A meglepetések túrája a Kassai-hegyekben

Pedig a kezdet nem sok jót ígér. A Felvidéken én már nagyon sokszor lyukra futottam a történelmi műemlékek megtekintésével, s úgy tűnik, most sincs ez másképp a Bódva felső, hegyvidéki szakaszán elhelyezkedő, különleges nevű Mecenzéfen (Medzev, Metzendeifen) található, rekonstruált vashámornál (Hamr v Medzevu). A nyitvatartás sokszor erősen korlátozott, ha meg sikerül is elcsípni valamit, a jellemzően szlovák nyelven elérhető tájékoztatás nem segíti az elmélyült megismerést. Pedig a Google szerint nyitva van a vashámor, és ezért indultunk Budapestről hajnalban – jogos tehát bosszankodásunk e korai órán a Rozsnyói-hegység (Volovské vrchy) részének számító Kassai-hegyek (Košické vrchy) lábánál.

Megeresztünk egy telefont, s kiderül, ismét, sokadjára: az előítéletekre nem érdemes hallgatni. A kassai múzeum kollégája ugyanis kitűnő angolsággal irányít bennünket a falu központjában található, második helyszínként felkeresni szándékozott Szlovák Műszaki Múzeum helyi egységébe, hogy ott indítsuk múzeumlátogatásunkat.

Az első meglepetés: Mecenzéf vashámora, különleges tálalásban

A különálló Alsó- és Felső-Mecenzéfből összenőt településen már a térképet böngészve is feltűnhet sok olyan különleges dolog, ami egy ekkora települése általában nem jellemző. Először is itt van a város német telepeseit megidéző, gótikus eredetű, de barokk stílusban átépített, a település mai látványához képest grandiózus Szent Mária plébániatemplom. Aztán, ahogy említettük, van itt több, még működő vashámor, egy kinematográfiai múzeum és egy csillagvizsgáló is. Valóban különös egyveleg.

A vasérc helyi bányászata premontrei szerzetesek nevéhez kötődik, de mint szinte mindegyik történelmi bányavárosunkban, Mecenzéfen is a magyar királyok által a tatárjárást követően behívott német telepesek érkezésével lendült fel igazából a bányászat. A település első írásos említése 1272-ből származik, 1371-ben jegyezték fel az első hámort, 1850-ben pedig már 109 hámor működött a környéken (amelyekben jellemzően két tűz égett, ezért felváltva dolgoztak benne a mesterek a kalapáccsal). Ezt már a német nevű, roppant kedves múzeumvezetőtől tudjuk meg, aki német-magyar-szlovák keveréknyelven magyaráz el mindent – hihetetlenül lelkesen és meglepően hatékonyan.

Mecenzéfen a vashámorokra épülő kovácsmesterség vált a legmeghatározóbb megélhetési forrássá,

A német eredetű hámor szó vasverőt jelent, s a múzeum udvarán is áll egy bemutató hámor. A felduzzasztott patakvizet egy vályúban a lapátkerekekre eresztették. Áttételek segítségével ez hozta működésbe a kalapácsot, amellyel a különböző vasárukat kovácsolták, a gyártáshoz szükséges vasat pedig a hámorban lévő kohókban hevítették fel.

Az utolsó hámor 1963-ban zárt be, de aki jobban ráér, és nem siet úgy fel a hegyekbe, mint mi, annak feltétlenül érdemes elmennie a falu felett található, legépebben megmaradt Súgó-völgyi hámorba (ehhez előzetes egyeztetés szükséges), amely hibátlanul működik ma is, és ahol rendszeresen szerveznek programokat.

Második meglepetés: Rudolf Schuster volt köztársasági elnök múzeuma

A vashámor kifejezetten érdekfeszítő bemutatása után régi kamerákra most valahogy nem vagyunk kíváncsiak, meg nagyon mennénk is már a hegyekbe, de vezetőnk nem tágít, így kevés lelkesedéssel lépünk be a múzeum másik részlegébe. Szerencsére ismét csalódnunk kell! A Schuster család kinematográfiai múzeuma tényleg Szlovákia egyik legegyedibb múzeuma, pont, ahogy az internet állítja.

