História

A pécsi Tettye – Ahol véget ér a város

Pécs Tettye nevű városrésze olyan, mint egy tökéletesen megtervezett kirándulóhely, ahol van minden, a romantikus romoktól kezdve a barlangon és az arborétumon át egy szép kis kápolnáig, s ha mindez nem lenne elég, még a kilátás is gyönyörű.

Szöveg:
2021. május 12.

Pécs Tettye nevű városrésze olyan, mint egy tökéletesen megtervezett kirándulóhely, ahol van minden, a romantikus romoktól kezdve a barlangon és az arborétumon át egy szép kis kápolnáig, s ha mindez nem lenne elég, még a kilátás is gyönyörű.

Ahogy a pécsi főpályaudvarról induló, Tettyére tartó busszal átrobogunk a városon, és magunk mögött hagyjuk az egykori városfal maradványait, már jól látszik Tettye és az azt szegélyező Havi-hegy, a kis kápolnával a tetején. A nyüzsgő város és a Mecsek szelíd lankái között elterülő Tettye az ember tájátalakító tevékenységének köszönheti mai formáját; a meredek sziklafalak és az előttük elterülő kis fennsík ugyanis egy századokkal ezelőtt felhagyott bányaudvar. Az itteni mészkövet már a rómaiak is használták, sőt a tettyei romok közelében egy Árpád-kori település nyomait is megtalálták, amelynek lakói talán az itteni kőbányában dolgoztak. Pécs római kori építményeitől kezdve a középkori épületeken át a tettyei romokig, minden korból visszaköszön az itteni mészkő. A bánya a 16. század elejéig működött, akkor azonban a gazdasági helyzet romlása miatt sokkal kevesebbet építkeztek, így egy idő múlva a bányászattal is felhagytak.

Malmok a patak partján

Tettye területe sokáig nem tartozott Pécshez, kívül esett a városfalon, mégis fontos szerepe volt a város életében. Egyrészt a már említett mészkő miatt, másrészt pedig a Mecsek déli hegyoldalaiban fakadó források, köztük a Tettye-forrás, a régi nevén Puturluk miatt. Az ásott kutak vize ivásra, főzésre nem igazán volt alkalmas, ezért már a középkorban is a hegyoldalakban fakadó források táplálták a városi kutakat. A bővizű Tettye-patak a város iparának fejlődéséhez is hozzájárult, a középkorban sorra épültek a malmok a patak mentén, volt itt gabonaőrlő, posztóverő, fűrész-, papír- és lőpormalom is. 1402-ben a településrészt már Malomsédnek, a Tettye-patakot pedig Malom-pataknak hívták.

A patak vizét mesterséges árkokon keresztül a városfalon belülre is bevitték, ahol a malmok mellett a nagy vízigényű bőrmanufaktúrák is hasznosították azt. Még ma is látni néhányat az egykori tímárházak közül, ilyen például a Felsőmalom utcában a Janus Pannonius Múzeum Várostörténeti Múzeumának épülete.

A hatalmas ház belső udvarán napjainkban is látható az a mesterséges árok, amelyben a patakvíz folyt, az épület földszintjén pedig a földbe ásott, kerek medencék is láthatók, amelyekben a bőröket áztatták.

Az épület jellegzetes formájú teteje is árulkodik arról, hogy egykor tímárok dolgoztak itt – bár már felújítva, de ma is megvan még az egykori szárítópadlás. Néhány házzal arrébb, az Ágoston téren is áll egy öreg tímárház, amely teljesen egészében eredeti formájában látható.

