Pedig az első lépések a 61-es villamos hűvösvölgyi végállomásától a felázott erdei ösvényen nem sok jót ígértek: inkább tűnt a következő közel fél kilométeres táv a Nagy-rétig sárdagasztó túrának, mint kellemes tavaszi sétának. De a Gyermekvasút állomásépületét elhagyva alig telik el négy-öt perc a Kéken, a hangulat megváltozik: hiába a friss levegő, az elő-előbukkanó tavaszi napsugár, az erdőillat, groteszk hangulat járja át az egykori Munkásmozgalmi sétányt.

 

 
Az út mentén az elmúlt 40 év szétgraffitizett, ottfelejtett emlékei sorakoznak: vasbeton oszlopsor, falmaradványok, lezárt bejáratú üreg (barlangbejárat vagy mi?), sziklába vésett Bunkócska-kotta. A munkásmozgalmi múlt obeliszktorzóit mintha bizarr erdei lényekké változtatta volna az idő, új funkciót nyertek: ottjártunkkor gyerekbarát játszótérré alakultak, gyerkőcök futkároztak, bújócskáztak közöttük.

   

Itt pont elbújtak a gyerekek..

 
A kopasz fák sűrűjéből előbukkanó Nagy-rét - mint régen, egy hajdani osztálykirándulás délutánján - most is nagynak mutatja magát a februári napsütésben. A háttérben Manyi néni retró céllövöldéje, halászbódéja („Ahol minden húzás nyer!) és körhintája alussza téli álmát, miközben néhány család, futó és kutyasétáltató élvezi a Nagy-rét kínálta tágas teret.

 

Végigsétáljuk az akadálymentes, kőburkolatú tanösvényt, melynek egyik leágazásánál fura, színes zászlókkal „díszített”, egykor biztosan jobb napokat megélt, de mára teljesen elhanyagolt helyre bukkanunk. Csupán egy nagybundájú kutyus őrzi a Kusturica-filmeket idéző környéket.

 

Mivel a korábbi szürke esőfelhők elvonultak az égről, s a februári idő, se szó, se beszéd, napfényes tavaszira váltott, úgy döntöttünk, visszamegyünk a hűvösvölgyi villamos- és buszvégállomáshoz, s ott a Glück Frigyes úton végigkanyargunk a Kéken a Fenyőgyöngyéig. Egy kellemes emelkedővel kezdünk a hármashatár-hegyi alsó vitorlázórepülő-térig, ahol aznap vitorlázó repülőt ugyan nem, de annál több gyakorló siklóernyőst láttunk a rét fölötti domboldalon.

 

A vitorlázó rétről egy újabb könnyed kaptatóval érjük el Mátyás király vadaskertjének emlékművét, amely felidézi, hogy a környék a 15. században királyi és főúri vadászatok helyszínéül szolgált. Jön az ismeretlen katona sírja, a II. világháborúból, majd a Határ-nyeregbe leereszkedve, a Kecske-hegy meredek oldala mellett kanyargó Glück Frigyes úton nem fogjuk eltéveszteni az Oroszlán-sziklát.

 

Oroszlán-szikla 2016-ból

Ez a kb. 2 méter magas dolomittömb sokak szerint oroszlánformájú (engem speciel, inkább egy óriási nyúlra emlékeztet), amit utólag azért meg is faragtak gondos emberkezek, hogy még inkább hasonlítson egy ülő oroszlánra. A szikla a II. világháborúban megsérült, de olyan városi legenda is kering, hogy az oroszok robbantották le a fejét, hogy a harci járművek elférjenek mellette az úton.

 

 

Oroszlán-szikla 1926-ból

A következő látnivaló a Szikla-kereszt kis mécseseivel, majd néhány száz méterre feltűnik az erdei focipálya, ami után kis kanyargással meg is érkezünk az Árpád-kilátóhoz. Annyit mindenképp érdemes tudni a tornyos-teraszos terméskő kilátóról, hogy 1929-ben épült, Glück Frigyes szállodatulajdonos, városszépítő kezdeményezésére, Friedrich Lóránt tervei alapján a Látó-hegyen. (Glück Frigyes nevéhez fűződik még az Erzsébet-kilátó megépítése is.)

 

 
A kilátótól egy éles hajtűkanyar a Kéken, már látszanak a nagyobb házak az út mentén, tágulnak a fák közti terek, a forgalom zaja is egyre erősebben hallatszik, feltűnik a Fenyőgyöngye vendéglő parkolója és buszmegállója, vége az erdei varázslatnak, és megrohan a „tudod-már-Budapesten-jársz”-érzés.

 

Írta és fényképeszte: Joó Annamária