A korai kelés, a nátha és a metsző szél sem szegte kedvünket Katával, hogy november 5-én, szombaton a hajnali órákban a Nyugati pályaudvar ilyenkor megszokott utasközönségével induljuk útnak kedvenc tájegységünk felé. A péntekről szombatra virradó pesti éjszakából sokan sokféle állapotban tartanak hazafelé, ezért a tömegközlekedés ezekben az órákban nem mindig a legkényelmesebb. Hangoskodás és szagok.

Kattints a képre a nagyított panorámáért!

Mindenkire másképpen hat az éjszakázás, a korai órákban három típus képviselteti magát. Van, aki erőssé és bátorrá válik a sötétben, és bizonyítani akar. Van, aki elájult. Ők elnyúlva és horkolva párologtatják a korábban hangulattá alakított alkoholgőzt. És vannak persze az éhesek, akik szintén fáradtak, de még utolsó erejükkel megesznek valami büdöset, aminek a szaga megtölti az utasteret, és ami gyakran vissza is köszön belőlük. Ilyenkor szoktam mondani: csak érjünk már ki az szabadba! Szerencsére ezúttal nem volt annyira vészes az utazás, mert a vonaton egy ismerős túratárssal futottunk össze, akivel végigbeszélgettük az utat egészen a márianosztrai rajtig, kizárva így a zavaró külvilágot, ami gyakran része az ilyen utazásoknak.

Márianosztra

Márianosztrát sokan a börtönéről és a kegytemplomáról ismerik, de egy természetjárónak a környék pompás kilátását nyújtó vulkáni kúpok jutnak eszébe, a kisvasút szerelmeseinek pedig a nemrég átadott régi-új vasúti pálya, ami a Bezina-völgyön keresztül csatlakozik a nagybörzsönyi vonalhoz, így lehetővé téve a Börzsöny „átvonatozását”. Mi még nem próbáltuk ki az új vonalat, de erre úgy tűnik, csak jövő tavasszal lesz módunk, mert ilyenkor már szünetel a forgalom. Most persze nem is ezért jöttünk, hanem a 6 vulkán útjáért, amit Imre szervezett, és amiért szép jelvényt is lehetett kapni, ha teljesítettük a 33,3 km-t és az 1380 méter szintemelkedést. Elsőre nem is hangzik nehéznek a túra, de az ötszázpár méteres tűzhányókra azért elég meredeken kell felkapaszkodni, és ha rossz idő van, akkor cseppet sem nevezhető könnyűnek a csúszós terep. Ettől most nem kellett tartanunk, mert az erős szél felszárította a talajt, és maximum a sűrű avartól indult meg a lábunk alatt a föld egy-egy meredekebb, sziklás részen.

Imre (mint egyszemélyes rendező) túráin már megszokhattuk, hogy magunk igazoljuk a teljesítést, nincsenek segítői, akik bepecsételnek az itinerbe. Ezért sokszor keresős, nyomozós az igazolópontok megtalálása, vagy az itinerben feltett igazolókérdések megválaszolása. Ezúttal viszont nem volt nehéz dolga a túrázóknak, a kódokat könnyen meg lehetett találni. Főleg annak, aki már többször járt ezeken a hegyeken, és fejből is tudta a válaszokat. Ezzel én is így voltam, és amikor induláskor a kezembe vettem a túralapot, csak mosolyogva mondtam Imrének, hogy ide meg ide már nem is kell felmennem, mert tudom, hogy jobb 6, Jézusnak hiányzik a karja, meg hogy a bal oldala vérzik stb. Persze nem vagánykodni akartam, csupán engem is meglepett, hogy az itiner szinte összes kérdésre tudtam a választ, ami végül is nem csoda, hiszen jó pár éve járom kedvenc hegységemet, a Börzsönyt. Aztán arra gondoltam, milyen hasztalan tudás is ez. Hiszen nem a válaszok megadása ad élményt, hanem maga a túra, így természetes volt, hogy Katával végigjárjuk az útvonal minden kilométerét.

Kilátás a Kopasz-hegyről

Reggel fagyos széllel, napközben szürke, borús idővel kísért minket a november. Az utolsó kilométereken még egy kicsit meg is áztunk, de nem mondanám kellemetlennek vagy kényelmetlennek a túrát. A szél és az eső általában nem veszi el a kedvünket az őszi vagy a téli természetjárástól, sőt, talán az elemek csak még jobban megmutatják nekünk a természet szépségét. Ilyenkor egy jó bakancs a jármű, a meleg ruha a kályha, és az esőkabát a menedék, amiből kitekintve még meghittebb a táj. Így volt ez most is, ahogy a meredekekről fel-le hullámvasutaztunk az egykor még tüzet hányó kopasz hegyeken, amiket a jeges szél úgy mászott meg, hogy vitte magával a völgyekből az erdő lehullott sárga és rozsdás színű leveleit. Reggel még úgy tűnt, az ég is enged szürkeségéből a szélnek, és beengedi a napot az erdőbe, hogy még színpompásabbá tegye az őszt, de végül a délről jövő felhők dacoltak ezzel, és a kora délutáni esővel eloszlatták a reményeket is.

