MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumGalyakilátó

Vándorlás az Óriások völgyében

Mocsárláp és gleccser, vízesés és kőzuhatag, moszkitók és rénszarvasok. Öt nap a Svéd Lappföldön, a minden év augusztusában megrendezett Fjällräven Classic túrán. 1. rész.

A Fjällräven Classicról először a Kinizsi Százas blogposzt kommentjei között olvastam, mint a legjobban szervezett, ám elérhetetlen távolságban megrendezett és méregdrága európai teljesítménytúráról. Két év alatt úgy alakult, hogy 2013 augusztusában mégis lehetőség nyílt ellátogatni a Svéd Lappföldre, az északi sarkkörtől még 145 kilométerrel északabbra induló túrára. Jellemző, hogy az ismerőseim nagy része úgy búcsúzott tőlem: üdvözlik a Mikulást (aki köztudomásúlag a Lappföldön él).

 

 

Stockholmba 2 óra alatt átértünk Budapestről repülővel, de az 1200 kilométernyi vonatozás tovább az északi Kirunába még 16 órába tellett. A városban már a túraszervezők fogadtak hármunkat, Gabit, Danit és engem. Elirányítottak a kempingbe, ahol a rajt előtti estét kellett eltöltenünk. Sátorverés után felvettük a következő két napi kaját, a főzéshez szükséges gázt, és a térképet, majd elmentünk körülnézni a 18 ezres kisvárosban.


Kiruna egy átlagos borús délután (Fiantok Dani fotója)

 

A vasércbányászatból élő városban első ránézésre semmi sem utal a költözésre, pedig Kiruna 4 éve folyamatosan költözik. A kibányászott talaj miatt ugyanis süllyed a város, félő, hogy egyszer elnyeli a föld. A házakat lebontják, és néhány kilométerre észak-nyugatra újra felépítik. Az egyik utolsó, jelképes mozzanat az lesz, amikor a városházát négy részre vágják és a részeket egyenként az új helyre szállítják és ott újra egybeépítik.

 

Kalapácsszobor a kirunai városháza előtt (Fiantok Dani fotója)

 

A kempingben megfőztük az első vacsorát a fagyasztva szárított vákuumcsomagolt norvég kajából, amiből egyébként korlátlan mennyiséget vehettünk fel. Én csilisbabos ízűt ettem, nem is volt rossz. Evés közben már alaposan csipkedtek minket a szúnyogok. Az egyik olyat harapott a vádlimba, ami később még problémát okozott. Éjszaka 4-5 fokra hűlt a levegő, a 40 fokos pesti kánikula után eléggé vacogtunk a sátorban.

 

 

Másnap korán reggel busz vitt a 65 kilométernyire fekvő starthelyre, Nikkaluoktába. A számi rénszarvasfarmerek által alapított kis település az egyik legfontosabb kiindulópontja a svéd túrázóknak. Innen visz az út a svédek legmagasabb hegyére, a Kebnekaisére (ejtsd Kebnekájsze), és innen lehet becsatlakozni a svédek Kék túra útvonalába, a 35 kilométerrel nyugatabbra húzódó Kungsledenbe (magyarul Királyok útjába).

 

 

A startvonalon kábé 200-an gyűltünk össze reggel kilenckor. Aznap még két hullámban indították a résztvevőket, és a következő két napban ugyanígy, azaz sosem volt tumultus a kezdőponton. Az indításra nekilódultunk a 110 kilométeres távnak.

 

 

A nap tűzött, igazi lappföldi kánikula volt a maga 15 Celsius fokos hőmérsékletével. Ezt úgy kell érteni, hogy a napon 25-30 fok volt a hőérzetünk, neki is vetkőztünk, de ahogy árnyékba értünk, vagy felhő úszott a nap elé, rögtön borzongani kezdtünk, és öltöztünk vissza. Ahogy visszaemlékszem, az ötnapos úton annyit öltöztem-vetkőztem, mint máskor egy hónap alatt.

 

 

Az út első szakaszán gyér nyírfaerdőkben kanyargó ösvényen haladtunk, csak néha láttuk meg a távolban meghúzódó hegyeket. Elég sokan jöttek szembe, ami azt mutatta, hogy a Fjällräven Classicon kívül is van túrázás Svédországban.

