MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Rablóvár a Hór-völgyében

Egy komoran meredező, óriási sziklaszirten az Ódorvár téli hóköpenybe burkolózó romjai állnak őrt méltóságteljesen a Hór-patak késő őszi színekbe öltözött, vadregényes völgye felett. Lent a patak mentén az avarba temetkező természet megadóan várja, hogy a közeli hegytetőkön trónoló, dermesztő, fehér köpenyes Tél tábornok lassan leereszkedjen a völgybe, és három hónapra jégbe zárja ezt a festői világot.

 

Az Egertől alig fél órányira, a Hór-patak alsó folyása mentén fekvő Cserépfalu a Bükk-hegység déli kapuja. A falu határában találhatóak a Subalyuki kőkultúra emlékei, ősembermaradványai, melyek bemutatására a közelmúltban látogatóközpont is épült.

 

 

A látogatóközpont egyik hasznos létesítménye a jókora autós parkoló, amely kiváló kiindulópontja a Hór-patak völgye felé induló túráknak. Ezúttal is itt tettem le az autót, majd rövid készülődés után izgatottan vágtam neki a Hór-patak rejtélyekkel teli, több ezer év történelmének mindenféle nyomát magában hordozó titokzatos völgyének.


Pár száz méter után balról egy felhagyott kőfejtő fogad, majd a Suba-lyuki ősemberbarlanghoz felvezető út feljárója mellett haladok el a csendes, késő őszi tájban. A barlangot most nem keresem fel, hideg van, rövidek a nappalok, és a cél ezúttal Ódorvár, melynek emelkedője embert próbáló kaptatóként él az emlékeimben, arra tartalékolom minden erőmet.

 


A Hór-patak mentén, a völgytalpon széles, jól járható, vélhetően még a török időkből ránk maradt, kövekkel kirakott szekérút vezet. Kényelmesen, jó tempóban haladok a cél felé. Az ősemberek emlékei után a közelmúlt hagyatéka köszön rám jobbról. A felhagyott TSZ-kőfejtő hatalmas, wettersteini mészkő alkotta sziklafala látványosan tárja fel előttünk a hegység peremvidékét alkotó kőzetek rétegződését, szerkezetét.
Továbbhaladva egykori mészégető telepek romjai bújnak meg a patakmeder túloldalán a fák közt, így lombhullás után szépen látszanak a nem is olyan régen még itt élt emberek házainak, mészégetőinek alapfalai.

 

 

 

 Minden túrán kapunk néhány kis csodát a természettől, egy pillanatot, egy érzést, egy képet, ezért is érdemes az erdőt járni minden évszakban. Ezúttal az elsőt itt kaptam, ahol kiszélesedik a Hór-patak völgye, és kitárul előttünk a fehér sapkás hegyek ölelésében még ebben a színekben viszonylag szegényesebb időszakban is csodálatosan szép Oszlai-rét. Nagyszerű látvány volt! Az Oszlai-réten, a 19. század végén épült Oszlai tájháznál érdemes megállni pár percre. A házban 1981 óta egy néprajzi kiállítás van, amely ezúttal nem volt nyitva, de nem is ezt szerettem volna igazán megnézni.

 


Picit távolabb tekintve évszázados tölgyek alatt, facsemeték ölelésében egy jókora mészkőszikla őrzi a fájdalmasan fiatalon elhunyt Dr. Less Nándor emlékét. „Terram mente peragro”, „Ésszel járom be a Földet”, hirdeti a kis emléktábla. Dr. Less Nándor kivételesen tehetséges ember volt, remek tájfutó, szenvedélyes világjáró, elmélyült kutatásokat végző tudós, nagyhatású tanár, népszerű előadó, aki 30 évének rövid ideje alatt felmérte a Bükki Nemzeti Park szinte teljes növényvilágát, olyan alapossággal, hogy a nemzeti park még ma is erre támaszkodik. Nevét szinte minden túrázó ismeri az emlékére minden évben ősszel itt, a Déli-Bükkben megrendezett iszonyúan népszerű Less Nándor (No, megállj csak!) túrákról.

