Európa legmenőbb bringaútján tekertünk
Mi köti össze a karintiai gombócot az olasz gnocchival? Cirka 250 km – aki nem hiszi, guruljon utána. Felejthetetlen élmények az Alpok–Adria kerékpárút Mallnitz–Grado szakaszáról.
Noha a kerékpárút Salzburgban kezdődik, mi különböző okokból mallnitzi indulás mellett döntöttünk. Összesen tizenhárom fővel indultunk útnak, közülünk négyen saját bringán tekertek, hatan elektromos kerékpárt béreltek, hárman pedig a kísérőcsapat tagjaként segítették a vállalkozásunkat.
A Mallnitz és Grado között húzódó mintegy 250 kilométert öt napra osztottuk fel, hogy a tekerés mellett jusson idő nézelődésre is, hiszen a kerékpárút gyönyörű tájakon, festői kisvárosokon halad át. A sors iróniája, hogy végül kevés alkalmunk volt kitérőket tenni, ugyanis nem úsztuk meg szárazon – a szó szoros értelmében.
Kilátás a Raggaschlucht tetejéről
Az érkezés estéjén Mallnitzban a Pension Edlingerben szálltunk meg, a hűvös alpoki nyárestben izgatottan koccintottunk a ránk váró kalandra. Másnap felsorakoztattuk a paripákat a panzió parkolójában, mindenki sisakba bújt, mosolygós házigazdánk lőtt rólunk egy képet, majd jó utat kívánt, s búcsút vett tőlünk.
Ha lehet hinni a Garmin órámnak, tizenkét kilométeren 396 méter szintkülönbséget teljesítettünk: a hűvös hegyi levegőben szinte siklottunk lefelé a hegyről, körülöttünk az Auernig és a Köpfl! Rögtön az adrenalinfröccs után a GPS-track olyan útvonalra vitt bennünket, amit gravel bringás barátaim a „hike-a-bike” kifejezéssel illetnének. Szerencsére rövid etapp volt, hamar visszatértünk a kerékpárútra, és immár két keréken folytathattuk utunkat Raggaschluchtig.
Út Paternionig
Az első nap célkitűzése Paternion volt, Raggaschlucht ugyan 20 kilométerrel növelte meg a tervezett ötvenes távot, mégsem javaslom senkinek, hogy spóroljon a kilométerekkel.
A szűk sziklafalak között makulátlan állapotú pallókon és hidakon lehet felmászni, miközben alattunk, mellettünk, felettünk vadul száguld a Raggabach, fehér habokban és zúgó hangtengerben fürösztve a szurdokot.
Legfelül, ahol már fenyők és száraz túraösvény vár bennünket, csodálatos panoráma nyílik a szemünk elé, és látható a vízesés is, hol bukik le a patak a sziklák közé. Raggaschlucht után olyan kis városokon tekertünk át, mint Obervellach, Gappen vagy Penk. Első nap még hajtott bennünket a lelkesedés, hosszabb időre sehol sem pihentünk meg, de ha most indulnék útnak, biztosan megállnék egy-egy kellemes séta erejéig ezeken a helyeken.
Az első nap másik meghatározó élménye a becsületkassza-jelenség volt. Paternionig az út mentén többet is találtunk, de ebben a kategóriában számomra a legnagyobb meglepetést az a kis kunyhó jelentette, melyen nagy betűs Rastplatz (’pihenőhely’) felirat díszelgett. Egy kis frissítő reményében támasztottuk le a bringákat a tűző napsütésben. A kunyhó légkondicionált volt, volt benne hűtött ital, étel, eladó azonban sehol. Boltméretű becsületkassza. A tornácon asztalok, a kertjében nyugágyak várták a vendégeket a fák alatt.
Paternion
Paternionban nem időztünk sokat, gyakorlatilag áttekertünk a városkán. Találtam ugyan street artot, egy kedves falfestést egy felüljáró betonoszlopán, s egy boci mintás postaládát az útszélen. A második nap ütemterve szerint aznap Tarvisióban éjszakáztunk – addig 64 kilométert tekertünk, egy fix megállóval, amit Villachban töltöttünk. Villach belvárosa gyönyörű, számtalan érdekes épületre, falfirkára bukkantam. Kis sétánkat fagylaltvadászattal zártuk, s kulacsainkat is megtöltöttük friss hideg vízzel a főtér ivókútjából.
Villach
Villachot immár magunk után hagyva jutottunk el a Gale folyóig, ahol teljesen spontán fékeztük le paripáinkat, és egymás után gázoltunk bele a hideg vízbe. Szép időben érdemes tervezni ide egy rövid pihenőt.
