Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

115 kilométeren át a Mátrában

Turista Magazin 2017.06.22.

Ha kimondom, hogy Mátra 115, vagy csak gondolok rá, akkor egy csordultig teli szív az, ami eszembe jut.

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella

 

Utazunk. Teljesen nyugodt vagyok, várom a megérkezést a várhoz. Sok jó ember a rajtban. Sátorállítás a vár mögött a régi megszokott helyen. Becuccolás, rajtcsomagátvétel, aztán irány a „cukrászda”, egy sör, egy kisunicum, egyedül. Találok ismerősöket, akikkel a túrára hangolódunk. Ülünk a teraszon, közeleg az este, jó ez a pillanat. Zárnak, így átmegyünk a Baritanyára. Mindenki, aki leutazott a túrára, akár szervezőként, akár indulóként, itt van. Vacsoraidő. Újabb ismerősök, beszélgetések.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


Hajnali 2 is elmúlik, mire a beszélgetést abbahagyjuk, és bebújok a hálózsákba. Totálisan abban az állapotban, amikor már késő sokat aludni. Pár óra, és a csehek beszélgetésére ébredek. Megnézem a telefonomat, 6.02. Visszateszem a fejem, mintha aludhatnék még nyugodtan, de 10 másodperc múlva bevillan, hogy 7-kor rajt! Kipattanok, magam sem tudom, hogyan, de nagyjából 8 perc alatt összekészülök, a sátrat is gyorsan, talán életemben először ilyen gyorsan lebontom. Irány a Baritanya, a reggeli. Pár perccel a rajt előtt állok a tömegben és hallgatom a dobokat, ha nem is sokáig, mert már indulunk is. Pedig ez a kedvencem, a dobok, a didzseridu, a ritmus, csak hallgatni, révedni benne. Ez most elmarad, helyette az utcák jönnek, a faluból a Mátra hegyei felé vezető utcák, a társalgások, az újabb és újabb kedves ismerősök, az elfutó emberek, a kioldódó cipőfűző és az a rekkenő meleg, ami reggel óta körülvesz bennünket.

 

Pillanatokig csak ámulok

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella

 

Amíg megkötöm a cipőfűzőm, elhagy a mezőny, de nem is baj, mert a Tatárka tisztáson a fenyvesben úgyis dolgom akad. A legszebb része ennek a sárga kereszt jelzésnek ez a tisztás. A fenyvesek ontják a meleget és a gyantaszagot, és ettől a fenyőillattól a Havasokba képzelném magam, persze ha nem lenne ez a folyamatos szomjúság. Fél liter ásványvízzel próbálom kihúzni Csurgó-kút forrásvizéig. Sikerül, a forrás ott van, csobog, új híd vezet hozzá, a fák között pedig bolyong a megrekedt forró levegő.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


Hamarosan kiér az út a gerincre, és a hőn kedvelt Jagusra vezet. Száraz az erdő, a friss üde zöld még bírja, de a talajon érezni a szárazságot. Oroszlánvárra felfelé utolérem a mezőnyt, és fent a csúcson csak iszom, iszom a pont minden áldását, a biztató szavakat a víz mellé. Lefelé könnyű, és ami most jön a Kékesig, az is olyan jól ismert, hogy szinte könnyűnek is tűnik, ahogy elképzelem a gerincutat. Persze az emelkedők mehetnének jobban is, de a hajnali lefekvés most erősen érezteti hatását. Csak nézelődni van kedvem és levegőt venni, és itt lenni, az ösvényen, amin közeledek a kékestetői toronyhoz. A ponton fent boldogság, öröm, zsíros kenyér, paradicsom, só, sajt és a drága pontőrök, ez az, amit felcsippentek.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila


Makulátlan kék az ég, lassan fél 11. Kapom magam, és irány Parádsasvár. A kezdetben kellemes fenyves, bükkös út Sombokornál átvált a szokásos rémálomba. A porzó, pergőköves talajon csak annyi a terv: mielőbb túljutni, leérni rajta. Próbálok nagyon figyelni az alattam mozgókra is. Végre leérünk és átlendülünk a Vörösmarty turistaház felé, majd az aszfalton kicsit izzadunk, de újra jön az erdő, a kocogás. Szeretem a piros sávnak ezt a lendületét, ami bevisz a faluba, megkerülve a kastélykertet.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


