A Hanák Kolos Turistagyesület által szervezett Téli Mátra az egyik legnépszerűbb teljesítménytúra az év kezdetén. Lefagyott utak, olvadó jég, sárdagonya az ösvényeken - ezek miatt sokak számára igazán nagy kihívást jelent a túra. Idén úgy döntöttem, én is kipróbálom.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy sosem szerettem a teljesítménytúrákat. Szerintem az a jó, ha nem kell rohanni, az ember kedvére fotózhat, gyönyörködhet a tájban, megállhat, ahol akar, egyszóval megélheti a körülötte élő természetet. A teljesítménytúra, akárhogy is nézzük, egy verseny. Verseny az idővel, a többiekkel, és persze magaddal, így aki erre vállalkozik, az felejtse el a túrázás szépségeiről szóló előző gondolatokat.
Négyen vágtunk neki a túra L távjának, ami 34 kilométert, és valamivel több, mint 1200 méter szintkülönbséget jelentett. A csapatból ketten már rutinos versenyzők voltak, én viszont újoncként néztem a túra elé. Előzetesen sok rémhírt hallottunk, befagyott patakon való átkelést, jeges lejtőket és bokáig érő sarat, én azonban nem sokat aggódtam ezek miatt, hiszen az utak állapota nagyban függ az időjárástól, és szerencsére igen kellemes napnak néztünk elébe.
Induláskor a legzavaróbb tényező a tömeg és a tülekedés volt. A terepfutók igyekeztek elhúzni a gyalogos túrázók előtt, de ezek közül is a legtöbben elég nagy tempóval próbáltak indítani. Velünk sem volt ez másképp, de úgy éreztem, nem is tehetünk mást, egyszerűen menni kellett a többiekkel, s dolgozott bennünk egyfajta csordaszellem.
Nem volt túlságosan hideg, ám az utak még jegesek voltak, és a lehullott avarra ráfagyott a dér. Ennek ellenére viszont jól lehetett haladni. Fél órának kellett eltelnie, hogy megtörténjen az első elcsúszás, aztán egy vízátfolyásnál rossz helyre léptem, és a lábam bokáig merült a sárban, de hála a kamáslinak és bakancsnak, egy cseppet sem áztam be.
Lajosházáig kellemesen emelkedik az út, nincs különösebben megerőltető szakasz. Egyedül a régi vasúthoz való leereszkedés jelenthetett problémát, mert aki korán indult, annak még a fagyott ösvényen kellett lecsúsznia, a többieknek viszont már a sárban. Ilyenkor különösen nagy hasznát lehet venni a túrabotnak.
Lajosházán almát és pecsétet kaptunk, s innen kettévált az S, M, valamint az L, XL útvonala. Mi tehát Mátraszentimre felé vettük az irányt, amihez újabb 430 méter emelkedést kellett megtenni. A nap néhol kisütött és megpróbálta áttörni a felhőket, de jobbára ködös volt az idő. A ruhánkra és a sapkánkra apró cseppekben rakódott ki a pára. A rajtnál kapott térképre egyáltalán nem volt szükség: mindig ment előtted valaki, akit követni lehetett. Olyan volt, mint egy nagy osztálykirándulás.
Elhaladtunk egy vadaskert mellett, de persze semmi nem moccant a kerítésen belül, elvégre 2000 ember ment végig az ösvényen. A vadak helyében én is messzire elkerültem volna a hangzavart. Közben a terepfutók folyamatosan robogtak el mellettünk. Magamat eddig elég fitt túrázónak gondoltam, de amikor megláttam a hegynek felfelé kocogókat, úgy éreztem, hozzájuk képest puhány vagyok.
Mátraszentimrére még épp időben érkeztünk, mert amikor elhagytuk a pecsételőhelyet, odakint már hosszú tömeg kígyózott a bejutásra várva. Itt egyébként forró teát és szendvicset kaptunk. A szemüvegesek nagy szerencsétlensége, hogy amikor a hidegből bemennek a meleg épületbe, az üveg rögtön bepárásodik. Így jártam én is, levettem hát a szemüvegem, és miután a kolbászzsírosnak vélt kenyeret megsóztam és megpakoltam lilahagymával, közölte velem egy lelkes önkéntes, hogy az bizony lekváros kenyér. Az ember nem válogat, szerintem kifejezetten jó volt.
Innen Galyatető felé vettük az irányt, ahol elértük az L-túra legmagasabb pontját. Az út itt a piros jelzésen halad, és mielőtt csatlakozna az Országos Kékhez, az egyik legmeredekebb kaptatón kell felkapaszkodni. Az egyik túratársam telefonjával utólag megnéztük a bejárt út statisztikáját, és kiderült, ezt a szakaszt tettük meg a leglassabban. Aztán végre felértünk a gerincre, és a táj ismerőssé vált: alig egy éve jártam ugyanitt, amikor a Mátraverebély-Mátraháza kéktúraszakaszt csináltam meg. Errefelé van pár különösen szép út, és a lehullott fenyőtűk miatt a talaj is sokkal puhább, jobb rajta gyalogolni.