A hűsítő szünet után ismét útnak indultunk. Ugyan a táv önmagában nem rejtegetett kihívásokat, az útvonal vége kitartóan emelkedett. Alföldi lányként nekem a kilométereken át tartó, elnyújtott mászás erős szembeszélben meglehetősen fárasztónak bizonyult. Végre elértük a telematricázott táblát, mely büszkén hirdette, hogy Itália földjére léptünk, majd szinte rögtön utána közlekedési tábla figyelmeztetett az előttünk álló 15%-os emelkedőre. Rövid, intenzív mászás után egy kis utcában találtuk magunkat, jobbra házak, ivókút, balra korlát, a távolban egy magányos templom, mögötte pedig hegycsúcs. Az utcán kislány szaladt a kutyájával, az egész olyan idilli volt, a látvány minden izzadságcseppet megért.
Ez már Itália
Mielőtt begurultunk volna Tarvisióba, letámasztottuk a bringákat az Orrido della Slizza parkolójában.
A Raggaschluchttal ellentétben itt a szurdokban folyó víz csendes, éppen csak csordogál. Kristálytiszta, szinte meg lehetne számolni a kavicsokat a medrében.
Egy kis ösvényen kell lemászni hozzá, a teljes sétát egy-másfél órára becsülték az információs tábla szerint, de ez ne tántorítson el senkit, szerintem semmiképp sem szabad kihagyni. Mi késő délután jártunk ott, a nap már alacsonyan járt, itt-ott pont bevilágította a medret, arany csipkébe öltöztetve a fákat.
Orrido della Slizza
Gasztrokalandokról eddig nem írtam, pedig Mallnitzban megkóstoltam a híres karintiai gombócot, aminek elkészítéséből minden derék hajadonnak sikerrel kell vizsgáznia, mielőtt férjhez mehetne. Villachban épp csak bedobtunk valamit, Tarvisióban azonban megkezdtem a nagy olasz mustrát: lasagnét rendeltem tiramisuval. Nagy meglepetésemre egyik sem volt az igazi.
Általánosan elmondható (és ez a későbbiekben is igaznak bizonyult), hogy az angol nem nyerő az olaszoknál, hamarabb szólalnak meg németül, és igazán készségesek persze csak akkor lesznek, ha az anyanyelvükön beszélsz hozzájuk (akkor azonban a végletekig: Tarvisióban például megszólított bennünket egy idős bácsi, amikor lehúzódtunk az erkélye alatt ellenőrizni az útvonalat. Amolyan deus ex machinaként érkezett: mikor megemlítettük neki a Hotel Tarvisio nevét, akkurátusan elmagyarázta, merre kell mennünk).
A második nap vége más szempontból is fordulópontot jelentett: nemcsak Ausztriát hagytuk magunk mögött, hanem a szép nyári időt is. Mintha nemcsak az információs táblákat cserélték volna ki (Ausztriában négyzet alapú zöld táblák mutatták az utat, Olaszországban téglalap alapú barna jelzéseket, barna-fehér nyilakat kellett követni), hanem egy csettintésre az ősz is megérkezett volna.
Ősz augusztusban, avagy utunk Venzone felé
A hátralevő három napban szinte végig esett az eső, változó intenzitással ugyan, de végeredményben csak bőrig áztunk minden tekerés alatt.
Aki nyáron indul útnak, fontolja meg a szandált, ha nem fázós a lába, sokkal gyorsabban szárad, mint egy zárt edzőcipő, amiben lötyög a felgyülemlett esővíz.
Tarvisióból Venzone felé vettük az irányt. A felhőszakadás indulás után nagyjából tíz perccel kapott el bennünket, és már az első alagútig átázott mindenünk (esőkabátok is!). Különösen kár, hiszen ez a szakasz talán a legérdekesebb: egykor itt vasúti sínek futottak, melyeket aztán felszedtek, s ma már kerékpáron haladhatunk át számos alagúton, völgyhídon, mely jó időben remek kilátást kínál a környező hegyekre, vízesésekre. Ezúttal azonban a vízesés inkább volt hasonlatos zubogó sártengerhez, a hegyek pedig vastag fehér ködbe burkolóztak.
A szakaszról két helységnevet jegyeztem meg, Pontebbát és Chiusefortét. Pontebbán belül is a Café alla Postában tett látogatásom marad emlékezetes, itt sokat vártunk a csapatra, majd Chiusefortéban értük utol egymást, ahol remek kis kávézó áll és várja megpihenni vágyó vendégeit. Életmentőnek bizonyult a forró teájuk, s bár ugyanolyan vizesen indultunk tovább tőlük, mint ahogy megérkeztünk, mégis jobb kedvvel tekertünk tovább.
Venzone főtere, jobbra a Palazzo Radiussi
Venzone történelmi belvárosát a negyedik napra hagytuk, de az eső miatt gyakorlatilag épp csak egy kört sétáltunk a falak közé szorított városkában. Történelmüket egészen a keltákig vezetik vissza, majd a Római Birodalom idején már fontos állomás az északra vezető kereskedelmi út mellett.
