2013-01-31

Dávid

Zoli eldöntötte, hogy lemegy. A nagy lábujjának elég nagy hányadát érinti a fagyás, lent biztos, hogy jobban, gyorsabban gyógyul majd. Mi Iannal szintén lemegyünk, hogy a pár napos rossz időt odalent várjuk ki: fizikailag és pszichésen is jót tesz majd a változás.

Bár Fide elég jól főz, egy idő után egyhangúvá válik (főleg az alapanyagok hiánya miatt), valamint a folytonos egyhelyben ülés sem tesz jót nekünk.

Tudjuk, érezzük, hogy el vagyunk szánva egy hosszabb „harcra”. A nap egy része a levonulás előkészületeivel telik. Egy apróbb csoda következtében befut pár hordár, akik meghozták egy hónapja várt melegítőnket (egy fél méter magas, hengeres kerozin lámpa szerűséget,
amit Fujika-nak hívnak és a pakisztáni hadsereg is előszeretettel használja), szelepeket két használaton kívüli konyha főzőnkhöz és még pár apróságot. Ezzel egyben megoldódott Zoli csomagjainak leszállítása is: a most érkezett hordárok viszik majd le a cuccot.

Vacsorakor már stabilan havazik, a hegyet nem látni, felhőbe burkolózik. Holnap hajnali 6-kor indulunk.

2013-02-01

Zoli

A mai hosszú út miatt korai ébresztőt kértünk Dávidtól (hajnali 5 óra), de nem volt rá szükség, mert a konyha és a hordárok már jóval korábban feléledtek. Az ő háttérzajuk miatt mind a hárman már jóval korábban fent voltunk.

A rövid csapati - Nutella reggelit követően a terveknek megfelelően 6 után pár perccel - még sötétben, fejlámpával - elkezdtük az apatáborból a Hallal hídig tartó leereszkedésünket. Mi hárman, a konyhásfiú - Abdul - és két hordár, aki tegnap hozta meg többek között a Fujika kerozin kályhát és egyéb felszerelést.

Khud-ig bő egy óra alatt eljutottunk. Innen már meredeken vezetett az út és további négy óra gyaloglás után elérkeztünk az első állandó településre, Sher-be. Itt, mire megérkeztünk, Abdul - ugyanabban a házban ahol idefelé megszálltunk - már tejes teával várt minket. Dávid és Ian itt hagyták a Tubbs hótalpakat és még néhány, a lenti „melegben” nem szükséges felszerelést majd, rövid pihenőt követően, tovább ereszkedtünk.

Délutánra már Ian kivételével, mindannyian belassultunk. Közel 10 órás gyaloglás után így is elértük a Hallal hidat, ahonnan már terepjáróval lehet továbbjutni a KKH (Karakorom Highway) felé. Kis alkudozást követően beszálltunk a rövid Land Cruiser-be. Hátul a
csomagok, majd Abdul, Hameed, Ian és én a hátsó üléseken. Dávid és Mr. Fakir pedig elöl. A földútról még világosban kiértünk a KKH-ra. A kanyargós úton mind a hárman el-elbóbiskoltunk, míg végül este 7 körül megállt az autó Chilasban a Panoráma hotel előtt.

Mielőtt beköltöztünk, még megeskettük a tulajdonost, hogy lesz meleg víz a szobákban. Az éjszakát - hosszú idő után újra - ágyban töltöttük, azonban a változatlanul hálószákjainkban, mert a szobákban nincs fűtés és itt - majdnem - olyan hideg volt, mint fent
az alaptáborban.

2013-02-02

David

Tompa vagyok és fáradt. De ezúttal nem a mászás, a gyaloglás, a hideg gyűrtek le. Este - mint a mohó kisgyerekek - nekiestünk a viszonylag normális hőmérsékletű küldő meghajtómnak és óraszámra facsartuk ki belőle a filmeket. Micsoda varázslat, hogy itt, Chilas
Mega Cytiben órákon keresztül van áram minden nap… Lehet ennél jobb?

Kényelmesen elmajszolt reggelink után (olajos chapati, azaz phareta és rántotta) korábbi sofőrünkkel, Mr. Fakírral bevitettük magunkat a bazárba. Fantasztikus, színes forgatag.