A falun átvezető aszfaltúton próbálok minél hamarabb a ponthoz érni, pedig szép ez a falu, szeretek benne nézelődni. A Károlyi-kastélytól a templomkertig, az Ybl tervezte ivócsarnok kis épületével, ami küllemében a régmúltat idézi, de állagában már a jelent, és vele szemben a régi vadászlakkal, a Hubertus-étteremmel együtt. A ponton ismét bőség, enni alig, de inni annál többet iszok, tudom, most jön a kitett, meredek Nagy-Lipót. A falu határáig az aszfalton tűző napon megyünk, elhagyjuk az egykori PCM 1708-ban alapított üveggyárának lepusztult épületét - amin a logó még mindig olyan szép -, és mielőtt beérnénk az erdőbe, az utolsó nyomóskút alá állok. Egymásnak engedjük a vizet, és úgy fürdünk, mint a madarak a szökőkútban.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


Az erdő is felfrissít, mint ez az út is, a piros kereszt, bárhogy is megindul felfelé. Lihegek a melegtől, na meg a kaptatótól, mégis nagy kedvencem a Kis-Lipót oldalában futó árok, amiben az ösvény is halad. A dózerút keresztezésnél árnyékba vonulok, iszok, rákészülök a Nagy-Lipótra. Innen jön a kopár oldal, onnan pedig már egy lankás, erdei út Galyáig. Figyelem végig az áfonyást, hátha látok szemet is, de persze június elején hogyan is teremne még! Rendkívüli ez az oldal, kő és gyökér, de mintha nemcsak a gyökerek tartanák a fákat, hanem felülről is rögzítenék magukat az éghez a hatalmas bükkök ágai.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella

 

Fotó: Bujnovszky Tamás
Fotó: Bujnovszky Tamás


Küzdelmes a mászás a gerincre, de a lankás vége, ami a nyíres-fenyveshez visz, már ismét erőt ad, lendületet a folytatáshoz. A Mogyorós-orom oldalában annyira szép látvány fogad, hogy pillanatokig csak ámulok: a szürke törzsű bükkök úgy állnak sorra egymás mellett egyenesen, hosszan felfelé, olyan szorosan, hogy szinte csak a szürke árnyalataiban váltakozó sávok látszanak a szürke andezit málló rétegében. Mintha a kőzet szürkeségéből nőtték volna ki magukat. Galyáig még ezen gondolkodom. Szerencsére közel van a pont. 31 km 2014 m szinttel. Akkor innen még egy százas.

 

Amolyan kisexpedíció

 

958 m. Bámulatos ellátás van idefent is. A levest kívánom, valami apróságot még bekapok, és már indulok is Mátraalmásra. Sokan már szembejönnek velünk a 7,4 km-es körről, van, aki már régen túl van rajta. Bele sem akarok gondolni, hány órával előrébb járnak, csak azt tudom, sokkal több erő van bennük. Mátraalmásra az irtásfolton át érünk le, ez az a folt, ami az egyik nagy sebhelye a mátrai erdőnek. Összeszorul a szív, amikor áthalad rajta.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


A kis hegyi falu olyan, mint máskor, csendes és takaros. A pont körül van csak nyüzsgés. És dinnye! Egy kis szalámis kenyeret rágcsálok mellé, de nem bírom megenni, végül elviszem magammal az útra, és míg Galyavárnak tartok, megeszem. Úgy érzem, felfelé alig vánszorgok. Pedig imádom ezt az oldalt, a hegyek északi lábától délnek tartani, fel a gerincre, miközben meghódítjuk a csúcsot. Amolyan kisexpedíció.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


