Gulyáságyú

Gulyás Attila, a Turista Magazin fotósának élményei

Szerző:
2019. december 28.

Az év legemlékezetesebb kimaradt pillanatai

Ismét itt az év vége, az elmúlt 12 hónapban sok-sok utazás emlékeivel és képeivel. Közülük terjedelmi korlátok miatt nem mind kerülhetett be azonnal a Turista Magazin felületeire, míg mások egyszerűen csak meghatározták, kiszínezték a látogatást. Egy biztos: hazánk felfedezésre váró sarkai egy újabb év elteltével is végtelennek látszanak.


Hó és jég egy hegyi patakon: mi rossz lehet? Első tippre talán semmi, hiszen ezek a szavak igazán idilli környezetet sejtetnek, még kedvenc természetfotóink jelentős részének is ez a témája. A Rám-szakadékban azonban hamar kiderült, hogy a természet bárhol képes meglepni: uszadéktól összetört, földes jégmaradványok váltakoztak vizes sziklákkal, így hiába a minihágóvas a bakancson, két és fél órába telt fölérni a szurdok legszűkebb részéhez, az összkép pedig nem épp a téli mesekönyvekből volt ismerős. Ezzel együtt persze remek, bár nem veszélytelen kirándulást sikerült itt összehozni, ahol megismerhettük a hely egy másik arcát, azonban legközelebb valószínűleg mi is a klasszikus kirándulóidőben követjük erre a többieket.

A jég sokkalta törékenyebb és egyedibb formáit egy hónappal később, a zempléni telkibányai jégbarlangban találtuk meg. Az itteni szűk völgy és a kőzet egyedi földtani viszonyai tették lehetővé, hogy a mindössze 23 m hosszú, egykori érckutató vágatban szinte az egész téli félévben zúzmarát és jeget találjunk, alig 290 m tengerszint feletti magasságban. Ez persze messze van a szlovák Dobsinai-jégbarlang különlges jégcsarnokaitól, de hazai viszonyok között egyedülálló. A „barlang” jelenleg a nagyközönség számára nem látogatható.

A februári tavasz színei egyik kedvenc vidékemen, a bakonyi Jásd és Csetény határában. A hosszú, szürke napok utáni első napfényes kimozdulás alatt minden perc órákat ér. Aki hasonlóan viszonyul a környékhez, pár évvel ezelőttről egy kis útbaigazítást is olvashat.

Még mindig februárban járunk, amikor a Répcelakkal szomszédos Csáfordjánosfa határában már az egész erdő aljzatát beborítja a virágzó tőzikék tömege. A tavasz egyik első színpompás virága ekkora mennyiségben egyedül itt, a fokozottan védet ártéri erdőben él. A természetvédelmi őrszolgálat idén szalagkorláttal is nyomatékosította az ösvényről letérés tilalmát, és szerencsére nem láttunk a virágok közé gázoló látogatókat. Nem is volt rá szükség, hiszen a kijelölt útról is egyedi fotók tucatjai készülhettek.

A simontornyai vár építészeti értékét nemcsak az évszázados falak, de az elmúlt ötven év kiegészítései is emelik. A felújítás tervezője, Mendele Ferenc, akinek a nevével cikkünkben nem először találkozunk, ezeket a modern elemeket nem rejtette kőbe és téglába, hanem bátran megmutatta, hol ér véget a régi, és hol kezdődik az új. Utóbbi részletek mégis magukban hordozzák a történelmi arányokat, itt például a felső kiállítótér mennyezetén. Akit nemcsak az évszázados műemlék története, de az építészet újkori megoldásai is érdekelnek, a simontornyai vár szinte kötelező úti cél.

A napfény érkeztével nem csupán a természet kelt újra életre, de végre az emberek is elkezdték belakni a tájat. Májusi lapszámunk és címlapunk témája nem is lehetett más, mint a könnyen elérhető piknikhelyszínek, a képek készítése közben pedig magunk is hamar a hétvégi táj részévé váltunk.

Egyik kedvenc elfoglaltságunk az aktuális hónap turistaházának feltérképezése és fotózása. Ebben az ügyben tavasszal a közelmúltban felújított számos ház mintaprojektje, a Som-hegyi kulcsosház következett, amelynek átadása óta már öt és fél év telt el. Az eltelt idő azonban semmi nyomot nem hagyott a gondosan karbantartott házon, amely még az érkezésünk után sok-sok órával is megannyi újabb és újabb nézőpontot tartogatott.

Az április azonban messze nem azonos még a remek idővel, ezt pedig épp a hónap végén tapasztaltuk meg a pannonhalmai Boldog Mór-kilátóban. Persze „rossz idő nincs, csak rosszul öltözött turista”, ezt figyelembe véve készültek el vékony esőkabátban a különleges építmény fotói... aztán persze siethettünk fűtött helyet keresni. Legközelebb tovább maradunk!