Reneszánsz palotából derviskolostor

Oláh Miklós esztergomi érsek és író 1536-ban készült, Hungaria című művében így írt Pécsről: „Van egy püspöki kert a mondott hegy északi oldalán, ahol forrás buzog, amelynek folyása a város felé haladtában mintegy 40 malmot forgat sorjában. A hegyoldalban más források is törnek fel, ezeket csatornákon bevezetve üdül fel ez a termékeny földű és jó borban igen bővelkedő város.” A pécsi szőlőkből mára már nem sok maradt, de évszázadokkal ezelőtt csak az számított igazi, vagyis „tüke pécsinek”, akinek volt szőlője és présháza a Mecsek oldalában. A korábbi évszázadok bortermelő múltjának emlékeként a Tettyén egy kis szőlőskertet is telepítettek.

A bányászat befejezése után a Tettye a pécsi püspökség tulajdonába került, és Szatmári György pécsi püspök kezdte meg a terület rendezését. Vadaskertet hozott itt létre, és 1505 és 1521 között itt építtette fel reneszánsz palotáját, amelynek ma már csak romjai láthatók. A Tettye nevezetességei közül a tér központjában álló romokat ismerik a legtöbben, gyakran rendeznek itt fesztiválokat és esküvőket is. 1543-ban Pécs török kézre került, és a püspöki nyári rezidencia a kerengő dervisek egyetlen hazai kolostora lett. Az épületen kisebb átalakításokat is végrehajtottak, építettek például egy tornyot hozzá, amely minaretként vagy őrtoronyként funkcionálhatott.

Egyébként maga a Tettye szó is a török időkből származik, valószínűleg a „tekke”, azaz kolostor szóból alakult ki.

A környéken már a törökök is szívesen sétálgattak. Evlija Cselebi török utazó 1663-ban így írt a Tettyéről: „Hetven helyen van sétahelye, tulipánokkal és madarakkal tele. Többi között a vár mögött északon, hegyes helyen, a nap által soha át nem hatolható árnyékos és pázsitos hegyszegély van, ahol a bal oldalon levő, hajlott lombozatú fűzfa, nyírfa, ciprus és hársfa nevű különféle fák árnyékában százakra menő helyen, magas fű között Szelszebil folyóhoz hasonlóan [a mohamedán Paradicsom folyója] csillogó vízmedencéket képez, néhány száz folydogáló forrás folyik, s mindenki a maga szerettével ott barátkozik.” A romok a 19. századig lakhatók voltak, előbb a pécsi káptalan, majd a város erdészeti hivatala használta, később azonban, ahogy az épület állapota egyre rosszabb lett, többször is le akarták bontani, ám ez szerencsére nem történt meg.

Egy botanikus banktisztviselő álma

Ha a romok felől elindulunk a meredek sziklafalak irányába, egy régi kis épületet láthatunk, a tettyei vízmű gépházát. Ha továbbhaladunk, megláthatjuk a forrásházat is, amelyet a város első közüzemi vízellátó rendszerének részeként 1892-ben adtak át. A város lakossága a 19. század végére már olyan nagyra duzzadt, hogy vízellátási gondok léptek fel, ezért szükség volt a vízellátó rendszer mielőbbi kiépítésre. Az avatási ünnepségre maga Ferenc József is ellátogatott. A Pécsi Figyelő így tudósított a nagy eseményről: „Fél öt órakor indult el a király a laktanyától a Tettyére, ahol ezer és ezer ember várta, ellepve a fennsík minden olyan részét, ahová csak előre sejthető volt, hogy a király menni fog. A király jövetelét kürtszó jelezte s Őfölsége fél öt után pár perccel felérkezett a vízmű nagy rezervoár építménye elé.” A patak ma már a föld alatt halad, de egy kis szakaszon újra a felszínre terelték, ahol csapadékos időben még egy kis zúgón is alábukik. 2010-ben az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében a patakon egy nagy malomkereket is elhelyeztek, hogy ezzel is emléket állítsanak a pécsi ipar bölcsőjének.