A nyugati boltok intézménye teljesen hiányzik, viszont van fűszeres, borbély, naszvár ütő (a naszvár közepesen erős narkotikum, amit a fogínyhez kell gyömöszölni és - mint kiderült - előállítására egy ember magas dohogó mechanikus kalapácsot és az alatta elhelyezkedő
mélyedést használnak), rengeteg bizarr kifőzde, szabók, „vegyesboltok”, stb.

Befalunk egy zacskó narancsot és egy csomó minden mást, amiről nem tudjuk biztosan, hogy micsoda. A szabó megvarrja polár nadrágomat. Délután megszólít minket egy kedves, ősz szakállú úr (az egyetlen normálisan kinéző autóból kikászálódva) megkérdezi, segíthet-e nekünk valamiben a rendőrség. A beszélgetés végén megegyezünk, hogy meglátogatjuk őket az őrsön (ahová elkísérnek), aztán hazafuvaroznak minket. A rendőrség bejáratánál kedves, idős és szakállas gépfegyveres bácsi kászálódik fel standard kínai műanyag székéről, hogy kezet fogjon velünk és hogylétünk felől érdeklődjön. Csattan mögöttünk a vaskapu, egyszerű, de rendezett kertben találjuk magunkat. A kert közepén asztal, mögötte barátságosan mosolygó rendőrfőnök, körben rendőrök. Letelepszünk, a barátságos rendőrfőnök szemei bíztatnak: végül úgyis mindent beismerünk. A terveink felől kérdezősködnek, honnan jöttünk, mit csináltunk eddig Pakisztánban, mit tervezünk ezután. A beszélgetés hol urduul, hol angolul folyik. Talán fél óra után felállok és jelzem, most már mennénk. Felírják az adatainkat, rövid jegyzőkönyvet vesznek fel, majd kapunk egy sofőrt, akinek fáj a hasa, így Ian a szállodában megvizsgálja és gyógyszert ad neki. Érdekes…

Este - Ian javaslatára - egy amerikai vámpír filmet nézünk meg, amelyben egy alaszkai kisvárost irtanak ki a vérszívók egy hosszú, hónapos éjszaka alatt.

2013-02-03

David

Gyanús ez a Panoráma Hotel… Amikor először megszálltunk itt, Ian betegedett le, a mai nap vége pedig az lett, hogy én hevertem álmatlanul, majdnem egész éjjel, fájó gyomorral és… a többit nem részletezem. De előre szaladtam…

Utolsó teljes napunk úgy, hogy együtt a csapat. Kicsit szomorú vagyok. És persze kicsit irigykedem is: ha minden jól megy, Zoli holnap felpattan a buszra, holnap után meg már elképzelhetetlen dolgok részese lesz: meleg zuhanyok, szinte észrevétlen áramkimaradások
(a legtöbb iszlámábádi szállodában gyakorlatilag korlátlan aggregátor kapacitás szolgálja ki a vendégeket, és egyébként is, a nap felében rendszerint van központi áram), éttermek gazdag választéka és gyümölcshalmok várják… Aztán a hegyre gondolok… A téli Nanga Parbat az ő ötlete volt…

Furcsa érzés itt, egy piszkos kisvárosban. Nem falu, de nem a főváros. Lejöttünk, de visszamegyünk… A sorozatomba temetkezem. Eldöntöttem, hogy okos áramgazdálkodással igyekszem befejezni, mielőtt elindulunk vissza, a hegyre. Belefeledkezem a gimis kémia
tanár történetébe, aki gengszter lesz és metaamfetamint „főz”… Zoliék közben visszatérnek a bazárból, ahol gyertyát vettek az aggregátorhoz, megnézték, mikor megy Zoli busza és „plázáztak” kicsit…

A poént pedig már lelőttem: estére kutyául lebetegszem. Egyébként - ahogy szerepjátékközben mondaná a mesélő a csapatnak - „a nap eseménytelenül telt el”.