 

Itt is köszönnek egymásnak a szembejövők, bár én a svédeknél elterjedt Hej! köszöntésre eleinte azt hittem, hogy csak jókedvükben kurjongatnak a túrázók. (A svédeknél nincs Jó napot!, vagy ilyesmi, a köszönésre egy szavuk van, a Hej!, a búcsúzásra meg a Hej do! Oszt annyi.)

 

 

Az első érdekes esemény az volt, hogy egy leszakadt fém függőhídra akadtunk. Valószínűleg előttünk nagyon sokan mentek rá egyszerre, és a fél méter mély patakba roskadt. A flott szervezésre jellemző, hogy amíg átmásztunk valahogy, meg bámészkodtunk, meg is jött a helikopter egy új ideiglenes fémhíddal. Fél óra alatt.

 

 

A híd után tábla mutatta, hogy hamarosan egy hajóállomáshoz érkezünk. A gumicsizma a lápos talajra figyelmeztet.

 

 

A hajóállomáshoz közeledve már messziről éreztük a sült hús illatát. Hirtelen útelágazózádáshoz érkeztünk, ahol tábla mutatta: LapDonalds, reinburger balra.

 

 

Hoppá, a hírneves rénszarvasburger! A tóparton, a hajóállomás (egy nagyon pici járat ment a néhány kilométeres tavon oda-vissza) mellett ott állt a kis bódé, ahol a már korábban beharangozott rénszarvasburgert lehetett kapni. Kis adagot 90 koronáért, nagy adagot 125 koronáért (4300 forintért). Uhh, kicsit borsos az ár, de az ember egyszer nyaral (nekem ez volt az ez évi nyaralásom), és beruháztam a nagyobba. Az íze nem sokban tért el a hazai maszek hamburgeresek csalamádés kínálatától, de határozottan jó volt.

 

 

A kajálás után nehéz volt elindulni. Rájöttünk, hogy még csak a negyedét tettük meg az aznapra tervezett 20 km-es távnak, és a 15-16 kilós böhöm hátizsákot is nehéz volt újra vállra kapni. De menni kellett.

 

 

A tó mellett haladva a hegyek felé egyre jobban kinyílt a táj. Kiértünk az erdőből, mocsaras-lápos útszakaszok váltakoztak köves-földes szakaszokkal.

 

 

A lápos részeken pallókat fektettek le, megkönnyítve a közlekedést. Korábban láttam fotókon a pallókat és puhányságnak tartottam, de rájöttem, hogy nélkülük többször akár combig-övig süllyedtünk volna a mocsárba. Ráadásul véleményem szerint a pallókkal az értékes növényállományt is védik a kitaposástól.

 

 

A pallós részeknél sokkal nehezebbek voltak a köves szakaszok. A sokszor élesen és sűrűn kiálló kövek alaposan megdolgoztatták a talpamat, még a kemény talpú bakancsomon keresztül is. A köves részeken egyensúlyozás rendkívül fárasztó volt és lelassított minket, ráadásul a testsúlyunk 20-25 százalékát még pluszban a hátunkon cipeltük. Az első kilométereken még komolyan beszéltünk arról Danival, hogy az első állomásnál érdemes egy kitérőt tennünk, és megmászni a 2111 méter magas Kebnekaisét, de elég hamar rájöttünk, hogy ez lehetetlen. Örülünk, ha ez első etapot időben teljesítjük.

 

 

Mindketten megjártuk már a Kinizsi Százast, idén is meg tavaly is, de ez az út sokkal nehezebb az útviszonyok és a pluszsúly miatt. Hogy mi volt a 15-16 kiló? A nem túl sok ruha és kaja mellett volt a (85 literes) zsákomban egy sátor, egy felfújhatós matrac, egy hálózsák, dzseki, esőkabát, egy egyliteres kulacs, egy fényképezőgép, akkuk a kamerához, egy idő után a kézikamera, és a szemetet sem lehetett sehol otthagyni.

 

Teljes menetfelszerelésben

 

A kulacsot szerencsére elég volt félig tele tartanom, mert a völgybe beérve kőhajításonként keresztezték az utunkat a hegyről és a gleccserekből lecsobogó kristálytiszta patakok. Tehát ivóvízben nem szenvedtünk hiányt. Este 9 körül értünk az első pecsételőpontra, a Kebnekaise Fjällstation turistaházához. A fény csalóka, itt ugyanis augusztusban 11-kor megy le a nap, úgy ahogy, és 3 körül kel, de közben sincs teljesen sötét.