A galyavári sziklás kilátóhelynél mindig jó megállni, körülnézni, és indulni könnyedén tovább. Most valahogy elmarad a „könnyedén”. Végül másfél óra alatt sikerül a kör, ezzel a galyatetői pontot újra elérem, és újra elhagyom. Finomságokkal a gyomromban próbálok kocogni lefelé a kék kereszten. Van itt egy hely, ahol lakik egy állandó pocsolya. Míg az északi oldal dózerútjainál hiányoltam a pocsolyákat, ebben itt nem csalódok. Jön egy-két kedvenc rész, míg végleg el nem hagyjuk a műút keresztezést, utána a nyírjesi házig, ha nem is éppen unalmas, de kissé monoton szakaszon megyünk. Már várom, mikor látom meg Kékestetőt kikandikálni szemben, akkor már tudom, közel a nyírjesi ház. Azaz a ház hűlt helye.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


A zöld négyzet a Csórréti-víztározó felett kezdetben a fenyves mentén visz. Hol fel, hol le tekergünk, kényelmes, futható ösvényeken. Három patakon is átkelünk, míg a Hatökör urához érünk. A pont után, a Nagy-Hidas-völgy patakvizén túl, jön az a hosszú és meredek emelkedő Mátraházáig, ami talán csak azért tűnik most rövidebbnek és lankásabbnak, mint szokott, mert arra gondolok, milyen nagyon hosszú és milyen nagyon meredek lesz, amíg felérek. Nagy öröm a ponton, és az a finom csokoládés golyó! Egyre többen leszünk a kis házban, úgyhogy inkább elindulok.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila


Lajosháza közel van, a nagyon hangulatos sárga jelzések ösvényei pedig szinte odarepítenek a gasztronómia újabb fellegvárába. A szamócás, tűzön sütött melegszendvicses pont után - bár felfelé lassabb vagyok - Mátraszentimrére végül is együtt megyünk fel egy most megismert túrázóval. Még a monoton dózerút szakasz is mintha hamarabb véget érne a beszélgetés alatt. Bár én leginkább csak hallgatok, és figyelek. A Téli Mátra havas táját képzelem ide néha, és várom a rétet a kisházzal.


Onnan már közel a falu, a faluban a pont, a leves, a kocsmánál pedig éppen egy helyi mulatságba csöppenünk. Szól a zene, lagzihangulat van, a fiú kint vár, én pedig öltözködöm. Olyan sokáig tart, hogy jobban járt volna, ha elindul, de nagyon örülök a társaságának. Fura, mert inkább egyedül szeretek menni, most mégis jó ez. Ő jobban megy felfelé, én pedig lefelé. Számolom a kilométereket, nézem az időt, tudom, Szorospatakra még világosban érek, de onnantól lámpa kell. Olyan szép az erdő, olyan szép a Mátra, olyan jó így, nem fáj a talpam, nincs vízhólyag, kocogok lefelé a zöldön. Mindjárt 9 és mindjárt 70. Túl a felén.

 

Kis, színes izzók vagyunk a Mátra égősorán

 

A lámpát majdnem elfelejtem elővenni, pedig már alkonyodik, az aszfaltút utáni erdős részen fel is kell kapcsolni. Ez az út, legalábbis az erdészeti utak, amik kezdetben itt az északi oldalban indulnak felfelé, sokszor dagonyásak, a patakátkelések is körülményesek, most viszont a szárazság miatt jó a terep, könnyű rajta haladni. Csak az a közel négyszáz méter szint, amit nagyjából folyamatosan emelkedve teszünk meg a turistaházig, az lassít. A hegyoldal tele apró fénypontokkal, kis, színes izzók vagyunk a Mátra égősorán.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila


Előbb a házba megyünk, a ponton bejelentkezünk, majd alig pár perc és indulunk fel a csúcsra. Gyökerek, pergőkövek, „nagyonmeredek”. Végre itt az a csúcs alatti sziklás rész, ahonnan még pár lépés és 775 m-en leszek. Ahogy felérünk, szinte már fordulunk is vissza. Úgy hagyjuk el a csúcsot, mintha még nem is értük volna el, mintha még a felfelé mászást vinnénk magunkkal lefele is. Lent a házban eszünk, a kívánatos rizsfelfújt mellett ott a káposztás rétes is, a bodzaszörp, és sorolhatnám. Ismét aranyéletünk van.