A házak közt szűk kövezett utcák kanyarogtak, a főtéren pár standból helyiek árulták portékáikat, az árkádok alatt gyerekek fogócskáztak, én pedig csak bámultam a Palazzo Radiussi épületét szemben az esőfüggönyön át. A városfalat magunk mögött hagyva aztán már nem sok említésre méltó akadt ezen a szakaszon, viszont láttunk ludakat átkelni az országúton magunk előtt, és itt igazán kiélvezhettük a csendes vidéki tájat. Az Il Cavallino Bianco étteremben kivételt tettek velünk a siesta ellenére (bár ez nem közmegegyezéssel történt, aminek fültanúi lehettünk), mire megebédeltünk, kisütött a nap, s Udine sem volt már messze.
Venzone
Udinében este csak a mosodát akartunk felkeresni, de pont kapóra jött mellette az a kis kerthelyiség, ahová végül is a legnagyobb nyugalommal követett minket egy vadidegen olasz hölgy, s ott helyben olaszul számon is kérte rajtunk, miért nem vesszük ki a ruháinkat a gépből időben (nem a mi ruháink voltak). Nem mintha agresszív lett volna, csak abszurdnak találtam a helyzetet.
Az Udine belvárosába tett tiszteletkörünk másnap szerencsére ennél eseménytelenebb volt. A Metropolis kávézó ablakán át néztük az esernyővel rohangáló embereket, még az egyik könyvesboltba is beugrottunk beszerezni A kis herceg olasz fordítását. Ez volt az utolsó nap, ráadásul csak egy megállót terveztünk Palmanovában: abban reménykedtünk, az eső egy kicsit alábbhagy, és szét tudunk nézni az erődvárosban. Nem jött be.
Palmanova
A hely maga nagyon érdekes, gyakorlatilag egy csillag alakú erődítmény, ami volt már Napóleon kezén, vendégül látta Garibaldit, s mindettől eltekintve épületei is szépek. Szívesen visszamennék fotózni napsütésben is, de ezúttal jelentősebb városnézés helyett egy finom ebéd után inkább továbbindultunk. Ezután sokat tekertünk murván, ha legközelebb arra járok, biztosan nem 38 milliméteres abroncsokkal teszem. Grado felé közeledve az út minősége sokat javult, s mikor eltekertünk Aquileia fórumának oszlopsora mellett, már tudtuk, hogy nagyon közel járunk.
Az utolsó méterek Gradóig
Gradóig a tenger mellett vezet az út. Borús volt az ég, de ez sem szeghette kedvünk a célegyenesben.
Itt egy kempingben szálltunk meg, a bejáratnál a technikai csapat már lelkesen integetett. Öt nap tekerés után letámasztottuk a bringákat.
Duinót másnap véletlenül találtuk meg a térképen, és a képeket nézegetve végül nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, utolsó nap ismét útra keltünk. Tulajdonképpen maga a táv nem hosszú, a terep is könnyű, de ha az ember szeretné megnézni a kastélyokat, és indulás előtt még úszna is egyet a tengerben, akkor érdemes időben elindulni. Odafelé az úton megcsodáltuk az Isonzót, áttekertünk Monfalconén, ahonnan továbbra is csak arra a fasorra fogok emlékezni, amin áttekertünk a parkban.
Duino, Il vecchio castello
Duino: a táj gyönyörű, és a kastély nagyon szép állapotban van.
Furcsa volt belegondolni, hogy annak idején a Thurn und Taxis család sarjai minden nap ebben a kilátásban gyönyörködhettek, vagy a Palladio lépcsőn elképzelni Sissit. Viszonylag sok időt tölthettünk el a múzeumban, mert a régi várra már nem jutott idő. A romokat és a Fehér hölgynek becézett sziklát csak a vízben lebegve csodáltuk meg, majd összeszedtük a holminkat, és elindultunk haza. A kerékpárút egyébként továbbvezet egészen Triesztig, talán legközelebb meg sem állunk addig!
A Palladio lépcső
Siófoktól a Piroson, betyárok nyomán
2024.04.24.Sajnos napközben jó párszor eláztunk a hideg, télvégi esőben, de így is teljesítettük a Dél-Dunántúli Piros túramozgalom több mint 24 kilométerét Külső-Somogy dombjai között.
→ Tovább
A Pilis déli kilátópontjai
2024.04.19.Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.
→ Tovább
110 éve épült az ország legszebb panorámájú turistaháza, a Vaskapu menedékház
2024.04.19.Pazar kilátás, remek ételek, történelmi időket idéző, viharvert falak és madárcsicsergős természeti környezet várja azokat a kirándulókat akik fellátogatnak az Esztergom határában emelkedő Vaskapu-hegy ékkövéhez, az idén 110 éves Brilli Gyula Menedékházhoz. Az 1914-ben épült turistaotthon gyalogosan, kerékpárral, de akár autóval is jól megközelíthető.
→ Tovább