 

 

A 12 órás menetidőhöz a nehéz talaj és a pluszsúly mellett még hozzátartozott az is, hogy én sokat fotóztam, Dani pedig sokat videózott, ekkor ugyanis még működött a kamera. Daninak itt már ragasztani kellett a sarkán éktelenkedő vízhólyagokat.

 

 

A Kebnekaise-kitérőről nyilván szó sem lehetett. Egy svéd túrázó elmondta, hogy nem nehéz az út a csúcsra, de vezető és hágóvas kell hozzá, meg kábé 6-8 órányi idő oda-vissza. Nagyon sajnálom, hogy kimaradt a hegycsúcs, ami egyébként a számi (lapp) Giebmegáisi szóból ered, és Üsttetőt jelent. (Az elnevezésekor volt egy kis kavarodás, de erről majd később.)

 

Még otthon kaptuk a tanácsot, hogy ne az állomáson, hanem 2-3 kilométerrel odébb sátorozzunk egy alkalmas helyen. Ez pszichológiailag is hasznos másnap reggel, és sokkal kisebb a nyüzsgés is. Ennek megfelelően továbbmentünk, és az út fölött egy pompás magaslaton vertünk sátrat egy hatalmas, gleccser gyalulta sziklaplató alatt.

 

 

Már állt a sátor, amikor egy kőrakásról levettem néhány követ, erősíteni a rögzítést. Ekkor vettem észre, hogy a kövek alatt vécépapír bújik meg. Basszus, hasított belém a felismerés, egy szaróhelyre vertük fel a sátrat! Svéd szokás szerint ugyanis köveket pakolnak az excrementumra és a papírra, elásni ugyanis lehetetlen.

Mindegy, látható maradvány, szag nem volt, amellett dögfáradtak is voltunk, a sátor maradt ahol volt. 11-kor két fadarab dőlt a hálózsákra. Én meg se mozdultam reggelig. Gabi viszont rettentően fázott a két réteg aláöltözet és pehelymellény ellenére, ezért neki rosszabb éjszakája volt. Esti öltözetét következő alkalommal kiegészítettük a túranadrágommal, egy plusz pólóval és polárral, így már ő is nyugodtan tudott aludni. Állítólag volt olyan este, amikor a mínuszban kalandozott a higanyszál.

 

 

Reggel teljesen regenerálódva ébredtem. Bereggeliztünk, összepakoltunk, majd elmentem a sziklaplatóra elintézni a dolgomat, hogy később ne kelljen ezzel bajlódni. Ezt csak azért mondom el, mert ilyen panorámával ellátott, szellős, kényelmes ad-hoc budin még sosem ültem. A tetőn egymás mellé toltam két kábé 30 centi magas, négyszögletes szikladarabot, elhelyezkedtem a 15 centi széles rés felett, és derűs meditációba süllyedtem a napsütötte horizontra fókuszálva. A semlegesítés egy percbe telt: összetoltam teljesen a két követ, mellé raktam egy harmadikat: semmi sem utalt rá, hogy itt valaha valami történt (a többit az erózió elintézi).

 

A Tolpagorni, az igazi Üsttető

 

Az út innen már érdekesebbé vált. Végre bementünk egészen a hegyek alá, a Ladtjovagge völgybe. Kedvencem közülük a beomlott tetejű hegy, aminek a Kebnekaise (lásd Üsttető) nevet kellett volna valójában kapnia, de nem azt kapta, hanem azt, hogy Tolpagorni. A rejtély nyitja, hogy a két hegyet (a Tolpagornit és a Kebnekaisét) a térképkészítők keverték össze 1832-ben, de aztán később javították, de elég szerencsétlenül. Így az Üsttető nevű hegy most pont nem az, amelyiknek egy üst (katlan) van a tetején, hanem a másik, aminek egy csak egy hópúpja van.

 

 

Singi, a következő állomás felé még kövesebb lett az út.

 

 

Meg kellett állapítanom: az egész út egyik legszebb szakaszához érkeztünk.

 

 

Baloldalt, középen, alig láthatóan bújik meg Singi. 14 km bukdácsolás után feltűnt az állomás.

 

 

Bezsebeltük az aktuális pecsétet, majd kaptunk egy meglepetéskaját: egy souvas-t. Ez egy lapp nemzeti eledel lehet: pitaszerű tésztában giroszszerű rénhús, vörösáfonyalekvárral és krumplipürével. Jól hangzik, mi? Nekem és Daninak bejött, Gabi viszont túl rágósnak találta.