A Csörgő-patakig egy elágazásban meg kell néznem a térképet, bár mire előkeresem, a bringás srácok, akik végig kísérnek valakit pontról pontra, elhaladva mellettünk már mondják is, merre menjünk. Ez a második alkalom, hogy előveszem a térképet. Ennyit számít a tavalyi Mátra 115 kihagyása. A patak nincs megáradva, könnyen átlépdelünk a kőtömbjein. Összeverődünk heten, nyolcan, és libasorban szeljük át az éjszakában Fallóskút felé az erdőt. Enyhe, de folyamatos az emelkedő a pataktól a pontig.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila


A műutat hamar elhagyjuk, és jön az erdő, a kiszalagozott, bozóttal kísért, köves, lejtős út. Kicsit belekocogok és egészen a Kövecses-patak völgyéig, majd Mátrakeresztesen át és azon is túl, a Hidegkúti kulcsosházig tartom a tempót. Próbálok gyorsabban menni, magamat is inspirálni, már csak az álmosság elűzése miatt is.


A háznál mécsesek jelzik a bejáratot, itt is a jó hangulat, a fogadtatás. Leülünk és levest eszünk. Sokan pihennek, sokaknak rossz a gyomra. Szerencsémre nekem az alváshiányon kívül semmi bajom. Megindulunk, nagyjából ugyanaz a libasoros csapat, de egy elágazásnál néhányan a jelzésre váltanak, ami bevisz a fenyvesbe. Sokkal csábítóbb. Mi maradunk a dózerúton, mert a ponton azt hallottuk: Nagy-parlagig végig a dózeren. Kanyarról kanyarra, végtelenül hosszú monotonitás, ami most jön. A túratársam sem igen beszél, kicsit hallgatagok lettünk. Be-becsukom a szemem, mint aki mindent látna így is, hát persze, hogy nem. Arra ébredek, hogy a bokám egy mélyebb kocsinyomban kimozdul, de visszaáll gyorsan.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila


Pár percig kitart ez az éberség, aztán újra eljön az álommanó. A Zám-patak felé tartva már sikerül kimozdítanom magam ebből az állapotból, és érdekelni kezd az út, a közelgő patakvölgy. A vadetetőnél leszaladok a völgybe, és az előttem világító kicsi, mozgó fénypontokat próbálom utolérni. Olyan izgalmas ez a hely, a Zám-patak és a Sóbánya-patak találkozása az alig járt ösvényekkel, hogy most ez az, ami motivál. A zöld háromszögnél a mögöttem jövőkön múlik, hogy nem vétem el az elágazót, de onnantól megy minden, a jelzések jók, szinte világítanak, és a patakot legalább tizenötször átszelő ösvényt is lehet követni, még ha néha egészen elvesznek is a nyomai. A Vadrózsáról és a Mátra 60-ról is ismerem ezt a völgyet, és kimondottan szeretem.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila


Próbálom megsaccolni, nagyjából hol járhatok, tudom, a vége lesz nehéz, mikor igazán megindul meredeken felfelé a nyeregbe. Nem várom, de úgyis eljön, csak azt tudom tenni, hogy lassabban haladok. Megelőz egy fiú, úgy megy el mellettem, mintha csak a vonathoz sietne. A Muzsla-nyereg aztán eljön, és mégsem olyan meredeken, mint amire emlékeztem. A fiú ott van, de a Muzslára fel megint megelőz. Egy pillanatra elgondolkodok, hogy ha ilyen küzdősen megyek fel, mi lesz velem a Havason? A csúcsra egyszerre érünk, és beérünk másokat is. Lefelé jó, haladok. Koncsúrokon túl, egy nagyobb csapaton is túl, kocogok lefelé egyedül a pompázatos hegyi rétekkel tagolt gerincen. A köves, sziklás terepről a panoráma a hegylábi falu fényeire, az a mélység, ami közöttünk van, és amit a völgyig le kell küzdenem, a füvek közül kiszűrődő illatok, az éppen ébredező madarak hangja, ez így, ahogyan van, csodálatos. Na persze, hiszen ezért is vagyok itt.

