MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Tíz éve a kéken: a Mátrától a Dunáig

A kéktúra tájképileg talán legváltozatosabb kétszáz kilométerén nemcsak a dátumokban volt nagy szórás, de ide esett a leghosszabb és a legrövidebb egynapos táv, sőt az egyetlen autós utazás is. De hogyan is alakult ki a bejárások ilyen össze-vissza sorrendje? A sorozat mostani, harmadik részéből kiderül!

Ahogy a sorozat első, majd második részéből már kiderült, az Országos Kéktúra bejárása az én esetemben nem indult különösebben ünnepélyesen, és csak sok kirándulással később vált azzá a fontos, nagy kalanddá, ahogy a legtöbb túratársam mindig is jellemezte. Sőt, az első túrák nagyobbik felére nem is önállóan, hanem távoli ismerősök túráihoz csapódva került sor, és ezek a kirándulások szerencsés módon, mind messze estek egymástól. Eleinte csak a kötöttük tátongó, eleinte akár több száz kilométeres „lyukak” betömése vezérelt, hogy a későbbi kirándulásokat a bejárt szakaszoktól a lehető legtávolabb kezdjem. De hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha így folytatom, akkor egyszer majd, az egész út végén, egy évszakokon át véletlenszerűen „ugrálóv” igazán változatos fotóalbum lehet a végeredmény, ahol ráadásul a túrák kezdő- és végpontjain két, egymástól merőben különböző arcát is láthatom a tájnak: ősszel és tavasszal, télen, vagy nyáron... márpedig a kéktúra alapvető célja a vidék minél teljesebb megismerése. Ezt az elvet gyorsan magamévá téve folytattam az első években a következő túrák tervezését, immár átlagosan havonta egy-egy utazással, mindig az ország előző túrával ellentétes sarkában a legutóbbi, ottani kéktúrázáshoz képest, mindig más évszakban.

 

Ebben az összefoglaló sorozatban a fentieknek megfelelően, időrend helyett földrajzi sorrendben, keletről nyugat felé haladva, a Zemplén és a Bükk vidéke után, ezúttal Heves és Nógrád tájain tett túrák legfontosabb képei és emlékei következnek.

 

2012. október: Sirok–Kékestető (36. kirándulás)

 

 

A Mátra főgerincének keleti oldalán végighaladó kéktúraszakaszt sokan a „fűrészfogak” megmászásának nevezik, nem alaptalanul: bár a szakasz két végpontja, Kékestető és Sirok között 800 méter a szintkülönbség, az út ennek kétszeresét küzdi le, miközben sorra megmássza a gerinc mentén sorakozó hegycsúcsokat. Ezzel együtt is természetesen csábító lehetőség lett volna kihasználni a Kékestető gépi magasságát, az oda felvivő, közvetlen budapesti busz formájában, de a korábbi, főleg teljesíténytúrákon szerzett tapasztalatok azt súgták, hogy a hosszú, meredek lejtők megmászásánál rosszabb a rajtuk való leereszkedés, főleg mínusz 1600 m szintkülönbségen át. Ellenben a tömegközlekedés nemcsak a túra csúcspontján, de lent, Sirokon is kiváló, tehát mindkét végponton kora reggeltől késő estig jönnek-mennek a járatok. Ezek alapján született a döntés, hogy a nem túl hosszú, húsz kilométeres szakaszt inkább felfelé tegyük meg, így „csak” nyolcszáz méter körüli ereszkedést vállalva. Az út elején, még az őszi hegyi reggelekre jellemző köd borította a tájat, de Sirok fölött, már az emelkedő első méterein ígéretes kékség, és fény kezdte beragyogni a tájat...