Sós-hegy

Helyenként viharos erejű szélben másztuk meg a Kopasz-, a Sós- és a Nagy-Sas-hegyet, melyekről körpanorámás kilátásban tekinthetünk a délnyugati Börzsöny jellegzetes kúpjaira, a Dunára, a szemközti Visegrádi-hegység vonulatára és a Magas-Börzsöny csúcsaira. A Kopasz-hegyről ráláthatunk egész Márianosztrára, a híres kegytemplomára és a börtönére is, és innen még szembetűnőbbek a falu által félig elhordott Csák-hegy sebei, amik az évszázados kőfejtésnek köszönhetőek. A körtúra során ellátogattunk Kisirtáspusztára és Nagyirtáspusztára, melyek komoly fejlesztéseken mentek keresztül az elmúlt években. Az előbbin új turistaházat, az utóbbin új vasúti pályát és megállóhelyet avattak a turisták nem kis örömére. De az egész hegységben felpezsdültek a természetjárással kapcsolatos beruházások. Megújult erdei pihenők, új turistaházak és a csóványosi kilátó, hogy csak párat említsek a számos fejlesztés közül, melyek, úgy gondolom, nemcsak engem, mint a Börzsöny szerelmesét töltenek el örömmel, hanem minden természetjárót.

Kisirtáspuszta és az új turistaház

Felkapaszkodtunk a Nagy-Koppányra, a Szeles-hegyre és a Nagy-Gallára is, melyekről szintén pompás a kilátás az egész környékre. Később átkeltünk a most csak épphogy csörgedező Misa-réti-patakon, hogy aztán a Zuvári-hegy meredekén is felmásszunk az egykori vár maradványaihoz. Azt gondoltuk, ez az emelkedő volt a túránk utolsó erőpróbája, de a hegytető után jött a meredek lejtmenet, ami innen még száraz időben is veszélyes. A tanulság az, hogy sok évnyi túrázás után is hajlamos vagyok megfeledkezni arról a tényről, hogy a lejtmenet sokszor fárasztóbb egy fölfelénél, főleg, ha az olyan, mint az avarral és guruló kövekkel becsapdázott Zuvár meredek déli oldala. Szerencsére mindketten épségben abszolváltuk a feladatot, még úgy is, hogy gyakorlatilag lefolytunk a hegyről, és sokszor csak egy fa törzse állított meg minket a kicsit sem veszélytelen begyorsulástól. Az ereszkedés után a régi vasút nyomvonalán haladtunk a börzsönyi kék jelzéseit követve, amin viszonylag sík vidékre, a Csák-hegy alatti majorokhoz értünk. Itt már csapkodott az eső és a szél is újra felerősödött.

Kilátás a Nagy-Galláról

Az utolsó igazolópontunk a túrán a Sukóla-kereszt volt, ahonnan északnak vettük az irányt, hogy bezárjuk a 33 km-es kört. A majorság tehenei között, enyhe emelkedővel és a Csák-hegy megkerülésével értünk vissza Márianosztrára, ahol már a kocsmában gyülekeztek a nálunk gyorsabb teljesítők. Itt lehetett ugyanis átvenni a túráért járó díjazást, ami ezúttal is egy oklevél és egy szép fémjelvény volt, ami a legújabb kedvenc a gyűjteményemben. A kis testmozgás után kedvünk lett volna besörözni, főleg, hogy társaság is akadt volna hozzá. De a már korábban említett nátha, aminek, mondanom sem kell, nem tett jót a hideg levegő és a szél, nem engedte az ilyesfajta szórakozást. Minden túra végén szoktunk inni legalább egyet, de most az egészségre való tekintettel elmaradt a természetjárás megkoronázása. Sebaj! A lényeg, hogy végigjártuk az utat, amivel nemcsak a kilométereket és a jelvényt gyűjtöttük be, hanem a számomra oly kedves Börzsöny őszi hangulatát is megtapasztalhattuk újra, amit én nemcsak fényképezőmmel, hanem a szívemmel is megörökítettem.

Kattints a térképre a kép nagyításáért!

Szöveg és fotó: Lánczi Péter
Térkép: Bába Imre
 

1 / 42