 


Az emlékkő feliratának elmélyült olvasgatása után feltekintve ismét földbe gyökerezett a lábam. A 660 méter magas Ódor-hegy, előterében a kiugró sziklaszirten trónoló Ódorvár maradványaival hófehér kucsmájában hívogatóan integetett felém, szinte karnyújtásnyi távolságból. Ha már hívogat, akkor menjünk, gondoltam magamban. Mi tagadás, izgalommal töltött el, hogy a késő őszi táj szürkeségéből hamarosan a szikrázóan fehér, téli, havas hegyek kristályos világába léphetek. Szeretem a hegyvidékek telét.


Hamarosan a Less Nándor-túrákról már ismert, rettegett ódorvári emelkedőn tapostam a puha avarszőnyeget, meg-megállva, nézelődve. Hiába, ez az egyik általam ismert legkeményebb emelkedő, alig másfél kilométeren közel 300 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni, szuszogtam is rendesen.


A puha avarszőnyeget méterről méterre haladva egyre inkább betakarta a talpaim alatt mind gyakrabban megroppanó friss, szikrázóan fehér hótakaró. Az Ódor-hegy oldalában futó széles szekérútra kilépve nyoma sem volt már a völgyben hagyott ősznek, vastag hótakaróval, zúzmarával, köddel itt már a hamisítatlan tél uralkodott. Érdekes érzés volt, élveztem a jégbe dermedt csendet, a lépteim alatt roppanó havat, a hirtelen beköszöntött idegen, fagyos, téli világot.

 

 

 

A vár sziklaszirtje alatt turistapihenő fogad, ezúttal nem érdekel, továbbmegyek, izgatottan lépdelek egyre fentebb a sziklákon, majd egyszerre csak kinyílik előttem a világ. A hidegfront utáni égbolt színeinek játéka, a Hór völgyében hagyott őszi táj képe, a hegyeken élesen kirajzolódó hóhatár és a Bükk-fennsík őrt álló köveinek havas szirtjei olyan pazar körpanorámát nyújtottak így együtt, hogy percekig csak forgolódtam egyhelyben, fotózgattam és közben eléggé el nem ítélhető módon magamban beszéltem a látvány hatására.

 


Sokáig nem is bírtam elviselni egyedül az élményt, képeket küldözgettem hazafelé, hogy más is láthassa, amit én látok, persze tudtam, hogy egy-egy fotó a töredékét adja vissza csupán az eredeti látványnak. Mikor picit lehiggadtam, elolvastam a sajátos módon sziklába vésett feliratokat: „Ódorvár, kőkori telep, vaskori erőd, középkori magyar vár, huszita rablóvár, lerombolták 1474 körül”.

 


Mi tagadás, Mátyás fővezérének, Magyar Balázsnak a huszitákat innen kifüstölő serege alapos munkát végzett, a lerombolás olyan jól sikerült, hogy mára alig valami lelhető fel az egykori büszke rablóvárból. Néhány megmaradt falmaradványát ezúttal a hó lepte be, veszélyes lett volna megközelíteni, így aztán bár terveztem, de mégsem mentem le a falakhoz, és az alattuk található lakóbarlanghoz.


Időközben a kelet felé távozó felhőpaplan mögül kikukucskáltak az első napsugarak is, csináltam még pár képet, de láttam, hogy ideje visszaindulni, különben lassan rám esteledik. A régi kék rom jelzésű, ma már nem jelzett, de járható turistaúton az ódorvári hófehér kristályvilágból lassan újra leereszkedtem a Hór völgyében hagyott barnás-zöldes, ködös őszi világba.

 


Az Oszlai tájháznál megpihentem, majd ugyanazon az útvonalon, amin jöttem, szépen visszaballagtam az autómhoz, miközben azon morfondíroztam, hogy én megtehetem, hogy hazamegyek a jó meleg lakásba, és egy percig sem irigyeltem a Hór völgyében egykor élt, különböző történelmi korok embereit, akiknek a tűz csiholásán kívül vajmi kevés eszközük volt arra, hogy felvegyék a harcot a hegyekről lassan leereszkedő, dermesztően zord téllel.

 

Szöveg és fotók: Konfár Tibor

 

A cikk először 2017 decemberében jelent meg.

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. december
Nagy Ferenc:
Tükröződés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...