A tavasz utolsó fontos eseménye a felújított nagycenki Széchenyi István múzeumvasút átadása volt, ahol egy év szünet után ismét András gőzmozdony hangja veri fel a csendet. A vasút egyik különlegessége, hogy a 20 km/h sebességgel járható, 3,6 km hosszú pályája egy alig 1 kilométeres területre lett „összehajtogatva”, így jó kondícióval akár három-négy különféle fotó is készülhet a szerelvény útjáról. A megnyitó napján szükség is volt némi futásra, és persze hosszú teleobjektívre, hiszen aznap csak egyetlen vonat közlekedett. A kényszerű kompromisszumok eredményeként viszont néhány helyről egész más, ismeretlen arcát mutatta a táj.

Azt gondolnánk, hogy a jól megépített lesből való fotózás kevesek kiváltsága, pedig legalább két helyen bárki kipróbálhatja, milyen érzés akár órákig várni a nagy pillanatra. Az egyik ilyen létesítmény a börzsönyi Hiúz-ház udvarán főként a gyerekeknek szól, a törökbálinti erdő lese viszont nyitva áll bárki számára, aki veszi a fáradtságot, és megtalálja. Igazán nem nehéz, ezért ennél többet ezúttal nem segítünk.

Az eplényi Ámos-hegy környékéről a legtöbbünknek a síparadicsom jut az eszébe, ezért is okozott kisebb meglepetést, amikor májusi ottjártunkkor működő felvonókkal találkoztunk. Az új kulcsszó a „kalandhegy”, vele pedig a négy évszakos kínálat, ami idefent vár. Libegőzéshez, erdei ebédhez, és akár innen induló nagyobb kirándulásokhoz is remek környék, amit valóban megérte ilyen módon berendezni.

A figyelem központjában a Velencei-tó, avagy készül a környékről szóló tematikus lapszámunk. Mivel az itteni „hegyek” sokszor alig magasabbak a fáknál, a táj bemutatásához sokszor öt-hat méternyi extra magasság is hatalmas segítség. Ettől függetlenül persze a földön is számtalan érdekesség vár.

A Velencei-hegység egyik legfőbb varázsa a mérete. Azonban nem az ezt leíró számok nagysága miatt, hanem épp a kis értékekért: minden közel van, egyetlen nap alatt bejárható, a máshol észre sem vett, különös szikláknak pedig szinte egytől egyig saját nevük van. A környék bejárása így olyan kis részletek megfigyelésére és rendszeres megállásokra csábít, amikért mindenképp érdemes ellátogatni ide, és nem számolni a nyár óráit, akkor sem, ha közben besötétedik.

A Balaton legkülönlegesebb munkahelyei közül ugyan nem mind kötődik a vízhez, a hajók parancsnoki hídjai viszont kétségtelenül különleges helyek. Ezúttal a látszat csal: a szárazföldön, az Országos Meteorológiai Szolgálat siófoki viharjelző obszervatóriumában járunk, ahol a nyári időszakban számos feladat adódik. A legtöbb munka ráadásul nem is vihar idején, hanem amikor minden nyugodt, a körülmények azonban adottak arra, hogy ez gyorsan megváltozzon. Az itt dolgozó szakemberekre tehát az irigyelt panoráma mellett óriási felelősség hárul.

Budapest megnyugtató távolságban, a Pilis-tető oldalában álló Boldogasszony-kápolna bejáratától. Makovecz Imre egyik késői művét nem csak a kilátás miatt érdemes felkeresni – erről bővebben a szeptemberi Turista Magazinban olvashattunk.

Ami az ország egyik felében alig ismert különlegesség, ott helyben szinte a mindennapok része – talán erre rácsodálkozni a legérdekesebb az utazások alatt. Dunaföldvár városa és miniatűr vára ennek egyik igazán látványos példája. A város közepén álló őrtorony az 1970-es évekig állta az idők viharát, majd a simontornyai várat is jegyző építész segítségével, a környék legkülönlegesebb kilátóhelyévé vált.

A képen a természet kis és nagy csodáit, például mohát és a Dunát rejtettük el. Hazánk legnagyobb folyójának egykori medrében ma áthatolhatatlan, mocsaras vidéken virágzik az élet: gombák, mohák, fűzfák és az itt menedéket találó állatok, amelyeket az ember ma is csak felülről közelíthet meg.

A Bakony mélyén fekvő Hubertlaki-tó, avagy népies nevén a „bakonyi Gyilkos-tó” a környék egyetlen mesterséges állóvize. Eredetileg vaditatónak létesítették, immár közel negyven éve, de csak az elmúlt időszakban változott ismeretlen érdekességből turistalátványossággá: néhány év leforgása alatt a csak erdészek által ismert helyből a környék fő turistacélpontja lett, amit például az újjáéledt vándortáborok túrái is érintenek. Bár a legközelebbi tavak igen messze vannak, a rájuk jellemző élővilág így is megtalálta és belakta.