 

 

Singinél fordulóponthoz érkeztünk: eddig nyugatnak tartottunk, de innen északnak fordultunk és becsatlakoztunk a Kungsledenbe. A Kungsleden (magyarul Királyok útja) olyan a svédeknek, mint nekünk a Kék túra, vagy az olaszoknak az Alta via. 440 kilométer hosszú vándorút, közben számos állomással, sátorhellyel. Délebbről indul, mint a nagy L betűt leíró Fjallraven Classic, és egyenesen északnak tart, Abiskóig. A két túraútvonal Singinél találkozik, és onnan 75 kilométeren át együtt halad Abisko végállomásig.

 

 

A becsatlakozás után a Tjäktja (ejtsd Csekcsa) folyó mellett haladtunk felfelé a következő állomás, Sälka állomás (Szelka) felé, ami jobbról a harmadik hegy lábánál feküdt.

 

 

A hegyek közé benézve innen is jól látszott a Kebnekaise havas csúcsa.

 

 

Ezen a szakaszon láttam az első és utolsó rénszarvasokat is. A bikához egész közel tudtam lopózni.

 

 

De hirtelen eliramodott.

 

 

Rohadt fáradtak voltunk, mire feltűnt a Sälka állomás, talán az út során a legfáradtabbak. Az eső is elkezdett esni. Daninak lerohadt mindkét sarka, legalábbis egyre mélyültek és egyre rondábbak lettek a vízhólyagjai. Én két probléma miatt aggódtam: az új túranadrágom kidörzsölte a combom közét, ezért úgy lépkedtem, mint egy részeg, karikalábú kovboj. Számítottam erre, de a magammal hozott krém már nem ért semmit. A másik pedig a Kirunában elkapart szúnyogharapás volt a vádlimon: 6 cm átmérőjű, szinte izzó, égőpiros kör vette körül, a csípésből meg folydogált a genny.

 

Minden állomáson volt egy orvos vagy felcser, akihez baj esetén lehetett fordulni. A sälkai doki előttem egy nő kifordult bokáját vizsgálgatta, majd közölte, hogy nincs itt semmi gond, ha elér a következő állomásra megjavul. De ha mégsem, akkor forduljon ott is orvoshoz. Ezek után eléggé meglepődött, mikor úgy fordultam hozzá, hogy remélem van nála alkohol. Majd megenyhült, mikor közöltem vele, hogy nem szájon át használnám, hanem a szúnyogcsípésemet fertőtleníteném vele. A csípést lekezelte, bekente, és rátekert körbe a (szőrös) vádlimra egy rögzítő leukoplasztot, ami az első mozdulatnál fityegni kezdett. Nem csoda, hogy ezután a lábam közét már nem akartam megmutatni neki, ki tudja, mit művelt volna ott. Danival belsőleg is fájdalomcsillapítottunk: megittunk két doboz sört. (Már ha sörnek lehet nevezni a 2,2 %-os Pripps Blå-t amit az állomáson lehetett kapni.)

 

 

Végül tovább bicegtünk, alkalmas táborhelyet keresve. Két kilométerrel odébb, az este 11 órai alkonyi fényben találtunk is sátorhelyet egy domb tetején. Mondanom se kell, az aznapi 12 órás, 26 km-es gyaloglás után is úgy aludtunk, mint akiket leütöttek. Még alvás előtt elbotorkáltam vízért a közeli patakhoz, és ahogy szerencsétlenkedtem a parton, egy arra járó kései túratárs megkérdezte, hogy mit csinálok ilyenkor, aranyat mosok? Nofene, a svédek tudnak viccelni? gondoltam, és azt válaszoltam, hogy igen, mert a víz néha aranyat ér.

 

Kilátás a sátorhelyünkről másnap reggel

 

A következő nap ígérkezett a legnehezebbnek: egy 27 kilométeres szakasz állt előttünk, a közepén egy 1100 méteres hágóval. A sátorban vettem észre, hogy nekem is megérkeztek a sarkamra az első vízhólyagok, a talpam sajgott, combközöm égett, a derekam fájt. Sebaj, holnap túl leszünk az út felén, gondoltam, majd Mariana-árok mély álomba zuhantam.

 

Folytatás következik.

 

Kommentelheted a posztot a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is.




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2017. október
H K Sze Cs P Szo V
01
02030405060708
09101112131415
161718192021
22
23242526272829
3031
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. október
Fábián László:
Menedékház az Alacsony-Tátrában
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...