 

Kilátás a Nagy-Szár-hegyről 
 

Rövidesen kiértünk a napfényre, és az út első felében előbb a ködből kiemelkedő szomszédos hegyeket csodálhattuk, majd később, a már feloszlott pára helyén kirajzolódó völgyekben kereshetjük, honnan is indultunk a nap elején. Közben persze felfelé is folyamatosan gyűltek a méterek, a tervezetten csigalassú tempónak köszönhetően különösebb fáradtság nélkül. Így végül szinte hinni sem akartam a szememnek, amikor a hazánkban már jelentős magasságnak számító hétszáz egynéhány méteres Nagy-Szár-hegyre értünk, ahonnan már több hegyet láttunk magunk alatt, mint felett: hiszen még „csak az előbb” indultunk.

 

Megérkezés a Kékestetőre 
 

A terv be is vált, lassan haladva, a településektől egyre távolodva, lentről magasba érkezni, sokkal jobb volt az ellenkező iránynál. Az út végén az éjszakai Kékestetőre érkezés egy nem is várt, elégedett élménnyel koronázta meg a napot. 

 

 

2011. február: Kékestető–Mátraháza (15. kirándulás)

 

A Kékestető tetején 
 

A kéktúra alig ötödénél járva még csak a hosszabb távú tervek közt szerepeltek a Mátra csúcsai, de a térképre ránézve már a kezdetektől adta magát a hegység két oldalán Sirok és Mátraverebély, és a köztük lévő hegyes-völgyes ötven kilométer. Erre a távra, ezen a vidéken két „huszonötös” túra túl sietősnek ígérkezett: ez a felismerés hozta meg a téli Kékestető-különkiadás ötletét. A Budapestről közvetlen busszal elérhető 1014 méteres csúcs oldalában kanyargó táv még nagy kerülőkkel együtt is csupán öt kilométer, viszont bővelkedik olyan látnivalókban, amik mellett kár lenne a szokásos túratempóban elsétálni, viszont illik a hely legjellemzőbb időszakában, a téli síszezon idején felkeresni.

 

Síelők Magyarországon, a Magas-Tátra csúcsai alatt, 2011-ben (Kékestető)

 

 

Végül egy tipikus szürke téli napon indultunk útnak, és a vártnak megfelelően a magasabb hegyek oldalába érve ki is bukkantunk a napfényre, amit nem láttunk már bő egy hete a túra előtt -és az út után is ennyi ideig kellett majd nélkülöznünk. A családias hangulatú kóstoló-túrán végül remek hangulatban, az egész napot kitöltve jártuk be a környéket, különös tekintettel a két végpontra, amiket így a Kékesre érkező, majd a Mátraházáról induló, csatlakozó túrákon már ismerős, gyorsan átjárható átszállóhelyekként köszönthettünk. A legrövidebb kéktúra tehát abszolút megérte: ha tehettem volna, az egész Kéket így járom végig!

 

 

2012. április: Mátraháza–Mátraverebély (29. kirándulás)

 

 
Pihenő a Csór-réti víztározó kezelő műtárgyán. A csak engedéllyel látogatható, kristálytiszta tó környékéről 2014-ben panorámás hegyoldalak felé terelték el az útvonalat. A legnagyobb mátrai túrán kora reggeli indulással és késő esti zárással, 26 kilométert tettünk meg.

 

 

Az Ágasvári turistaház neve évtizedek alatt vált szinte fogalommá: szerény szálláshely, esténként egy-egy órára bekapcsolt áramfejlesztővel és egy egyszerű vendéglővel, ahol a ház helyben lakó gazdája szolgálja ki az erre járókat; körös-körül pedig csak hegyek, völgyek, tiszta éjszakai égbolt, és csend. Ide a kéktúra bejárásán jutottam el először, de szerencsére nem utoljára.

 

2009. szeptember: Nagymezőpuszta–Mátraverebély (4. kirándulás)

 

Leszállás egyenesen a kiindulópontot jelentő Bableves csárdánál 
 

A kéktúrázás elején nagy lendületet adott a nagy társaság, akik az évtizedes, rövid fotós kirándulásokkal és egy-két teljesítménytúrával a hátam mögött, lényegében bevezettek a „klasszikus” kirándulások világába. Ebben az időben nem volt kérdés, hogy egy kis kéktúrázáshoz is érdemes lesz hozzájuk csatlakozni; ezen a szép őszi napon még jó páran gondolták ezt hasonlóan, ami miatt a hollókői Volán-járat hamar túltelítődött. A szolgáltató szerencsére profin reagált, előállította az ilyen esetekre tartalékolt buszok egyikét, és végül saját spontán különjárat vitt minket egyenesen a kéktúra ösvényére, a nagymezőpusztai Bableves csárda elé.

