2860 méterről indulunk neki a 135 kilométeres útnak, ahol több mint 7000 méter pozitív szint vár ránk, s hamarosan megtapasztaljuk, végtelen számú lépcső is. Oda is, meg vissza is. Nincs véletlenül olyan süsü, aki már megszámolta? Óriások tekintenek le ránk mindenhonnan, csendesen nézegetnek, méregetnek. Vajon kedvükre leszek?

Helyi guide-ok vezetésével libasorban nekiindulunk. Imádom a nepáli flat, azaz lapos kifejezésüket. Tehát ha egy nap megyünk, mondjuk, nyolcszáz szintet felfelé, és ugyanennyi szintet lefelé is, akkor tulajdonképpen aznap síkon haladtunk. Hát persze, csak sétagaloppozgatunk kicsinyként idefenn. Ugyanígy nepáli flat a hullámzó, meredek emelkedő és lejtő szakasz is, merthogy azok így kiegyenlítik egymást.

23 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Bennünket azért nem simítanak ki. Csupán csak a tüdőnket köpjük ki időnként itt, a magashegyi körülmények között, ahol az oxigénszint folyamatosan csökken, 3000 méteren mínusz 30%, 4000 méteren mínusz 40%, 5500 méteren már mínusz 50%-kal kevesebb. A tüdőm és szívem őrülten dolgozik, még-még oxigént, sikítják az izmok. Még egy fokozattal vissza kell kapcsolni, jam-jam, hangzik fel. Lassan-lassan.

De muszáj betartani a tempólimitet, hogy az esetlegesen hirtelen megugró pulzus ne robbantsa be a magashegyi betegség tüneteit. A teljes trekking alatt megúszom magashegyi betegség nélkül. Talán a testem emlékszik a korábbi magashegyi menetekre, vagy csupán szerencsém van, ki tudja. Mindenesetre örülök, hogy jó lapot húztam, itt a keskeny ösvényeken azért macerás volna bármi más.

2 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Kolompok hangja erősödik, jak karaván közeleg. Életbe lép az ösvények örök szabálya, mindig a belső oldalra húzódj, nehogy véletlenül lesodorjanak. Terhükkel jámborul battyognak, amíg esetleg valamelyiküknek eszébe nem jut kicsit eszegetni az útba eső kis zöldet, vagy inni egy forrásból. Ilyenkor mindenki türelmesen ácsorog, míg újra neki nem indul, a mögötte lévő többi jak, és a félrehúzódott hátizsákosok is.

Néha kisebb fennakadás is adódik, amikor a kolompoláshoz szemből csengettyűk csilingelése csatlakozik. Teherhordó öszvérek sorakoznak szemből. Minden két- és négylábú toporog egy kicsit. Aztán az öszvérekkel hajtójuk félrehúzódik, és a jakok komótosan nekiindulnak. Majd elhalad az öszvércsapat is. Az EBC kétlábú vándorai csak utánuk következnek.

Az út jó néhány hosszú függőhídon át vezet, köztük a Hillary-hídon is. Mindegyiken színes, kis imazászlók lebegnek, a szél minden egyes érintésére magasba száll az Om Mani Padme Hum mantra. A jak- és öszvérkaravánok gond nélkül átballagnak a magas, hosszú függőhidakon, azonban ilyenkor kizárólag övék a terep, mert a keskeny hídon ember már nem fér el mellettük.

3 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Odaérünk az egyik hídhoz és enyhe tengerészjárással elindulunk rajta. Felnézek és a túloldali végén számos öszvérbuksi nézeget. Maradjatok ott! Ha rálépnek a hídra, akkor hátraarccal siethetünk vissza és összeérő karavánoknál jóideig várakozhatunk a szabad útra. Így hát nagy levegő és erőltetett menettel, zárt sorban toljuk át magunkat. Szerencsére a fülesek jófejek és bevárnak, míg átérünk. Négyezer felett ez néhány percnyi levegő utáni kapkodásunkba kerül.

Ez a fizikai kihívás mellett spirituális belső utazás is magammal, magamban. Napról-napról kicsivel nagyobb a fáradtság, egyre többet éget el a test, és lassan egyre inkább nő az oxigéndeficit, de mégis nyugalommal lépdelek tovább a saját mantrámat mondogatva, folyamatosan emlékeztetve magam, miért is vagyok itt és mi a célom.