2013-02-05

Dávid

Még gyenge vagyok a gyomor-nyavalyám miatt, de már jobb állapotban ébredek. (Tegnap jórész TUC keksz diétára fogtam magam és felfedeztem egy helyi, dobozos mangó levet, így még a tejes teát is kerültem egy napig.) Hameed nem érkezett meg a tegnapi találkozónkra, és egyébként is, szakad az eső. Ilyen időben jó nagy hülyeség lenne elindulnunk. Ezt pillanatok alatt megbeszéljük Iannal reggel 7-kor, majd 10-ig nem moccanok. Ez idő tájt feldübörög az aggregátor, a konnektorba gyömöszölt csupasz kábelvégekhez kapcsolt hosszabbító csonk elkezd zizegni, a beledugott töltők lámpácskái kigyulladnak (valamilyen rejtélyes oknál fogva a lekapcsolt villanyom is),
a fürdőszoba lefolyó felől hörgő hang hallatszik és azonosítatlan barnás dolgok bújnak elő a földből), végül a rendőrség bedörömböl, hogy érdeklődjön, hogy hívják a barátunkat, aki visszaindult Iszlámábádba és nekünk mi a terveink. Megadom magam az univerzumnak és
felkelek.

Az eső sűrű függönyt von a terasz elé. Mögötte felsejlenek a felhőbe burkolódzó dombok. Téblábolok, narancsot eszem és dobozos mangó levet iszom, közben a bizonytalan színűre festett falnak dőlök. Alattam egy koszos szőnyeg féle. Nem találjuk Hameedot, aki elméletileg a „guide”-unk. Nem érem el Mr. Porikot, aki az ügynökünk, vagy Mr. Sher Baz-t, aki az ő irodavezetője.

Később Iannal (és néhány meglepően kíváncsi fiatalemberrel, aki a beszélgetés után sebesen jegyzetelni kezdenek) beszélgetünk. Az élet nagy dolgairól. Régi kalandokról. Estére előkerül Hameed és bátyja, Fakír. Holnap indulunk fel. Este megpróbáljuk Iannal megnézni az Alien
2-t, de Ian kidől, mielőtt az igazi lövöldözés elkezdődne. Én nyomást gyakorlok a hotel vezetőjére („fontos munkám van”), aki berántja az áramfejlesztőt. Az eredmény: sikerül befejeznem a Breaking Bad-et.

2013-02-06

David

Szép reggelünk van. Kevéssel nyolc előtt befut Hameed és Fakír. Rendezzük a szállodai számlánkat (illetve megpróbáljuk, de kiderül, 5000 rúpiánk hiányzik, mivel a bazár béli automata nem fogadta el a kártyánkat - de a szállodás biztosít, hogy ráérünk, ha lejöttünk),
összepakolunk, megreggelizünk és begyömöszöljük magunkat Fakír terepjárójába.

Nem sokkal Bunar Das előtt defektet kapunk és persze a pótkerékről kiderül, hogy nudli. Elstoppolunk Bunar Das-ba a defektes kerékkel, ott egy hegyi műhelyben (egy bádogtetejű bódé, ahol hegesztenek, kalapálnak, és mindent vastagon borít a fekete gépzsír) seszperc
megjavítják a futóművünk, amit egy motoros visszavisz Fakírnak.

Délben elérjük a Halal-hidat. És egyszerre… Gyalogolunk! Valahogy gyaloglás közben minden értelmet nyer. Elfáradunk, pihenünk (nem sokat), tovább gyalogolunk. Igen! … Sher falucskát még öt előtt elérjük, ami a 12 utáni indulást figyelembe véve (és a friss havat),
elég jó idő. „Konyhásfiúnknak” (a helyiek nevezik így szakácsunk segédjét, aki valószínűleg idősebb nálunk, Abdull névre hallgat és nagyon jó fej) van itt egy kő háza, agyaggal tapasztott falakkal és egy vaskályhával. Pillanatok alatt főz egy jó tejes teát, később pedig rizst is, de
mást sajnos nem kapunk. Készpénzünk, rúpiánk már nincs, így a faluban nem tudunk venni egy csirkét, a ház meg gyakorlatilag üres. Valahogy mégis békésebben szenderülünk álomra a döngölt agyag padlón, mint az elmúlt éjszakákon…