 

Függőágy, vagy polifoam?

 

Leereszkedek a Diós-patakhoz és a túloldalán felérve ott a pont. 95,5 km, őrületes hangulat, tábortűz, vaku villan. Örülnek, ennek én is, és hogy itt vagyok, mert most jön az, amit már egy ideje kigondoltam: lefekszem aludni. 4 óra, már hajnalodik. A madarak úgy csiripelnek, hogy ebben a holtfáradt állapotban sem biztos, hogy tudok majd aludni. A pontőrök mindent megtesznek, hogy nekem jó legyen, választhatok: függőágy vagy polifoam. Nekem az avar is megtenné, de elfogadom a polifoamot. Fel is ébresztenek, megígérik. Nem is eszek, nem is iszok semmit, csak ledőlök, cipőt le, a hátizsákot a lábaim alá, és becsukom a szemem.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila


Nem megy, persze hogy nem megy, zsibong a fejemben csomó minden, a kinti hangokra is figyelek, aztán valahogy mégis belekerülök egy állapotba, ami minden bizonnyal valami tudatomon túli, mert már csak az ébresztést hallom. Arra a felvetésre, hogy aludjak még, sokat nem gondolkodok, visszadőlök. Még perceket pihenek. Fél öt körül, mint aki otthon kora reggel felkel és megreggelizik, úgy ülök a sátorban és iszom a kávét, mellé eszem a szalámis szendvicset. És már úton is vagyok, majszolva a kenyeret a zöldön. Egyszer itt sátraztunk egy Mátrabérc után a Diós-patak völgyében. Most erre gondolok, és arra, ahogy másnap reggel mezítláb elcammogtam a patakvízhez lábat mosni.


Egészen gyorsan haladok magamhoz képest. Enyhén felfelé visz a dózerút, de nem fárasztó. Tudom, mi jön most sorra, milyen lankák, milyen erdők, milyen cserjék, és milyen a János vára a patakátkelés után. A sziklákat már éri a nap, én pedig mielőbb be akarok érni az erdőbe. A Danka-patakig rétekkel szabdalt placc, a cserjékkel, a száraz, köves földútjaival mintha csak elterelés lenne, egyedül a Havas látványa tudatosítja bennünk, hová is tartunk. Gyönyörű.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila


A Kénes-forrásnál a lányok átfagyva őrzik a pontot, és még így is annyi kedvesség árad belőlük. Forrásvíz, kis csemege, és jöhet az emelkedő. Mióta először itt jártam a 90-es években, azóta szeretem ezt a helyet, az egész környéket. A Havas valamiért megbűvölt. Emiatt is várom mindig. A patakon átkelve jön a felfelé. A kötél, amit kihelyeztek a pontőrök, óriási segítség és könnyebbség, nagy köszönet érte! Hamar kiérek a bozótosba és a napsütötte Mész-pest tetejére érek. Ahogy körbenézek és a finom párában a füvek között itt-ott kirajzolódó lombos fákat megpillantom, akaratlanul is elsírom magam. Arra gondolok, ez csak a fáradtság, de hamar rájövök, ez nem az, a szépség, ami megríkat.