Mantrázok, miközben ámulok a hihetetlen tájakon. A Föld legmagasabb csúcsai mindvégig velünk vannak, egyre közelebb és közelebb kerülünk hozzájuk. Csomolungma, a Föld istenasszonya kegyébe fogad bennünket, napközben mindvégig napsütésben róhatjuk utunkat, szikráznak a színek és formák körülöttünk. A délutáni órákban megérkezünk az éjszakai szállást nyújtó, soron következő teaházhoz. Megkönnyebbülve és kis meleget remélve ülünk be a közös étkezőhelyiségbe.

10 / 26

Fotó: Mazura Katalin

A tulajdonos megkönyörül rajtunk és némi szárított jaktrágyát rak a vaskályhába, de így is pehelydzsekiben vacsorázunk. Jó, mondjuk a benti kábé hat-hét fok az éjjeli mínusz húszhoz képest tényleg hőségszerű.Van olyan este, amikor a padon lévő szőnyeget is a lábamra borítom egyéb takaró híján és vacsora közben a sapkát sem akaródzik levenni.

Úgy nézünk ki, mint akik libatömésre sorakoznak, próbáljuk leszuszakolni az ízetlen ételt. Muszáj enni, kell a kalória, energia nélkül ilyen magasságban pillanatok alatt elégünk, szétesünk. Ízetlen, az egy dolog, végtére is nem gasztrotúrára jöttünk, ne nyavalyogjunk. De himalájai sót sem látott, illetve lehet, hogy látott messziről, de hogy közeli ismeretségbe nem kerültek egymással, az biztos.

A magashegyi körülmények iszonyat erősen égetik a testet, a napközbeni energiagél és -ital, a csokik, magvak hatása szinte pillanatok alatt elillan, szinte csak egy rövid fellángolás, mintha sose lett volna. A vacsora végeztével korán indulunk pihenni a kis kuckó szobákba. A két ágy mellett épp elférnek a hátizsákok. De legalább minden alkalommal kapunk takarót is, aminek nagy előnye, hogy így azt magunkra borítva nem a hálózsák lesz reggelre nyirkos. Napokig nedves hálózsákban aludni a hidegben, nem túl üdítő.

6 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Lefekvéskor a hálózsákba gyömöszölök mindent, amit ébredéskor melegen és szárazon szeretnék tudni. Reggelre a fűtés nélküli szobában vastagon jeges ablak fogad. Elnevetem magam, leheletem gomolyog a levegőben. Találós kérdés, ha kinn mínusz húsz, belülről vastagon fagyos ablak, akkor benn hány fok van?

Atyagatya, ezen vastagon lefagyva a vegyes összetételű akármicsoda, sajátos jégpályát alkotva a kis helyiségben. Nem, egészen biztos, hogy nem megyek ki éjjel sehová. Mínusz akárhány fokon kibújni a hálózsákból egy aláöltözetben, fáradtságtól félkómásan, az oxigénhiánytól kicsit kóválygósan, kifűzött bakancsban, fejlámpával csúszkálva kűrt táncolni ezen az egészen egyedi jégpályán.

13 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Elérkezik az oly nagyon várt pillanat. Hosszú nap áll előttünk, a hajnal már úton talál bennünket. Egy ideje a gerincen lépdelünk ötezernégyszáznéhány méter magasságban a keskeny kis ösvényen, amikor is feltűnik alattunk az Everest Alaptábor és annak ikonikus sziklája 5364 méteren. Nagy megkönnyebbült sóhaj, hát sikerült! Leereszkedünk a havas, morzsalékos úton és ott van előttünk!

15 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Amatőr mániákusként úgy érzem, mintha a továbbra is jókedvű Föld istenasszonya egy pillanatra magához ölelne s úgy engedne utamra. Innen nem látható a világ legmagasabb csúcsa, de ahogy a visszaúton ugyanazon a gerincen ballagunk, ismét előbukkan, két másik csúcs védelmező ölelésében. Megállok és felnézek rá, a látvány lenyomatát örökké őrzöm.

Az extázis lassacskán csendesül, vele szinkronban a fáradtság lépésről lépésre kezd erőre kapni. Az elért cél után fáradtan csak egy dolog motivál, mielőbb visszaérni a Base Camp előtti legutolsó menedékházig és ott lepihenni, bebújni az egyetlen meleg helyet jelentő hálózsákba.

