miközben az ablakban elszalad a napokban bejárt táj. A hegyeket nézve arra gondoltam, minden út lényege az elindulás és a megérkezés, melyek nélkül a köztes élmény céltalan lenne. Kell egy otthon, ahol megpihenhetünk, ahonnan újra elindulhatunk, és amire biztos pontként tekinthetünk. Ezekkel a gondolatokkal fejezem be a vándorlást, és bíztatok mindenkit arra, hogy keljen útra, és fedezzen fel új helyeket, tapasztaljon és szerezzen új élményeket. Mert a természetjárás nemcsak sport, hanem szemléletformáló időtöltés is, ami csak a hasznunkra válhat.

 

Jó utat!

 

A Pilisi vándorlás korábbi részeit itt olvashatod: 1.rész, 2.rész 3.rész 4.rész  5.rész
 

 

 

 

Szöveg és fotó: Lánczi Péter
Térkép: Bába Imre

 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. október
Ángyán Krisztián:
Vintgar-szurdok
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...