 

A tót-hegyesi palacsintázó teljes üzemben

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella

 

Nem, fáradt nem vagyok, az a nagyjából fél óra alvás új életet adott. Leszaladok a völgybe, ami a Havas meredek emelkedője előtt még ad egy kis hűvöst, és irány felfelé. Szinte minden négyzetcentiméterét ismerem a felszökő ösvénynek, minden megtorpanását, kiegyenesedését, a hegyi rétet, ahonnan kilátni Pata felé, és a fákat, amiket ki kell kerülni. A csúcs közelében járok, amikor kénytelen vagyok megállni, pedig alig vettem elő a fényképezőgépet az egész túra alatt, most mégis megteszem a lila virág láttán, aminek szirmain a nap átsüt egy pillanatra. A csúcson ismerősök, sokan. Jó látni mindenkit, de a nagy örömömet már viszem is tovább, lefelé a túloldalon. És jönnek azok a havasi hegyi rétek! Megint csak elérzékenyülök, olyan buják, olyan szépek.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella

 

Fajzatig sorra találkozom a visszafelé jövőkkel, mindenki mond valami kedveset vagy viccelődik. Itt is szárazak a dózerutak, ritka pillanat, hogy nem a sarat kerülgetjük a hegy lábánál. Tűz a nap, vakít a fajzati pontig kimenő egyenes szakaszon a szőlősorok között. Csak a víz kell, úgy érzem, másra nincs is szükségem, na persze, meglátva a dinnyét, akkor már csak arra. Tudom, a Káva nem meredek, mégis olyan vontatottnak tűnik nekem mindig. Erre gondolok, és hogy ne érezzem ezt mégsem, próbálom megfogni a kanyarokat, az elágazókat, a csúcsközeli sziklás bordát, onnan a felszökést, és már fent is vagyok. Kapok egy sótablettát, bár sosem vettem még be ilyet, de addig ajánlgatja Tibi - és biztosan tudom, hogy ő tudja, jó lesz -, hogy elfogadom, és már indulok is át Tót-hegyesre nyakamon a meleggel.


Ahogy meredekebb lesz az ösvény, úgy lassulok. Az utolsó métereken, a muzslás szakaszon már megismert fiúval olyanok vagyunk, mintha csak kóvályognánk, míg elérjük a zöld jelzést. A csúcsra már kissé könnyebben kapaszkodunk fel, bár ez inkább csak a fiúra igaz. Tele van átvonuló hangyákkal a sziklaborda, ami egészen a tetőre, a pontig vezet ki minket. Olyan nagyok és fürgék, hogy hiába sietek, még így is felmásznak a cipőmön át a lábamra és csípnek. Söprögetem őket, miközben lassan a pontra érek ezen a vasárnap délelőtti órán.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


A tót-hegyesi palacsintázó teljes üzemben, a lányok elképesztő finomra készítik, ha torkos lennék, és nem szabnék határt a gyomromnak, elfogyna az összes kakaós palacsinta. Tibi kávét készít, amit nem tudok nem elfogadni így 9 óra magasságában, 18 km-rel a cél előtt. Jönnek fel a többiek, mi elindulunk, kocogunk lefelé. A hangulatos zöld négyzet erdején, ahol szinte csak a fákra festett jelek mutatják az utat a bele-belevesző ösvény nyomai helyett, hamar átérünk, és a nyílt terepen, a Rossz-réteknél bukkanunk ki újra a napra. Megpróbálok belekocogni, amíg csak nem jön az emelkedő Világos-hegyre. A kitett, északi sziklás úton felfelé biztos vagyok benne, ha csak negyed órára kifeküdnék a forró andezitre, hőgutát kapnék. Andrásék a csúcsról instrukciókat adnak, honnan közelítsem meg a pontot, ők már messziről látnak bennünket, igaz mi is, de én leginkább csak az orrom elé tudok most nézni. Fent egy kis vizet kérek, és kapok egy jó nagy adag fejmosást is mellé, igen, ezt is kértem, máskülönben Fajzatig csak szédelegve jutnék el.

