Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Fényűző épület a Duna fölé magasodó sziklán - A Hohenzollern-kastély

Turista Magazin 2019.09.18.

Aki Németországban utazgat, az előbb-utóbb (de inkább előbb) biztosan belebotlik egy csodaszép kastélyba, így az sem meglepő, hogy az internet tele van a témában toplistás összeállításokkal. Ezekben Sigmaringen kastélya is előkelő helyen szokott szerepelni, története pedig összefonódik az inzigkofeni hercegi parkkal, ami nem ám egy szokványos angolkertecske, mint elsőre gondolnánk, hanem egy vadregényes erdő sziklákkal, hidakkal és a rajta keresztülcsordogáló Dunával.

Össze sem tudom számolni, hogy a Turista Magazin História rovatának „gazdájaként” hány kastélyban (és várban) jártam már az elmúlt bő 5 év során. Ez már afféle szakmai ártalom is, mert sokszor azon kapom magam, hogy ha nyaralásra készülünk, a megnézendő látványosságok listájára mindig felkerül egy-két ilyen jellegű, izgalmasnak ígérkező építmény is. A németországi utunknál sem volt ez másként: a Hohentwielen fekvő várromot ki nem hagytuk volna, és néhány kastélyba még úgy is belebotlottunk, hogy nem tűztük ki konkrét úticélként. A sigmaringeni Hohenzollernschloss-t viszont szándékosan néztük meg, és hiába láttam már sok hasonlót, tudott meglepetést okozni.

 

A sigmaringeni kastély bejárata

 

Még annak ellenére is élveztem a kastély bejárását, hogy az egyórás vezetés németül folyt, amiből a gesztusokon és néhány kósza kifejezésen kívül nem sokat értettem. Ezek a túrák egyébként félóránként indulnak, aki pedig hozzám hasonlóan nem beszéli a nyelvet, kérhet egy vezetőfüzetet (persze magyar nyelvű nincs, de például angol, francia, spanyol vagy olasz van), az írott szöveg pedig nagyjából megegyezik azzal, amit elmondanak. Ezt csak onnan tudom, hogy a párom viszont szerencsére tud németül, úgyhogy a legérdekesebb infókat lefordította nekem, ezzel párhuzamosan pedig a szöveget is elolvastam minden teremben. Persze, nem ez a legkényelmesebb módja egy kastély felfedezésének, és közben bámészkodni sem lehet olyan sokat. Még egy dolgot sajnáltunk: bent nem lehetett fényképezni, ezt a jelenlegi tulajdonosok nem engedélyezték.

 

A kastély minden szögből impozáns, úgyhogy alaposan körbe is jártuk; innen jól látszik az aranyórás Öreg-torony, a legrégebbi rész


Na de ennyit a negatívumokról, a kastély egyébként tényleg szuper, már kívülről is impozáns látvány, ahogy a Duna fölé magasodó szikláról nyújtózkodik az ég felé. Alaposan körbejártuk, és felmásztunk a szemközti kilátóponthoz is, ami klassz fotóshely és szelfipont.

 

A Duna túloldalán álló dombról nyílik a kastélyra a legszebb kilátás

 

Máig az egyik legnagyobb arisztokrata családé

 

A Boden-tótól körülbelül 40 km-re északra található, a Duna partján épült Sigmaringenben jelenleg 17 ezren élnek. Itt van az ország második legnagyobb településen belül található várkastélya, ami a 16. századtól kezdve a mai napig a Hohenzollernek, az egyik legősibb és legjelentősebb európai arisztokrata dinasztia tulajdonát képezi. A család jelenlegi feje Karl Friedrich herceg, aki feleségével, Katharina hercegnővel Sigmaringen külterületén lakik.

 

A család díszes címere a jelmondatukkal: „Nihil sine Deo”, azaz: „Semmit Isten nélkül”

 

Már a 11. században állt egy erődítmény a sziklán, a jelenlegi kastély legrégebbi része pedig a 12. században épült Öreg-torony. A várat kastéllyá 1460 és 1500 között építették át, és rengeteg felújítást, bővítést követően a 17. század környékére alakult ki az a - többnyire reneszánsz elemeket tartalmazó - kép, amit ma is láthatunk. Az épület kalandos történetének legfontosabb fejezetei közé tartozik, amikor 1535-ben a már említett Hohenzollern-ház sváb ágának birtokába került, vagy éppen amikor a harmincéves háború alatt, 1632-ben a svédek egy évre elfoglalták és leégett, de a falak (és a szakvezetők) arról is mesélnek, mi történt itt, amikor a kastély 1944 októberétől 1945 áprilisáig a Vichy-kormány székhelye volt.

