MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2017.04.05. 17:20,   Szöveg: Lánczi Péter,   Fotó: Lánczi Péter

Hetvenhét kilométer a Vértesben

Aki ismeri, az tudja. Aki hallott róla az érti, hogy mi is az Vérkör. Mások viszont első hallásra azt gondolhatják, hogy ez egy véradásra buzdító kampány elnevezése, vagy egy sátánista szekta neve. Pedig csupán egy olyan túráról van szó, amely a Vértesben tesz egy 77 km-es kört, és amely kihívást többféle módon is teljesíthetjük, ha már úgy érezzük, kevés nekünk a „családi” táv, és bírjuk a gyűrődést.  

A Vérkör nem klasszikus értelembe vett teljesítménytúra – bár most szombaton (április 1-én) harmadik alkalommal a szervezők rendeztek ilyet is –, hanem egy egyénileg is teljesíthető kihívás, aminek futva, gyalog és bringával is neki vághatunk, a vadászati idényt leszámítva csaknem az egész évben. Csupán egy QR-kód leolvasására alkalmas telefon kell, mellyel a fára erősített kódokat tudjuk beolvasni, így igazolva a bejárt utat. Ezen kívül már csak jó erőnlétre van szükségünk a 77 km és az 1600 m szintemelkedés legyűréséhez, amely nem mellesleg kiváló felkészítőtúra a „nemszázasok” számára, azaz akik három számjegyű távokat szeretnének egyhuzamban meghódítani.

 

Fotó: Lánczi Péter

A Vérkör QR-kódja


Még korábban én is ebből a célból kezdtem szemezni a Vérkörrel, hogy úgymond testben és lélekben rámelegítsek egy 100-asra, de akkor még a hagyományosnak számító egyéni teljesítését terveztem. Aztán januárban megláttam, hogy szervezett teljesítménytúraként is lehet teljesíteni a kört, ezért végül ezt a kényelmesebbnek ígérkező módot választottam. Így nem kell annyit cipekedni, mert a frissítőket az ellenőrző pontokon vehetjük fel, és még társaságot is könnyebb találni, ha esetleg elunnánk magunkat a hosszú út során.


Egyedül is szeretek túrázni, de ezúttal Lacival vágtam neki az útnak, aki már több 100-as túrán is járt, ellentétben velem, akinek ez a táv is új rekordnak ígérkezett. Gondoltam, azért nem árt, ha van mellettem egy rutinos „öreg”, aki diktálja a tempót, aki tudja, hogy kell ezt csinálni, na meg, akivel egyébként is jókat beszélgettünk már korábbi túráinkon. Ezzel együtt nem volt bennem kétség, hogy végig tudom járni a távot, mert minden hétvégén túrázom, és korábban mentem már 60-at. Tudtam, körülbelül mire számíthatok, és ez még annak ellenére is így volt, hogy a kora reggeli rajtban elég ramatyul éreztem magam.

 

Fotó: Lánczi Péter


Kialvatlanul, náthásan, gyomorrontással és majdnem elkésve ültem be Laci autójába, amivel szombat hajnalban indultunk az oroszlányi rajtba. A fő problémát az jelentette, hogy ilyen állapotba kedvem sem volt az egészhez, pedig az elengedhetetlen egy ilyen hosszúságú távnál. Úgy voltam vele, ha már egyszer beneveztem, akkor megcsinálom. Némi szöszölés a rajtban, aztán bele is vágtunk a Vértes meghódításába.
Szerencsére az első kilométereken gyorsan regenerálódtam, mert minden nyűgömet oldotta a mozgás, és feledtette a gyönyörű tavaszi táj. Gyorsan elhagytuk Oroszlányt, hogy odvas keltikék szőnyegében és hangulatos pagonyerdőben kanyarogjunk Majkpusztára, ahol egykoron a némaságot fogadott kamanduli szerzetesek éltek. A korai órákban a remeteség és az Eszterházy-kastély zárva és csendben állt a tájban, így csak kívülről tudtunk belesni. Igaz, többre nagyon nem is lett volna időnk a gyors lábszedésben.

 

Fotó: Lánczi Péter

Majki remetelakások


A sárga jelzéseket követve, széles erdészeti utakon értünk el Várgesztes határában a kék jelzést. Sem a falut, sem a várat nem érintettük, mert élesen nyugatra fordulva, Kőhányáspusztának vettük az irányt. A Gánthoz tartozó – de egyébként magányosan álló – alig pár házas kis település nemrégiben felújított sárga kápolnája igazi idillt fest a Vértes közepére. Ezt a festményként ható látványt csak a közvetlen közelben elhaladó országút száguldása zavarja meg, ami egy csapásra eloszlat minden romantikát.