 

Kezdem délibábnak érezni magam

 

A világos-hegyi panoráma sorra körbevezeti a szemünket a csúcsokon a 600 m magas Havas egyedülálló tömbjétől a Káván át a 800 m feletti Tót-hegyesig és vissza, becsalogatva a távoli Galya és Muzsla gerincét is a látóterünkbe. A hőség elől futok le a csúcsról, vizes fejemen a rácsavart vizes kendővel. A méteres csalánosban a kis csapást követem, tudom, itt kanyarog egy nyúlfarknyit a hegytetőn az út, és máris a déli, meredek, köves oldal tetején állok. És valóban állok, mert a látvány, az árvalányhajas meseszép oldal látványa megállít. Egy csapat kiránduló a hegyoldalban heverészik, a legjobb, amit tehetnek ezen a nyári napon.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


Az erodált hegyoldal, a „Kopasz” déli, köves oldala igen meredek, a sziklagyepbe szinte kapaszkodik az ösvény, én pedig erősen az ösvénybe. Próbálok sem nem elesni, sem nem leszánkázni. A nagyobb sziklák közé érve már jó, itt már a fák is segítenek. Leérve a dózerúthoz, jön az a rész, amin vagy kocogok, vagy megsülök. Inkább kocogok, de mindig pont akkor hagyom abba, amikor a legkitettebb részen megyek át. A zöld keresztre váltva próbálom tartani a tempóm, hogy mielőbb Fajzatra érjek. Szerencsére nem kell sokat menni az árnyékmentes aszfaltúton, így is éppen kezdem magam délibábnak érezni.


A ponton a banánon és vízen kívül más nem is kell, nekiindulok a Havasnak. Minden négyzetcentiméterét ismerem az útnak, mondhatnám ismét, hiszen jó pár éve és jó pár évig innen vittük fel a hátunkon a pontőrködéshez azt, ami kellett a csúcsra. Végtelenül jó érzés újra azokon az utakon járni, ahol nagyjából három órával ezelőtt mentem. Csak a levegő forrósága változott, és a fény átszűrődése a leveleken. Az az utolsó párszáz méter a szikrázó napon, a köves, meredek úton felfelé, a kakukkfüves hegyi réteken is túl hamarosan véget ér, és a csúcson állok. Tamáséknak ismét nagyon örülök, de mennem kell, érzem, innentől futni szeretnék. Valamit rágcsálok, paradicsomot is, és meglódulok. Lefelé könnyen visz a lábam az ismerős utakon. Fél óra, és újra Kénes-forráshoz érek, a kötélereszkedés perceket segített. A lányok ismét kedvesek, de bármit kínálnak, nekem csak a forrás kell, szomjat oltó és hűsítő vize.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


Az utolsó öt kilométer. A Danka-patak mentén, majd ki a falu menti földekre és végül be a faluba. Ránézek a telefonomra, és arra gondolok, 13 órára beérhetek. 12.08 van, ha 10 percenként teszek meg egy kilométert, sikerülhet. Érzem, még kívánja a testem a futást. Az ösvény kezdetben a patakhoz közel visz, káprázatos úton, a patak meredek partfalát a hatalmas kőzettömbökkel, a görgetegekkel együtt úgy megmutatva, hogy csak ámulok. Kiérve a földekre elhatározom, hogy a napos részeket végigkocogom. Na persze ez sem sikerül mindig, idő előtt abbahagyom.

 

Fotó: Szlatki Gabriella
Fotó: Szlatki Gabriella


Telefon, idő, kocogás, melegvízkorty a flakonból, köröttem szántó, erdősáv, mögötte Danka-patak, kocogás, melegvízkorty, idő, még 1,5 km. A szalagok segítenek, a faluba érve pedig egy helyen csak utánam kiabálják, hogy az út végén balra. Megköszönöm, és jön a kishíd, az emelkedő a templomdombra, a kertkapu, amit kinyitok, és jön a cseh lány, aki kérdezi, hol az iskola? Mutatom neki, szemben, a fehér épület, de valamiért kétszer is kéket mondok, aztán sikerül a fehér, és sikerül a terv, becsukva a kertkaput és rohanva a célba, délután egy óra előtt beérek. 29:55. Hódolat a Mátrának.

 

Térkép: Szabó Zoltán
Térkép: Szabó Zoltán

 

132 km, 6760 m szint, Kisnána - Gyöngyöspata

 

Szöveg: Szlatki Gabriella

Képek: Szlatki Gabriella, Gulyás Attila, Bujnovszky Tamás

Térkép: Szabó Zoltán