A forrásház szomszédságában egy díszes fakapun át léphetünk be a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság Pintér-kert Arborétumába. A kert megteremtője Pintér János banktisztviselő volt, aki imádta a természetet, különösen a botanika érdekelte, és 1926-ban kezdte meg növények telepítését az egykori szőlőskertben. Nyaralójuk, amely eredetileg présház volt, ma a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság központjának ad otthont. Az arborétum alsó része gyűjteményes kert örökzöld cserjékkel, fákkal és több tucat védett növényfajjal, például a csodabogyókkal, pirítógyökérrel vagy a fokozottan védett bánáti bazsarózsával, amely májusban pompázik, és vadon már csak a Mecsek néhány pontján él. A növények között különös kőszobrokat is láthatunk, amelyeket az 1960–70-es években a Villányi-hegységben található Nagyharsányi Szoborparkban készítettek hazai és külföldi szobrászművészek. A kert felső részét csak 2013-ban nyitották meg a látogatók előtt. Itt már a mecseki karsztbokorerdő fogadja a kirándulókat, a vékonyka talajban kapaszkodó molyhos tölgyekkel és meredek kaptatókkal. Ha tériszonyunkat leküzdöttük, magunkat pedig fel, a magasba törő lépcsőkön, már nincs más dolgunk, mint megpihenni egy padon, és hosszasan gyönyörködni a városi panorámában. Szemben a Havi-hegy magányos szirtje magasodik, tetején egy szépséges, hófehér kápolnával, ahová mindenképpen érdemes elsétálni. A kápolnát a pécsi polgárok építették, akik az 1690–91. évi pestisjárvány idején megfogadták, ha túlélik a veszedelmet, templomot építenek Havas Boldogasszony tiszteletére.

Mit keres egy sárkány a barlangban?

A magasból rögtön alá is szállhatunk a mélybe, ugyanis a Tettye még egy barlangot is rejt. A Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozó Tettyei-mésztufabarlang vezetéssel látogatható, és egy izgalmas, interaktív kiállítással várja a látogatókat. A barlang mint idegenforgalmi látványosság 1906-ban kezdte meg karrierjét. Reéh György pécsi lokálpatriótának jutott eszébe, hogy kezdeni kellene valamit az addig lezárt barlanggal. De ő nem a földtörténeti érdekességekre, inkább a sötét barlang misztikusságára helyezte a hangsúlyt, és a járatokat sárkányokkal és őslényutánzatokkal népesítette be.

Hogy a biztos legyen a hatás, még egy kaszásnak öltözött embert is beállítottak, akinek az volt a feladata, hogy ijesztgesse a látogatókat. A Pokol kapuja, ahogy ez idő tájt a barlangot emlegették, még több látogatót vonzott az egyébként is egyre népszerűbbé váló Tettyére.

Reéh György, akit a Tettye koronázatlan királyaként is emlegettek, a 19–20. század fordulóján újra kedvelt kirándulóhellyé tette a Tettyét, ahol a város első tűzijátékát is ő rendezte meg.

A mostani kiállítás már egész más szellemben mutatja be a barlangot, mint korabeli elődje, bár egy sárkány ma is él még lent. Ő azonban nem ijesztget, inkább két remek, animációs kisfilmmel mutatja be a Tettye történetét és a barlang keletkezését. A barlang már nevében is tükrözi, hogy más, mint a karsztos barlangok, itt például nincsenek cseppkövek. A hegyről lerohanó Tettye-patak meszes vizéből kalcium-karbonát vált ki a patakmederben, amely bevonta a mederbe hullott faágakat, leveleket. Ilyen lenyomatokat a kiállításon nagyítón keresztül is megszemlélhetünk. A patak völgyében néhány tízezer év alatt mintegy 30 méter vastag és egy kilométer hosszú mésztufaréteg alakult ki, gátakkal és különböző méretű üregekkel. Ehhez hasonló Magyarországon csak Lillafüreden és Budán van. A járatokat később mesterségesen kibővítették. A föld alatti üregek lakóhelyként is funkcionáltak; a kiállításon láthatunk egy berendezett barlanglakást, és az egykori lakók is mesélnek nekünk.

Cikkajánló