Történt ugyanis, hogy a család egy rokona, bizonyos Ján Benedik Brazíliában próbált szerencsét, de igazi álma az Amazonas felfedezése és filmezése volt. Erre a misszióra sikerült meggyőznie Rudolf Schuster édesapját, Alojz Schustert, s a két fiatalember 1927-1928-ban egy ún. (és a kiállításon látható) Ernemann kamerával elkészítette az első dokumentumfilmet a parecis bennszülöttekről. E tettük filmtörténelmet írt, legalábbis az antropológiai-néprajzi dokumentumfilmek terén. Így már jobban érthető, hogy Rudolf Schuster, úgy is, mint lelkes fotográfus és a filmtechnika csodálója már fiatalon gyűjteni kezdte a fotó- és filmművészeti eszközöket, s igazi ritkaságok is találhatók a gyűjteményben. Ráadásul a figyelmes látogató magyar vonatkozású emlékeket is felfedezhet.

Nekünk sajnos nincs rá időnk, de érdemes a komoly felszereléssel, akár napkitörések megfigyelésére is alkalmas eszközökkel rendelkező csillagvizsgálóba is betérni természetesen, mint ahogy a templom hangulata is rendkívüli.

Harmadik meglepetés: egy bájos kemping a hegyek lábánál

Mecenzéf 1430-ban vált két külön településrésszé, s mivel Kelet-Szlovákia egy meglehetősen szegény vidékén járunk, előítéleteinknek engedelmeskedve kissé aggódva indulunk neki autóval a hegylábon fekvő Felső-Mecenzéfnek (Vyšný Medzev), hogy majd ott parkolunk. A kifejezetten takaros faluban azonban egy olyan hangulatos, egyébként holland kötődésű kemping található, amelyet muszáj ide belinkelni, hiszen nem sok szálláslehetőség van a környéken, cserébe, ahogy az remélhetőleg kiderül a cikkből, simán el lehet itt időzni akár családdal is pár napot, amihez egy kellemes kemping kifejezetten jó bázist nyújt.

Túránkat tehát innen indítjuk. A gerincig 8 km és 560 m emelkedés vár ránk. A hegység főgerincén csatlakozunk rá a Duklai-hágótól a Duna partján fekvő Dévény váráig tartó, piros sávval jelölt, s a szlovák partizánmozgalomról elnevezett (SNP: Slovenské národné povstanie) túraútvonalra. Innen aztán a Kloptaň erdőrezervátummal koronázott, 1153 méter magas csúcsát célozzuk meg, ahonnan a szintén remek kilátást nyújtó Zbojnícka skala (Betyár-szikla) érintésével érjük el Szlovákia legmenőbb bivakházát (a túra összesen 16,8 km, 890 m emelkedéssel és 440 m ereszkedéssel).

Negyedik meglepetés: bivak bivak hátán

A falut elhagyva, a sárga sáv jelzést követve széles erdei földúton emelkedünk a gerincig. Monoton menetünket egy látványos, régi bányatáró (Kresanica) szakítja meg, ahova biztonsággal be is lehet menni pár métert (célszerű, ha van nálunk zseblámpa).

Az is igaz, hogy kifejezetten változatos fajösszetételű, szép erdőben haladunk, így utunk korántsem unalmas. A gerincút piros sáv jelzését elérve aztán egyből feltűnik a hágóban (Trohánka) álló, egyszerű, de nagyon is praktikus, 3-évszakos bivakház. A jellemző széliránynak a hátát fordító építményben védett priccseket és praktikus tűzrakóhelyet talál a vándor, a közelben pedig forrás csörgedez.

A Rozsnyói-hegység (Volovské vrchy, korábbi cikkeink itt és itt) ezen szakaszán valószínűleg nagy szükség van bivakházakra, mert a Kloptaň csúcsán egy szűkös, de 2 fő bivakolására alkalmas esőbeállót találunk, a csúcs alatt, a jelzett ösvénytől nem messze pedig az Útulňa pod Kloptaňom várja a nomádabb körülményeket kedvelő túrázókat.