  

 

Kilátás a Cserhát keleti nyúlványról a Mátra nyugati oldalára. A hosszú kirándulás végére vált csak biztossá, hogy a körülöttünk fel-alá robogó, pompás zivatarok között szerencsésen megússzuk az elázást.

  

 

2013. április: Nagymezőpuszta–Cserhátsurány (40. kirándulás)

  

 

Zöldülő tavaszi mezők, és egy új felfedezés, amerre csak a szem ellát. Felsőtold falu vidékére érkezve, majd Hollókövön át továbbhaladva, egy közel Balaton méretű fehér foltot sikerült feltölteni az ország felfedezésre váró vidékeinek térképén. 

 

  

 

A Cserhát nem túl távoli, de tömegközlekedéssel nagyon rosszul ellátott dombjai sok fejtörést okoztak, főleg, hogy az itteni első, nem túl szerencsésen megválasztott Romhány–Cserhátsurány-szakasz 2010-es bejárásával kétszer bő harminc kilométerre osztódott a hegység keleti és nyugati fele. Közülük a rossz közlekedésű keleti rész bizonyult egy nap alatt megjárhatatlannak – gond egy szál se, amíg épp Hollókő falu ígérkezik a legalkalmasabb szálláshelynek. A vendégház elfoglalása után természetesen nem hagyhattuk ki a koccintást az éjszakai vár felett: háttérben a másnapra tervezett szakasz sötétlő dombjai.

 

 

 Cserhátsurány, végállomás. Nem könnyű innen hazajutni, de nem is volt okunk sietni.

 

 

2010. augusztus: Romhány–Cserhátsurány (7. kirándulás)

 

Kirándulni szép időben a legjobb – a fizika törvényei persze néha erősebbek az előrejelzőknél...

 

2010 nyarának második felében már nagyon hiányzott egy igazi napfényes, zöld mezős kirándulás, lehetőleg persze egy hosszú, felfedezésre váró kéktúraszakasz közepén. Alapos készülődés, és az időjárás-előrejelzések figyelése után egy augusztus eleji napra esett a választás. Ezeken a kirándulásokon direkt kerültem a „jó” és „rossz” idő fogalmának említését, de itt kivételesen egyértelmű, hogy az utóbbihoz volt szerencsém...

 

Kilátás a Szandavárból a Naszály felé 
 

A túra nehézségét fokozta, hogy szűk kilenc óra állt rendelkezésre a közel harminc kilométeres távhoz, és bár nem érintett igazán nagy hegyeket, a szokásos fotózás mellett két eltévedéssel együtt már kifejezetten feszes volt a tempó. A Szandavár csúcsán aztán gyorsan elfelejtődtek a technokrata gondolatok, és belefeledkeztem a körpanoráma látványába. 

 

2013. március: Katalinpuszta–Romhány (39. kirándulás)

  

 
Katalinpuszta fölött a kirándulás idején még csak a Gyadai tanösvény vezetett át a Naszály oldalába épült függőhídon, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a kevésbé érdekes kék sáv helyett erre kerüljünk. Már csak azért sem bántuk meg, mert egy éven belül a hivatalos útvonalat is ide helyezték át. A 2010-ben megismert Romhány–Cserhátsurány-szakasz kezdete innen még 32 kilométer, a helyszíne pedig a lehető legmesszebb esik a nagyvárosoktól és főutaktól, így a mai közlekedés tervezése az eddigiek közül az egyik legnehezebb volt, és csak 2,7 km/h átlagsebességhez sikerült, ami bizony kényelmetlenül gyors lesz a mai látványos, tavaszodó, viszont sáros tájhoz.

