MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Földi űrutazás a Száraz-Andok kietlen tájain

200 kilométerre minden lakott területtől, a Föld legszárazabb vidékének közepén, egy türkizkék sóstó partján áll a világ legszebb panorámájú... budija.

 

Az Andokban magasodó Ojos del Salado az amerikai kontinens második legmagasabb hegye, 6893 méterével mindössze 70 méterrel marad le a legmagasabb csúcstól, a 6962 méter magas Aconcaguától. Az ezüstérem mellé arany is társul, hiszen az Ojos a legmagasabb aktív földi vulkán is. Idén februárban lehetőségem volt eljutni oda, amit persze örömmel kihasználtam.

 

 

Az Eupolisz 15 fős csoportjával érkeztünk február közepén Copiápóba, a hegyhez legközelebbi chilei városba. A 160 ezres bányászváros az elmúlt években többször is szerepelt a világ legfontosabb hírei között: 2010-ben egy bányabaleset miatt 33 bányász rekedt a föld alatt 69 napra, tavaly márciusban pedig a hegyekből lezúduló sárlavina öntötte el az utcáit. Ma már ebből alig látszik valami, a város vidáman éli életét, mint a fickó a grafitin.

 

 

A chileiek roppant barátságosak, semmi ellenérzés sincs bennük az idegenek iránt, ami Európában manapság már furának hat. A város teljesen európai jellegű, és biztonságos. Az egyetlen konfliktusom egy kocsmában történt, amikor a sör kikérésekor a pultnál többen is rám szóltak, hogy hé, hombre, belógsz a képbe. A kocsma tele volt focimeccset közvetítő tévével, és kígyótestű akrobata legyen a talpán, aki úgy tud helyezkedni, hogy ne takarjon ki valaki elől a valamelyik képernyőből valamennyit. Azért végül sikerült.

 

Dél-Amerika legjobban prosperáló államaként Chilében az árszínvonal olyan 10-20%-kal magasabb a magyarországinál. Reggel a tenger felől érkező felhők ülik meg a várost, déltől viszont tűz a nap. Irtó jó street foodokat lehet kajálni, én a churrascót, az asst és a főleg a zöldbabos chacarerót bírtam (ezek hotdog és hamburgerszerű húsos szendvicsek). A borról nem is beszélve.

 

 

Na de nem Copiapó miatt mentünk Dél-Amerikába, hanem az Ojos del Salado miatt. A hegy megmászásában külön nehézség, hogy az alaptábor majdnem 200 kilométerre fekszik az utolsó lakott településtől (ami ugye Copiapó), közöttük pedig a világ legszárazabb régiójaként ismert Atacama sivatagi fennsík terpeszkedik. Ezt áthidalni csak bérelt terepjárókkal lehet, az itt húzódó országút ugyanis lánctalpas útgyaluk által úgy-ahogy összegyúrt apróköves "sóderút", amin az összes KRESZ-tábla max az úton átszaladó vikunyákra figyelmeztet.

 

 

A poros-köves, marsbéli tájat csak néha törte meg egy oázis zöldje. Azok között mintha egy sivár bolygó felszínén haladt volna az ember. Három dzsippel mentünk. Én egy négykerék-meghajtású, felezős Nissan Navarót vezettem, ami végül is nem hagyott cserben. Nem úgy mint Szilveszteré, ami úgy 130 km után, egy hágónál felmondta a szolgálatot. Innentől kezdve dupla sofőrműszak várt rám, mert a többiekért is vissza kellett menni.

 

 

Első táborunkat a Laguna Santa Rosánál, a Nevado Tres Cruces Nemzeti Park területén vertük fel. A 3700 méteren fekvő Laguna Santa Rosa egy lefolyástalan, jelentős részben kiszáradt sós tó, tele andoki flamingókkal. A természetvédelmi őröknek ugyan van itt egy konténerük, de aki a tónál akar aludni, annak sátort kell verni a szélben. Nekem szerencsére Daniék felállították a sátram, amíg a többieket mentettem a lerobbant kocsiból. Nem kellett sokat mantráznom az elalváshoz.

 

 

Az első akklimatizációs túránk a 4989 méter magas Maricungára vitt. Ez volt új magashegyi bakancsom bejáratópróbája is. Sajnos elég hamar feltörte a lábam elöl-hátul, onnantól kezdve nem nagyon élveztem az egyébként sem könnyű túrát. A csúcsra már nagyon össze kellett szedni magam, de felértem a többiekkel együtt. A látvány persze kárpótolt, mondhatnám, de nehéz szívvel gondoltam arra, hogy ennél sokkal nehezebb dolgom lesz később.