 

Fotó: Lánczi Péter

Kőhányáspuszta


Innen továbbra is nyugat felé vettük az irányt, és a terepen jelentős cikkcakkokkal követtük a kék jelzést, elhaladva az Oroszlánkőnek is nevezett Csáki-várrom és Mindszentpuszta mellett, mielőtt a szentgyőrgyvári ellenőrző pontra értünk. Az már a túránk elején is feltűnt, hogy a turistautak zömében széles, erdészet által használt földutak, melyek egy túrázónak sem kényelmileg, sem esztétikailag nem felel meg a természetjáráshoz. A gépek által betonkeménységűre döngölt földutak már ekkor fárasztani kezdték a talpamat. Sajnos ez van akkor, ha az erdő alapvetően az erdészet gazdasági szempontjainak van alárendelve.

 

Fotó: Lánczi Péter

Munkálatok a turistaúton


Kedélyesen elbeszélgetve haladtunk az egyre erősödő napsütésben, és bár kánikuláról szó sem volt, azért a tavaszi napsugaraknak is komoly ereje volt. Ez a nap végére a bőrünkön is meglátszott. Sikerült begyűjteni az idei első leégést. Gánt felé, még a Géza-pihenő előtt az egyik fán felfedeztünk egy Vérkör QR-kódot, amit Laci kíváncsiságból a telefonjával le is tesztelt. Mint kiderült, ő már egy jövőbeni egyéni teljesítést fontolgat, annak ellenére, hogy még ma sem értünk célba. Hiába. Aki fanatikus, az már menet közben a következő túrát tervezi.

 

Fotó: Lánczi Péter

Vérkör-kód a terepen


Gánt határában elértük a túránk újabb ellenőrző pontját, ahol kicsit felfrissítettük magunkat. Szükségünk is volt erre, mert kezdtünk tikkadni az erős napsütésben. Hát még később, ahogy gyakorlatilag árnyék nélkül, nyílt terepen haladtunk egészen a 10 km-re lévő csáki vadászkápolnához. A Gém-hegy és az Öreg-hegy kopár buckáin keresztül közelítettük meg Csákvárt, a várost, aminek forgalma és kényelmetlen aszfaltos utcái egy csapásra kizökkentett a tempómból. Reggeli nyűgjeim visszatértek, ráadásul még a nap is kezdett az ellenségemé válni.

 

Fotó: Lánczi Péter

Gánt felé


Még szerencse, hogy a kedvenc pihenőhelyemnél, a Szent Ferenc vadászkápolnánál volt a túra következő frissítőpontja. Egy negyedórás depózás után némileg összeszedtem magam, de már éreztem, hogy számomra a túra további részében már inkább a teljesítmény, mintsem a túrázás fog szerepet játszani. Pedig ekkor hátra volt még 34 km Oroszlányig.

 

Fotó: Lánczi Péter

Vadászkápolna Csákvár határában


Megint csak széles és köves erdészeti utakon és zömében nyílt terepen trappoltunk. Árnyékot csak ritkán, a mélyebb vízmosásokban haladó utakon kaptunk, melyekben viszont általában felfele kaptattunk, így ezek a részek sem jelentettek felüdülést. Vérteskozma környékén valamennyire visszanyertem a fogyatkozó erőmet, és annak ellenére, hogy ezen a szakaszon is aszfalton voltunk kénytelenek haladni, a Fáni-völgy zöldellő üdesége is jótékony hatással volt a gyaloglási kedvemre.

 

Fotó: Lánczi Péter

Fáni-völgy


A Hirczy-emlékműnél rátértünk a Köves-útra, amely a Sárkánylyuk-völgyben vezetett az Új-osztásig. Ezen a frissítőponton már szédelegtem, és igencsak szükségem volt az itt felvett üdítőitalra és sütire. A terep kezdett utálatos lenni, a táj unalmassá vált, és a gyaloglás fájdalmas monotonitásba torkollott. Aztán gyorsan felismertem magamban a negatív gondolatokat, és azzal hessegettem el őket, hogy most jönnek még csak a kedvenc részeim a Vértesből, mint a Mária-szakadék, a Körtvélyes vagy a Vitányvár.

 

Fotó: Lánczi Péter

Szép Ilonka-forrás

 

Dimbes-dombos tájon jutottunk el a felújított Szép-Ilonka-forrásig, ahol szintén beiktattunk egy kis pihenőt, majd a nagyon hiányolt hangulatos ösvényeken értünk el Körtvélyespusztára, ahonnan csak egy kőhajítás volt a Mária-szakadék. Itt vadregényes terepen leereszkedtünk egészen Csákányospusztáig, ahol az ellenőrző pont és a túra visszafordítója is volt. A pont után a szakadék mellett a kék kereszt jelzésen rövid, de meredek emelkedésbe kezdtünk. Ekkorra már a körülöttem lévő túratársak arcán a kedv és lelkesedése fáradt elszántsággá lombozódott le.