Mivel Galyatető egy frekventált turisztikai központ, itt sokkal több turistával találkoztunk, akik csak néztek utánunk, s nem értették, mit keres itt ez az embertömeg. A kilátó alatt épp fakitermelés folyt, emiatt egy rövid időre a jelet is eltévesztettük, de egy pár perces tanácstalanság után rátaláltunk a helyes útra. A kilátó sűrű, tejfehér ködben úszott, épp csak egy fotó erejéig álltunk meg, majd lerobogtunk a lépcsőn, ahol az MTSZ sátrában volt az újabb állomás. Itt sokan a hősugárzók alatt álltak, és ruhájukból csak úgy gőzölgött kifelé a víz és az izzadtság.
Már túl voltunk a túra felén, innen jobbára lefelé kellett menni. A régi Kéken folytattuk az utat, amit most kék kereszttel jelölnek. Néhol feltűntek a régi jelzések, sőt, a Nyírjes erdészházon ott volt a fémkazetta helye. A kellemes lejtésnek köszönhetően egy kicsit mi is kocogni kezdtünk, bár továbbra sem szeretek bakancsban futni. Aztán átértünk az aszfaltúton, és megkezdődött az igazi sárdagonya. Többen inkább a valamivel hosszabb, de sármentes utat választották, a többség mégis a jelzést követte. A bozótosban, amit még kevésbé tapostak ki előttünk, kicsit jobban lehetett haladni. Ez volt az utolsó emelkedős szakasz, majd egy gyors pecsét következett a Csór-hegy oldalában, s egy rövid ereszkedéssel a Vörösmarty turistaházhoz értünk.
Itt hatalmas tömeg fogadott, illetve némi tea és nápolyi. A nap is kisütött, és tavasziasra fordult az idő. A rövidebb távot teljesítők zöme is ide érkezett, így sokkal több olyan embert lehetett látni, akik mindenféle technikai ruházat vagy akár túrabakancs nélkül vágtak neki a túrának. Innen ismét az Kéken mentünk tovább, egészen Mátraházáig. Sok embert lehetett látni, idősebbet, fiatalt, bakancsos túrázókat, sportcipőseket, de egyvalami közös volt bennük: mindenki legalább lábszárközépig sáros volt. Néhol feltűnt még pár tükörjég folt, de az ösvény jobbára a sártól csúszott.
Még egy utolsó emelkedő következett, és az út kibukkant a mátraházai buszfordulónál. Innen már tényleg lefelé mentünk, és ezúttal szerencsénk volt. A szervezők külön felhívták a figyelmet, hogy a piros jelzésen haladó út csúszós és veszélyes. Valóban, néhol épp csak egy ember fért el az úton. Jég viszont nem volt, a sárral pedig már senki nem foglalkozott.
Nemsokára elértük az utolsó ellenőrzési pontot, és robogtunk tovább a völgyben. Túl 30 kilométeren még mindig nem éreztem magam annyira fáradtnak, mint azt előzetesen vártam, és azon gondolkodtam, hogy akár az XL távot is bevállalhattam volna. Talán majd jövőre. Még csak kora délután volt, de a levegő gyorsan hűlt, ezért újra rákapcsoltunk, és hamarosan visszaértünk Mátrafüredre. Itt - mennyire abszurd - a településen tévedtünk el egy kicsit, és tettünk egy felesleges kitérőt, de már ez sem érdekelt. Sokan már visszafelé jöttek, kezükben az oklevéllel, sárosan, de boldogan.
Végül a 9 órás szintidőt 7 óra 39 perc alatt abszolváltuk. Nagyon elégedettek voltunk a szervezéssel: bár már kora reggel hatalmas tömeg állt a rajtnál, nagyon gyorsan haladtunk. A pecsételőhelyeken és frissítőpontokon mindenki kedves, figyelmes volt, a célban pedig pillanatok alatt megkaptuk az oklevelünket. Nagy segítség volt az is, hogy kitették az autóbusz-menetrendet. Végezetül pedig csak azt tudom mondani: örömteli dolog, hogy a túrázás még mindig népszerű, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 4 különböző távon összesen 4000 ember indult el. A rövidebbeket szinte bárki teljesítheti, a hosszabbak pedig a gyakorlott túrázóknak ad egy kellemes, év eleji túraélményt.
A Téli Mátra hangulatából itt kaphatsz még több ízelítőt!