A galyatetői turistacentrumot már jól ismerhetjük a modern turistaszállásáról, vagy épp bivakszállásként használatos kilátójáról. A kelleténél viszont talán kevesebb szó esik a turistaház konyhájáról, ahol szinte bármilyen hagyományos ételt fantasztikus ízekkel, és persze bőséges adagban készítenek el. A nagy érdeklődés és pozitív visszajelzések pedig bizonyítják, hogy „bakancsos turistának” lenni nem feltétlenül jelent szendvicsebédet. Aki arra jár, annak mindenképp érdemes belekóstolni a kínálatba.

Egy hétköznapi reggelen a Bakony szélén, messze a Papod kilátójától, és szinte minden mástól, teljes az idill. Néhány perccel azután, hogy a készülő új cikk főszereplője átzakatolt hazánk egyik legnagyobb, fennmaradt vasúti völgyhídján, már-már a „levegőben lógott”, hogy hiányzik még egy meglepetésvendég. Bizony, aki erre jár, könnyen célkeresztbe kerülhet, viszont bízhat benne, hogy a 30 mm-es gépágyú cső túlsó végén ülők nem másért, mint a terepkövető mélyrepülés gyakorlásáért érkeztek ide. A szomszédos hajmáskéri lőtéren egész évben rendszeresek a kisebb-nagyobb hazai és nemzetközi hadgyakorlatok, amelyeken általában valamennyi fegyvernem tiszteletét teszi.

A falusi vendégházak kedvelt kiegészítői a régi időket megidéző használati tárgyak, megőrzött gyümölcsfák és háztáji munkaeszközök. Amíg a legtöbb helyen már csak mutatóban találkozhatunk ilyen kiegészítőkkel, a Rezi falu központjában lévő Laky Demeter turistaház hatalmas udvarán egy teljes időutazás várt kemencével, szalmával és „végtelen” kerttel. Az egyik legnagyobb kihívás volt mindezt egy-két képben visszaadni a nyomtatott lap számára, persze esély sem volt rá, hogy sikerül.

Az ősz csak néhány napig, hétig élő, elvarázsolt színei, ezúttal fentről, a kőszegi Bechtold István Természetvédelmi Látogatóközpont fölött.

Továbbra is Kőszeg fölött, ahol a magasság kapcsán hamar megtapasztaltuk, hogy a kevesebb ezúttal több: a hegyeket takaró zárt felhőzet belsejében hiába figyeljük a tájat az Írott-kő kilátójából. Ha látni nem is, hallani annál inkább lehet különlegességet: a kilátó kör alakú acélcsőből hegesztett korlátja a szélben óriási sípként működik, földöntúli hangokkal bélelve ki a ködöt.

Budapesttől alig hatvan kilométerre van egy hegység, ahol kilométereken át nem látunk jelzett turistautat, sőt néhány kivétellel a civilizáció egyéb nyomait sem: a Gerecse északi része. A Duna jobb partján lévő hegyvidék talán a városokhoz közelebbi kirándulóhelyek, talán az erdőgazdálkodás, de lehet, hogy csak véletlenek sorozata miatt került eddig perifériára. Az új évben viszont a részemről biztosan több figyelmet kap majd!

Tíz címlap, nyolc történet

Tíz címlap, nyolc történet

2020.12.18.

Bár érzésre tegnapelőtt még 2019 volt, valójában eltelt egy év, benne ismét tíz nyomtatott Turista Magazin lapszámmal, a címlapokon pedig nyolc saját gyártású fotónkkal, amelyekkel sikerült remekül lefedni az ország tájait és felfedezésük legkülönbözőbb formáit. Év végi visszatekintés, címlapokban.

→ Tovább
Túra a „szputnyik" körül

Túra a „szputnyik" körül

2019.07.23.

A Bakony déli sarkának eldugott medencéje hosszú évek óta őrzi az ember és a természet különleges alkotásait. Hazánk legfiatalabb műemlékétől a négyszögletű kerekerdőig bejártuk Taliándörögd határát.

→ Tovább
Séta a Bakony februári zöldjében

Séta a Bakony februári zöldjében

2019.03.01.

Aki februárban a porhóval behintett tél stílusos lezárását várta, annak bizony idén is csalódnia kellett: nem fehér, de még csak nem is barna, hanem zöld dombok jelzik az időjárás szeszélyét. A siető tavasz ezúttal a kedvenc, ismerős helyek mellett egy régen felfedezésre váró helyszínen ért utol.

→ Tovább