 

 

Az étkezéssel sem volt igazán szerencsém. Copiapóban sikerült valami borzalmas ízű kolbászt venni, a zöldségek meg az éjszaka röpködő mínuszokban szétfagytak. Egyedül a vízben bízhattam. Hoztunk magunkkal fejenként vagy 30 litert, mert a sivatagban, mint azt mindenki tudja, nincs. Na mindegy, tanulni kell a sivatagi életet, gondoltam magamban, majd legközelebb jobban pakolok. A képen atacamai országút:

 

 

A Laguna Santa Rosa is az egyik legszebb hely volt, ahol valaha megfordultam, de következő nap még káprázatosabb helyre költöztünk. A ragyogó kék ég alatt, vörös sziklák ölelésében, átható türkíz színekben pompázó Laguna Verde mintha egy másik bolygón lenne. (4300 m)

 

A Száraz-Andok világa
A Középső-Andok magasföldjein és hegyóriások közé zárt medencéiben nagy tómedencék vannak. Csapadékhullás idején ezek gyűjtik a felföldi vizeket. Amíg elegendő a vízutánpótlás, édesvizűek. Ám itt alapvetően a Száraz-Andokban vagyunk, vagyis csapadékhiányos, ám erős párolgással jellemezhető területen járunk. A tavak vízutánpótlását messze meghaladja a párolgás értéke. Mára igen sok egykori tó teljesen kiszáradt, sósivataggá alakult. Amelyekben víz van, azok egytől egyik magas sótartalmúak. (Forrás: Az Atacama expedíció blogja)
 

 

A Laguna Verdében lehet fürdeni, bár vize nem túl meleg. Annál inkább a partján található kis medencék, amiknek vizét meleg források fűtik. A naplemente előtt érdemes a természetes dzsakuzzikból kiugrani, mert ahogy beborítja a tavat a hegyek árnyéka, villámgyorsan hűl le a levegő, éjszaka pedig jönnek a nagy szelek és mínuszok.

 

 

A tóparti tábor az Ojos del Saladóra indulók pihenőtábora, itt még lehet élvezni az életet. Mikor mi megérkeztünk, két csapat is tábort vert előttünk, alig maradt sátorhely. A közös étkezőkonténert kisajátította egy argentin hegyi vezető a németeinek, ezért hamarosan vitába keveredtünk vele. Az érvei a következők voltak: előző alkalommal egy orosz csapat az ő emberei elől foglalta el a konténert, mi pedig szinte oroszok vagyunk, ezért jogos az okkupáció a részéről. Mivel nem akartunk jégcsákány párbajt, inkább levonultunk a színről a szélbe vacsorázni.

 

 

Másnap reggel, amikor éppen a dolgomat végeztem a világ legszebb kilátással rendelkező szabad budiján, emberünk lent sertepertélt a konténernél, és barátkozva odaintett nekem. Hi, Occupy Man! - kiáltottam neki némi éllel, amitől egy kissé zavarba jött és odébb állt.

 

Ezen a napon követtük el második akklimatizációs túránkat a Mulas Muertas nevű hatezres hegyre. Mivel azonban az indulást jelentősen hátráltatta, hogy találkoztunk egy magyar klímakutató csoporttal, és hosszasan beszélgettünk velük, így csak egy 700 méteres szintet másztunk, a hegy 5000 méteren magasodó válláig. (A kutatók 3 éves műszeres vizsgálatok adatait gyűjtötték be, amikkel meghatározták a klímaváltozás következményeit, és előre jelzik az extrém (rendkívül száraz és hideg) környezetek átalakulásait. A beszélgetésről készült videó ezen a linken megnézhető.)

 

 

Ez az út viszont egy örömtúra volt. Innen bontakozott ki igazán a tó szépsége. Örömünket csak kicsit csökkentette a feltámadó szél. Szélmérőnkkel 70 km/órás széllökéseket is mértünk, de inkább élveztük a lökdösődését. Mikor leértünk, az alkonyi fény vörösbe borította a tavat és a felhőket.

 

 

A második túranap után visszaautóztunk az Atacama-fennsíkon keresztül Copiapóba, hogy megcsappant víz- és ételkészletünket feltöltsük. A város egyik legbarátságosabb éttermében egy angolnával jutalmaztam magam az addigi fáradalmakért. Pedig hol volt még az igazi tánc!

 

Ha kevés volt a kép, ide kattintva, ebben a galériában még lehet találni egy csomót.


Következő rész hamarosan.


Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted!

 

*Az utazás támogatásáért köszönet az Eupolisznak, a felszerelés jelentős részének kölcsönzéséért pedig a Fjällräven hazai forgalmazójának.




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. augusztus
Czigány Dávid:
Első fények
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...