 

Ennyi fegyvert még nem láttam egy helyen

 

A kastélyban található Európa egyik legnagyobb privát fegyver- és páncélgyűjteménye, mi ezzel kezdtük a felfedezést. Ide egyénileg, audio guide-dal (vagy anélkül) lehet bemenni, de a kis szerkezet erősen javallott, annak hiányában ugyanis csak egy jó nagy rakás, mindenféle fegyvert fogunk látni drótkerítés mögött gondosan felsorakoztatva egymás-hegyén hátán, viszonylag kis termekbe zsúfolva.

 

Európa egyik legnagyobb privát fegyver- és páncélgyűjteményét is meg lehet nézni


A mintegy 3000 kiállított tárgyból álló kollekció persze főleg a férfiakat (és a fiúkat) fogja lázba hozni. A ritka és értékes darabokat Karl Anton herceg (1811-1885) halmozta fel. A gyűjtemény a 14. századtól kezdődően mutatja be a világ fegyvertörténetét, és ezeknek az eszközöknek a történelemre, a nyelvre és a kultúrára gyakorolt hatását. Hasznos tipp: ha az angol nyelvű audio guide-ot választod, ajánlott kezdés előtt elfogyasztani egy kávét, az füledbe duruzsoló életunt fickó ugyanis a legizgalmasabb infókat is háromszoros lassításban adja elő. A kombinált jegy a kastélyos vezetéssel és az itteni audioélménnyel együtt 12,50 euróba kerül.

 

A hatalmas gyűjteményt Karl Anton herceg halmozta fel a 19. században

 

Tizennyolccentis derék

 

Az kis belső udvar az utolsó hely, ahol még lehet fotót készíteni, amit alaposan ki is használtunk, mert baromi látványos. Innen németül lelkesen csacsogó, fiatal szakvezetőnkkel az ágyúcsarnokba léptünk, ami azért érdekes, mert egyrészt már itt pofánveri az embert a fényűzés és a pompa, másrészt pedig bemutat nagyjából mindent, ami a Hohenzollern család életében valaha hangsúlyos volt: a politikai és katonai szerepüket (ágyúk, lovagi páncélok, zászlók), a mély vallásosságukat (püspöki portrék), hogy szeretnek vadászni (trófeák), és a gazdagságukat (minden).

 

A belső udvarról indul a tárlatvezetés, ez az utolsó hely, ahol még engedik fotózni a látogatókat

 

Amellett, hogy bőven van mit nézni, a szerencsések érdekes infókkal is gazdagodnak. A lépcsőházban, ahol a vendégeket fogadták, például kiderült, hogy minél magasabb rangú vendég érkezett, annál lejjebb ereszkedett le a herceg üdvözölni őt. A lépcsők pedig azért voltak nagyon alacsonyak, hogy a nők a hosszú ruhájukban szépen tudjanak suhanni rajta.


Apropó, nők: persze, ma is hajlamosak vagyunk panaszkodni például a sokcentis, kényelmetlen magassarkúk meg a gyantázás miatt, de azért régen sem volt egyszerűbb a helyzet. Az öltözőszobában megtudtuk, hogy a hercegnők napjában legalább háromszor, de volt, hogy hatszor is átvették a ruháikat, ami már csak azért sem lehetett leányálom, mert csak a fűzőt majdnem egy óra volt rájuk adni. Itt jegyezném meg, hogy a 19. század közepén az ideális derékméretnek a 18 (!!) centit tartották.

 

Egy elsőre viccesnek tűnő illusztráció (Valerie Steele könyvének hátsó borítója - The Corset: A Cultural History)

 

Megnéztük Dél-Németország első vízöblítéses vécéjét, megcsodáltunk jó pár rokokó gyertyatartót, családi festményt, porcelánokat, egy hihetetlenül szép velencei tükröt és a különböző funkciójú enteriőröket. Nekem különösen tetszett a herceg szobája, ami egyben játékterem is, oldalt egy rejtett ajtóval, ahol az ételeket és az italokat hozták az alkalmazottak az itt dorbézoló férfiak számára, akik annyit dohányoztak, hogy már csak emiatt is jól jött, hogy minden sötét színű a teremben. Nagyon látványos volt a „portugál galériának” elnevezett hosszúkás helyiség is, ahol a vagyont érő faliszőnyegek mellett a római szobrok kölcsönöztek a teremnek különleges hangulatot.