  

 

A tavasz színeinek terjedése Felső- és Alsópetény között. A szeszélyes március eleji idő a Naszály csúcsán még havat, a tövében viszont rövidujjús napsütést hozott, öltözködés terén is alaposan próbára téve a felkészültséget az egyik leghosszabb egynapos kiránduláson. 

 

Vadászház Romhány fölött 
 

Felsőpetény fölött, az akkor még névtelennek hitt, egyedi házikó a mai térképeken Kékesi vadászházként szerepel. A kép készítésének perceiben az út végén lévő Romhányból épp elmegy a mai utolsó busz – pedig innen még bő öt kilométer, és ez már a túra tervezésekor is nyilvánvaló volt... Nem maradt más, mint megkeresni egy ismerőst, akivel aztán elautóztunk Vácra, egyedüli ilyen járműhasználatként a kéktúrázás során – ebből is látszik, hogy a Cserehát fővárosi közelsége ellenére igen alacsony népsűrűséggel, és ebből adódóan sajnos pocsék tömegközlekedéssel rendelkezik. A látnivalókról viszont szerencsére nem lehetett hasonló rosszat mondani.

 

 

2009. április: Nógrád–Katalinpuszta (2. kirándulás)

  

A nógrádi várhegyen 
 

Klasszikus kirándulóhelyen, tapasztalt túratársakkal, és a kéktúra belátható időn belüli végigjárásának megnyugtató esélytelenségével indult a nap Nógrád várában. 14 kilométer múlva már mégsem az út vége, hanem inkább a kezdete volt a gondolataim központjában.

 

 

2010. április: Nógrád–Nagymaros (6. kirándulás)

 

Utazás Verőce és Nógrád között

 

Egy példa nélküli, közel négy hónapos kihagyás végén hatalmas lendülettel vágtunk neki az út folytatásának, méghozzá az egyik legalapvetőbb szakasza, a már ismert és közeli Börzsönyt célozva. Néhány kisebb sportos felkészülő kirándulás alapján reális célnak tűnt a teljes, 38 kilométeres szakaszt egyben lesétálni és futni – az út elején mágikus csábító erővel bírt bármilyen terv, ami a lehető leggyorsabban növeli a teljesített kilométerek hosszát. Akkor még nem gondoltam volna, hogy majd három évvel később, a végére éppen a minél rövidebb és alaposabb, a célba érést kitoló túrák kerekedtek.

 

 

A lendület szerencsére kitartott az út első, legnehezebb szakaszán, a 938 méteres Csóványosra vezető emelkedőn. Odalent már a napfényes tavasz zöldjében kirándultunk, de fölfelé a szokásos időutazásban volt részünk, vissza, egészen az „első” hóvirág megjelenéséig.

  

A Dunakanyar a Hegyes-tetőről 

 

A túra dátuma egybe esett az izlandi Eyjafjallajökull vulkán ma is híres, óriási kitörésével, ami nemcsak Európa légi közlekedését állította le, de a táj képét is hosszú időre meghatározta: a különösen színes napnyugta mellé balszerencsés módon ezekben a napokban sok-sok pára is adódott, eltakarva a kilátást a Börzsöny magas csúcsairól. Az út végére azért már tisztult az idő, és a Hegyes-tetőn álló Julianus-kilátóból a maga legteljesebb valójában mutatta magát a Dunakanyart, méghozzá bő két órával az utolsó haza induló vonat előtt. Ez azt jelentette, hogy a leghosszabb egynapos kirándulás sikerrel zárult – később azért a nézelődés kedvéért jóval 3 km/h alatt tartottam a tervezett átlagsebességeket.

 

A sorozat következő részében a főváros körüli kirándulóhelyektől indulunk, és a legelső kéktúraszakaszt is útba ejtve, a végén már a Bakonyt is megpillantjuk.


Az előző részek:
A Zempléntől a Cserehátig
Aggtelek, és a Bükk vidékén

 

Írta és fotók:
Gulyás Attila




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. június
Majoros Ildikó:
Kéken is az égig
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...