Persze ezekhez képest a pár éve üzemelő, a túránk célpontját jelentő Ján Krutek ház fejedelmi luxus, mint ahogy erről mi is ódákat zengtünk már korábban. De persze odáig el is kell jutni!

Ötödik meglepetés: túra mindentől távol

A térkép alapján is igencsak félreesőnek tűnő, 1153 méter magas Kloptaň becserkészése gyönyörűséges feladat. A turistaút itt vad terepen vezet, meredekebb leszakadások jellemzik többnyire utunkat, a gyakori széldöntésekben pedig látványos, viharvert bükkfák maradtak csak talpon. Tényleg félreeső hely, s ezt jól mutatja, hogy

A Kloptaňt erdőrezervátum veszi körbe (furcsa módon itt nincs széltörés), tetején pedig az eddig látott egyik legfurcsább kilátó fogad bennünket: alja egy fedett pihenő, ahonnan egy szeszélyes kis létrán lehet felmászni a meglehetősen ingatag, mindössze egyszemélyes kilátóba. Azaz lehetne, ha éppen nem lenne lezárva a kilátó maga.

A kilátás azonban a kisebb sziklákkal övezett csúcsról is pazar, hosszú órákon át lehetne csodálni Kelet-Szlovákia vadban gazdag, erdős hegyhátait, amelyekhez a méltó keretet a Magas-Tátra havas gerince nyújtja.

Az őserdő-jellegű, vadregényes erdő egészen utunk egy újabb kiszögellésig elkísér bennünket: a Zbojnícka skala (Betyár-szikla) 1147 méter magas kilátópontjáról déli irányba pásztázhatjuk végig a terepet. Mindenekelőtt a Szlovák-Karszt tömbjeit láthatjuk. Innen aztán hosszú ereszkedés vár ránk egészen a bivakkunyhóig (előtte kicsivel forrást találunk, ahol érdemes feltankolnunk).

Hatodik meglepetés: Szlovákia legjobb bivakkunyhója

„Ez tényleg menő” – kiáltunk fel egyszerre Dömsödi Áron kollégámmal, amikor meglátjuk a Ján Krutek házat az erdő mélyén, és mintha nem lenne 18 kilométer és majd’ ezer méter szint a lábunkban, versenyt rohanunk, hogy ki léphessen be először a valóban takaros és dizájnos házikóba.

Kicsit később, a kályha előtt ücsörögve együttesen állapítjuk meg azt is, hogy ami kívülről egyértelműen a legfőbb külcsín, az belülről a tagadhatatlan belbecs: az ablakok teszik különlegessé és otthonossá a menedékkunyhót, amelyről most többet nem is írok, hiszen egy egész cikkben méltattuk nemcsak a házat magát, hanem a közösségi kezdeményezést is, amelynek keretében létrejött.

Hetedik meglepetés: még tanösvény is van!

A hangulatos éjszakát követően 8,8 km, 50 m emelkedő és 500 méter ereszkedés vár ránk Felső-Mecenzéfig. A kék sáv jelzésen hosszan ereszkedve érjük el a Zlatá-völgyben futó erdészeti utat. Itt a jobbra tartó jelzést elhagyjuk és átkelünk a patakon, hogy egy jelzetlen, de jól járható földúton kerüljük meg az előttünk álló dombot. A domb oldalából szép visszatekintést kapunk az előző napon megjárt két csúcsra. A következő, meglehetősen vadregényes völgyből viszont már a tanösvény jelzését követjük egészen a falu már ismert központjáig.

Bányavidéket a helyszínt jól ismerő szakvezetővel érdemes bejárni, mert a sok százéves aknák és tárók különleges történeteket mesélnek. Ha tehetnénk, egy nagyot pihennénk a kempingben, s másnap becserkésznénk a tanösvény által érintett erdőmélyi történeteket.