 

Az egyik legelegánsabb terem, a „portugál galéria”, ami még ma is reprezentatív funkciókat tölt be

 

 

Amalie hercegnő emlékére

 

Még a kastélyban hallottunk (na jó, én inkább csak olvastam) Amalie Zephyrine hercegnőről, aki kétségkívül a család legérdekesebb karaktere volt. 1760-ban született Németországban, de fiatal éveit javarészt Párizsban töltötte, így az ottani szellemiség nagy hatással volt a gondolkodásmódjára. 22 éves korában feleségül adták Anton Aloys von Hohenzollernhez, beköltözött a sigmaringeni kastélyba, és gyereke is született.

 

Az inzigkofeni hercegi park kialakítása Amalie Zephyrine hercegnő ötlete volt

 

Az új szereppel azonban sehogyan sem tudott azonosulni, ezért egy nap férfiruhát húzott, és elszökött a bátyjához, aki Franciaországban élt. A legjobb barátnője Napóleon felesége, Josephine de Beauharnais lett, akinek a francia felkelés alatt segített a gyermekét biztonságba helyezni Angliában. Ennek köszönhető, hogy a Hohenzollerneket elkerülték Napóleon seregei, és megőrizhették az önállóságukat.

 

A romantikus tájkert valójában egy 25 hektáros erdő ösvényekkel, sziklákkal, hidakkal

 

Szóval Amalie nyomába eredtünk, amikor a szomszédos település, Inzigkofen parkja felé vettük az irányt, akkor még kissé gyanútlanul, ugyanis a park megnevezés alapján mi is inkább egy csinos angolkertre, mint erdőre számítottunk. És hogy hogyan kapcsolódik Amalie a vadregényes területhez? Az ő kezdeményezésére alakították ki 1811 és 1829 között a 25 hektáros, romantikus stílusú „parkot”, ahol a mai napig tetten érhetőek az akkori tájépítészet elemei.

 

A függőhíd a Duna fölött egészen új, márciusban adták át

 

Középpontjában a Duna áll, vagyis folyik, területén sziklák, szurdokok, hegyek, rétek és klassz kilátópontok vannak. Jelenleg is a hercegi ház tulajdonában áll, de egy önkéntesekből álló helyi csoport tartja karban, legutóbb pedig egy svájci cég építtetett itt függőhidat, amit ez év márciusában adtak át. Innen szép rálátás nyílik a park egyik legérdekesebb pontjára, az „Amalienfelsenre”, azaz az Amalie-sziklára, amin nagy betűkkel egy felirat díszeleg: „Andenken an Amalie Zephyrine 1841”, vagyis „Amalie Zephyrine emlékére 1841”. A sziklafal 30 méter magasan tornyosul a Duna fölé, a tetejére romantikus hársfákkal övezett út vezet. A legenda szerint a hercegnő szerelmi bánatában innen vetette a mélybe magát - az igazság az, hogy végelgyengülésben hunyt el 81 éves korában.

 

„Amalie Zephyrine emlékére 1841” 

 

Keresztül-kasul idő hiányában nem jártuk be a parkot, de az egyik végétől a másikig (majd vissza) elmásztunk-gyalogoltunk, amiben csak az előző napi esőtől csúszós kövek akadályoztak néhol. A függőhíd jó fotótémának bizonyult, ahogy az Amaliefelsen is, az Ördög-híd pedig kissé „gyűrűk urás” hangulatot keltett bennünk. Itt eredetileg fából készült tákolmány állt. Ezt 1895-ben cserélték le erre a lépcsőzetes formájú hídra, ami alatt egy romantikus szurdok terül el. Utána egy kis, mesterségesen kialakított alagutacska következik - ilyen és ehhez hasonló gyöngyszemekkel van tele az egész erdő. Sokkal jobban örültünk neki, mintha egy szokványos angolkertben sétálgathattunk volna a szimmetrikusra nyírt sövények között.

 

A Teufelsbrücke, vagyis az Ördög-híd; alatta egy romantikus szurdok húzódik

 

 

Hamarosan svájci kalandokkal rukkolunk elő: Németországból átugrottunk megnézni Európa legnagyobb vízesését, és a középkori hangulatot árasztó Stein am Rhein városkát.

 

Szöveg: Hidvégi Brigi
Fotók: Hidvégi Brigi és Nagy Sándor, Facebook / Hohenzollernschloss Sigmaringen,

 

Az előző részek:

A bevehetetlen erődöt és szemérmetlen szobrokat rejtő német város

Középkori utcákon és virágözönben a Boden-tó körül