 Fotó: Lánczi Péter

 Muszáj volt pihentetni az elmerevedett lábakat


Az egyre erősödő alkonyatban közelítettük meg a Vitányvárat, mely bár egyik kedvenc váram, ezúttal a fáradságom miatt nem hozott lázba. Máskor biztosan felmásztam volna a falai közé, hogy újra megcsodáljam róla a kilátást. De most csak egy rosszul sikerült fotóra futotta az elcsigázott erőmből, amit unottan kattintottam el a fák között.

 

Fotó: Lánczi Péter

Vitányvár 

 

A fáradtságtól ekkor még nem csendesedtünk el teljesen. De az egész napon átívelő beszélgetéseink kezdtek olyan aktuális témákra koncentrálódni, mint: „már megint dózerúton kell mennünk”; „mennyi van még hátra?”; „szerinted mikorra érünk be?”. Akárhogy is próbáltam, már nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kimerültségemet. Eleve rossz bőrben vágtam neki az útnak, és a folytonos napsütés is sokat kivett belőlem a monotónan megtett kilométerek mellett. Igyekeztem odafigyelni frissítésekre és a tempómra, de a testem a szédüléssel és gyengeséggel egyértelműen jelezte, hogy a teljesítőképességem határán vagyok.

 

Fotó: Lánczi Péter

Rockenbauer Pál-emlékhely a Vitányvár és a Szarvas-kút közötti kék turistaúton 


A hátralévő kb. 12 km-t már a fejlámpák fényeiben és igencsak kedvetlenül tettem meg. Hiába a Vértes keleti tájainak változatossága, ezt már a sötétben nem volt módunk megcsodálni. Ráadásul a fáradtság és a lámpa sugara nemcsak a látóteret, hanem ezzel együtt a gondolatainkat is beszűkítette. A túra kezdett végleg nyűgössé válni, amin már a baráti beszélgetés sem tudott változtatni. A test és a tudat egyszerre kezdett tiltakozni a gyaloglás ellen, amit már az éjszaka is nehezített. Korábbi túráimon még sosem vetődött fel bennem, hogy miért csinálom ezt, miért kínzom magamat? Immáron ezt is megtapasztalhattam, és most már tudom, ez az állapot volt az, mikor elválik, ki sportember és ki nem. Én csak haza akartam érni. Végül aztán katarzis nélkül, elcsigázottan sikerült 16 óra és 16 perc alatt beérni az oroszlányi célba.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

A célba érkezéskor a katarzis elmaradt. Hiába a lelkes szervezők és a gratuláló túratársak tapsa, másra számítottam. Megvolt az eddigi leghosszabb távú túrám, de tudtam, ez sokkal jobban is sikerülhetett volna, ha nem ilyen állapotban állok rajtba. A tanulságot tapasztalt túrázóként is le kellett vonnom. Míg egy rövidebb kirándulást gyakorlatilag bárhogyan tudunk abszolválni, addig a hosszabb távok teljesítésének megvannak a feltételei. Nálam szombaton ezek részben hiányoztak, annak ellenére, hogy az indulás előtti nap még semmi kétség nem merült fel bennem a túra teljesítésévvel kapcsolatban. A rajtban viszont testileg, és ebből kifolyólag mentálisan is elég ramaty állapotban volta. És bár ez alkalommal szerencsésen végigértem a távon, a nyűg gyakorlatilag végigkísért a túrán, ami nem mellesleg sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ezért a jövőben kétszer is átgondolom, milyen állapotban vállalkozom új kihívásokra, mert higgyétek el, nagyon nem mindegy!

 

Hogy pontosan mi is az a Vérkör, és hogy idáig kik teljesítették, azt ide kattintva tudhatod meg. Egyébként a 82 km-es Budai térképkör is egy hasonló túra, amelyről már korábban született egy beszámoló. Ennek a túrának a feltételei sokkal kedvezőbbek egy százas túrára való készülődésben, ha ilyesmit terveztek!

 

A Vérkör térképen

 

Kapcsolódó cikkeink: 

MESSZELÁTÓ – KÖRTVÉLYESI-KILÁTÓ (VÉRTES, TATABÁNYA)

CSÓKAKŐ VÁRÁRA ALIG ISMERTÜNK RÁ

NEM A MARS, CSAK AFRIKA: SÉTA A GÁNTI BAUXITBÁNYÁBAN

 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2018. február
H K Sze Cs P Szo V
01020304
05060708091011
12131415161718
19202122232425
26
2728
program
korlátozás
A hónap fotója
2018. február
Györe László:
Deres rengeteg
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...