Hírek

113 millió lépés a Föld körül - emlékparkavatás Rákóczifalván

A neves kanadai világvándor, Jean Béliveau tiszteletére elkészített emlékhely egy nyolcszögletű, 115 m² alapterületű téren létesült, amely kialakításában a névadó nem mindennapi testi-lelki teljesítményét szimbolizálja.

Szerző:
Paár Ferenc
Fotó:
Paár Ferenc
Vajk Ödön
2014. július 3.

A neves kanadai világvándor, Jean Béliveau tiszteletére elkészített emlékhely egy nyolcszögletű, 115 m² alapterületű téren létesült, amely kialakításában a névadó nem mindennapi testi-lelki teljesítményét szimbolizálja.

Múlt hétvégén felavatták a Világlépés emlékművet Rákóczifalván. Az eseményre a 2014. június 28-ai Arató Falatok Ünnepe keretében került sor, az ünneplő tömeghez szép számmal csatlakoztak természetjárók is az ország több pontjáról. 

 

Jean Béliveau

2000. augusztus 18-án, születésnapján indult gyalogos világkörüli útjára Montréalból, a 11 évig tartó erőfeszítés során 64 országon át 75500 km-t tett meg hazatérés nélkül, mialatt 54 pár cipő kopott el a lábán. Naponta átlagosan 30-35 km-t tett meg. A meghökkentő elhatározás mögött lelki motivációk álltak: üzleti vállalkozása csődbe ment, depresszió gyötörte, úgy érezte, mindent elveszített, amit korábban felépített. „Mi lehet a legfontosabb az életben, ha az embernek semmije sincsen?” - ilyen és ehhez hasonló kérdések nyomasztották, miközben rögeszméjévé vált a gyaloglás.

 

Kép

 

„Az út a talpam alatt minden házhoz elvezet”- fogalmazódott meg a késztetés, ami a nyugati társadalomból és önmaga elől menekülésre vezette. Elhatározását nyolc hónapon át titokban tartotta, majd az indulás előtt három héttel jelentette be családjának: tíz évre elmegy, és csak akkor tér vissza, ha az egész bolygón körbeért. Felesége napokig zokogott, édesanyjának két évbe telt feldolgozni fia váratlan döntését. Édesapját az indulás napján látta utoljára. Távollétében született unokájával is csak Németországban találkozott először 2006-ban, aki akkor már ötödik évét is betöltötte. Az útra nem kísérte senki, pusztán háromkerekű kocsijában tolta maga előtt éppen legszükségesebb felszereléseit. Vállalkozását kezdetben önerőből finanszírozta, később azonban az ENSZ illetve az UNESCO és a kanadai kormány is pártfogásába vette. Legtöbbször azonban a helyi civilekre számíthatott. „Amikor már nagyon letört az ember és úgy érzi, hogy mindennek vége, váratlanul mindig akad valaki, aki segítséget nyújt.” A vándorlás során így is rengeteget fogyott, gyakran hetekig nem mosdott, a szabad ég alatt sátrazva szelte át a gyéren lakott területeket, szállást ott foglalt, ahol kínáltak neki, összesen 1600 családnál töltött vendégéjszakákat.

 

Kép

 

Emellett aludt templomokban, benzinkutakon, kórházakban, egy alkalommal börtönben is elszállásolták, sőt, többször bordélyházakban is. „Egyéb szolgáltatást ilyen helyeken azonban sosem vettem igénybe” - meséli szerény mosollyal. A legtöbbet a chilei Atacama-sivatagban, illetve Etiópiában szenvedett, ahol kis híján feladta szándékát, hasonlóképp az ausztrál Tanami-sivatagban járt, ahol csak hatnaponta tudott ivóvízhez jutni, miközben a napi vízfogyasztása 12 liter volt. „A sivatagban nincs jó sem rossz, ott elvesznek az ember gondolatai” - emlékezik vissza némi öniróniával az átlagember számára elképzelhetetlen próbatételre - „de nem lehetett feladni, még ha bele is kellett volna halnom. (…) Rettenetesen hiányzott a családom, legjobb barátom a Hold volt éjszakánként. Aztán eszembe jutott, hogy 55 évnyi gyaloglás lenne köztünk a távolság”. Útja során igyekezett beilleszkedni a helyi közösségek kulturális miliőjébe. „Az ember hiába menekül saját társadalmából, a nagyvilágban kénytelen szembesülni önmagával, és magával az élettel, amely gazdagsága mindig az egyszerűségben bontakozik ki.”

 

Kép


Rákóczifalvára 2007. január 6-án érkezett, a település határában lépte át a világkörüli út negyvenezredik kilométerét (pontosabban 40700.-at), amely megközelítően az Egyenlítő hossza. Itt népes fogadtatásra lelt, számos magyar természetjáró társaságában töltötte az elkövetkező néhány napot, akik vendégül látták, már Abonyból is 25 km-en át kísérték, viszont sokan még Szolnokon is csatlakoztak. Ekkor született az emlékmű ötlete is: a vándort friss betonba léptették (az akkor 31. pár cipőjét újra cserélték és a Macimúzeum tárlatába vették több más személyes relikviával együtt), a megszilárdult lábnyomokat a tér közepén üveglap alatt helyezték el. Felette egy kúp alakú idom magasodik, csúcsán egy lámpaként is működő földgömbbel. A teret gömbölyű kavicsokkal burkolták, amelyből világtérkép bontakozik ki, külön apró fehér kövekkel jelezve Béliveau nyomvonalát. „Az átadott emlékművet zarándokhellyé szeretnénk fejleszteni, továbbá térségi körtúrák kezdőpontja lesz a tér” - meséli Balázs Antal, a rákóczifalvi Macimúzeum egyik életre hívója. A létesítményt közadakozásból finanszírozták és önkéntes munkával valósították meg. A koncepció szerint az emlékhely az elhivatottságot, a társadalmi összefogást és a békét jeleníti meg, ugyanis a tér középpontja körül mintegy keretként a vándor által érintett 64 országból származó köveket helyeztek el, amelyek közt egymással ellenséges államok is szimbolikusan egy rendbe kerülnek.

 

fontos-kk.jpg

 

Rákóczifalva minden bizonnyal egy új, egyedi vonzerővel gazdagodott. A már említett, gyűjteményében restaurált antik bútorokat, történeti relikviákat is felvonultató Macimúzeum mellett az Éden Madárpark nyújt élményt az odalátogatóknak, ahol egzotikus madárfajokkal ismerkedhet a látogató. Külön figyelmet érdemel a Tisza bal partján 6 km hosszan húzódó, újonnan kiépített, kilátóval is ellátott hullámtéri tanösvény, amely a környék természeti értékeibe nyújt tájtörténeti betekintést. Az ösvény gyalogosan és kerékpárral is bejárható, szabadtéri főzésre és sátrazásra is lehetőséget biztosít. Szolnokról indulva kerékpárúton is könnyedén megközelíthetjük Rákóczifalvát, így a település és környéke ideális célpont lehet hétvégi kirándulásokra, csoportosan és családosan egyaránt.

 

Cikkajánló