Mocorognak a hegyek istenei. Ezen a szakaszon a mi oldalunkon nem magasodik közvetlenül fölénk hegyoldal, nem vagyunk veszélyben. Csak tompa fáradtságban. A magashegyi körülmények, a tengerszint feletti magasság, az oxigéndeficit, a hideg, a már több mint egy hete felfelé tartó menetelés ezerrel égeti az energiát, azzal folyamatosan mínuszban vagyunk.

17 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Másnap reggel továbbra is napsütés fogad, így viszont a hóréteg teteje fényes-csúszós jéggé változik. Ismét felvesszük a hómacskákat és apró léptekkel elindulunk lefelé. Ami ösvény konkrétan felfelé visz. Ennyi idő elteltével már meg sem lepődünk, hogy ereszkedés közben a napi etapban ezer méter pozitív szint is van. Jó volna már mihamarabb magunk mögött hagyni ezt a havas-jeges részt, ahol egy szakaszon a serpák igyekeznek a lefagyott meredekbe mélyedéseket vágni, ami megfogja a tüsis bakancsokat.

Néhány óra elteltével a napsütés ereje erősebb a hónál, s lassacskán búcsút intünk a fehér világnak, már csak a minket körbevevő óriás csúcsok vakítanak hófehér ruhájukban. Ahogy lépésről-lépésre, lépcsőről-lépcsőre ereszkedünk és veszítünk a tengerszint feletti magasságból, úgy válnak lépteink könnyebbé, szinte mintha vérdoppingon estünk volna át. Végre elegendő oxigénhez jutnak az izmok és a már megszokott zihálás is normál légzéssé csendesül.

20 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Ahogy fejben is kisimulok. Megállok egy pillanatra, felnézek és büszkén kihúzom magam, megküzdöttem a magasságokban megbúvó álmom elérésért. Mantrámat - erős vagyok...bátor vagyok...kitartó vagyok...ügyes vagyok...megcsinálom, ezért jöttem! - szép óvatosan elrakom, és felszabadult szívvel lépdelek tovább, míg a lépcsősor tetején feltűnik az út végét jelző kőkapu. Átlépve alatta visszatekintek, magam mögött hagyok egy újabb megélt varázslatot.

A luklai kis reptéren toporgunk, a derengő égbolttal várjuk az első kisgép indulását. Zárásként még egy apró különlegesség. A nepáli luklai (hivatalos nevén Tendzing–Hillary) repülőteret a világ legveszélyesebb repterei közé sorolják a hegyek által körülvett 2846 m magassága, az 520 m rövid és 12% lejtőjű kifutópályája miatt.

A pilóták rövid bőrdzsekiben, felnyírt, oldalra fésült-beolajozott hajjal, tálcán a kávét eléjük, a géphez hozzák a kifutópályán. Intenek, s behajtogatjuk magunkat a tizenfős kisgépbe. Felzúgnak a motorok, felpörögnek a légcsavarok és ráfordulunk a kifutóra. Csendben ücsörgünk, a szavak feleslegesek is lennének az elmúlt napok után, a motorzajtól egyébként sem hallanánk.

1 / 26

Fotó: Mazura Katalin

Élvezem a himalájai kalandnak ezt különleges lezárását, a motor mély hangját, a közvetlenül alattunk lassan tovatűnő hegyek látványát, amiben bőven részem lehet, mivel vad 260 km/ó sebességgel vágtatunk az égen. A régi időkben divat autó-repülő gyorsasági versenyen egy jobb autó simán maga mögött hagyná a gépet. De ez egy bozótrepülőgép, amit kimondottan nehéz terepekre terveztek, s így, ahogy tovaúszunk a levegőben, van idő a magashegyi körülmények között töltött tizenegy nap érzésein, élményein, képein elmerengeni.

Kicsit le kell ülnöm és várnom, hogy a lelkem is utolérjen. Még mindig kavarognak a színek és fények, álmomban néha még ott gyaloglok - hasonlóan, mint a Szahara után - s hihetetlen számomra, hogy egyszerű amatőr mániákusként sikerült teljesítenem az Everest Alaptábor 5364 méter magasra vezető túráját.