Az ideális asztrofotós időszak a száraz, téli évszakban, májustól júniusig tart, a holdfényt minimalizálandó újholdas periódusokban. Október/novembertől március/áprilisig, az átlaghőmérséklet jellemzően 25 C fok környékén van, és esik az eső, míg májustól az átlaghőmérséklet csökken, és kezdődik a száraz évszak.

Mi májusban utaztunk. Napközben kellemes meleg volt, 25 C°-os átlaggal, éjszaka, a fotózás idején, változó hőmérséklettel: volt, hogy lement majdnem 0C°-ig, de volt olyan is, hogy 13 C° maradt a leghidegebb. Ez meghatározta azt is, hogy vinnünk kellett nyári öltözéket, de sídzsekit és sínadrágot is.

900Az utazás Bécsből indult, Addis Abbaban keresztül egy átszállással körülbelül tizenöt óráig tartott. Otthon természetesen a készülődés már egy héttel előbb elkezdődött, hiszen a rengeteg fotós felszerelést, távcsövet, mechanikát elektromos kütyüket, kamerákat gondosan be kellett csomagolni, hogy kiállják az utazás megpróbáltatásait. Azután eljött a nagy nap, amikor délután egy kisbuszba berámoltuk a felszerelést, és felszedve a többi útitársunkat elindultunk a bécsi repülőtér felé. Este tízkor már a repülőn ültünk, és 900 kilométeres sebességgel száguldottunk Etiópia felé az éjszakában.

Alattunk koromsötéten vágtatott el a táj, bár az emberlakta területek fényszennyezése sokszor érdekes látnivalót kínált, például a Nílus völgye sziporkázó gyöngyfüzérként rajzolódott ki a sötétségben.

Reggel a repülőtéren újabb csomagvizsgálat, egy órás várakozás után újra a levegőbe emelkedtünk, hogy átszeljük Afrikát az északkeleti csücskétől a délnyugati túlpartig. A repülőn alig volt utas, így bármelyik ablakhoz oda tudtunk menni bámészkodni. Afrika térképként tárult elénk a repülőből, folyók, tavak sokasága látszott. A Viktória tó madártávlatból is óriásinak tűnt, perceken keresztül repültünk felette. A Tanganyika tó, majd Zambézi kékes zöldes szalagja lélegzetelállítóan kanyargott alattunk.

Leszállás után a vízum elintézése, beléptetés vámvizsgálat következett, egy egész asztrofotós expedíció és annak teljes felszerelése nem kis meghökkenést keltett a tisztviselők körében. Miután mutattunk néhány képet a fotózni szándékozott objektumokról, kezdték megérteni, hogy mit keres itt ennyi magyar télvíz idején.

Windhoekban megkaptuk a bérautót, ami természetesen egy terpjáró volt (városi autóban nem érdemes gondolkodni), és egyből láttuk, hogy öt ember és a rengeteg csomag elhelyezése nem lesz egyszerű feladat, de miután bepakoltunk elindultunk a farm irányába.

Természetesen kissé szokatlan volt az anyósülésről vezetni, ugyanis Namíbiában baloldali közlekedés van, jobb kormányos autókkal, de valahogy csak megúsztuk a jobbforgású körforgalmakat, és a balkéz-szabályt is sikerült betartani, így hamar kijutottunk a fővárosból.

A kivezető út aszfaltos volt egy darabig, majd megkezdődtek az ország területén megszokott köves országutak. Én ezt még itthonról úgy képzeltem, hogy tele lesz kátyúkkal, kb. 50-60-km/órás átlaggal haladunk, és órákon keresztül tart majd az út a farmig. Az első meglepetés az volt, amikor megpillantottunk egy 100-as táblát a köves út elején. Mondanom sem kell, jót nevettünk rajta. Azután megváltozott a véleményünk. A köves út nagyon jól ki van építve, és simán lehet rajta 100-zal közlekedni.

Namíbiában nagyon fontos, hogy az ember átgondolja a bevásárlást, illetve a tankolást. A farmtól a legközelebbi bevásárlási lehetőség és benzinkút 80 km-re van, ami több mint egy órás út kocsival, tehát az itthoni „elugrok egy tejért” nem működik.

Az első éjszakák nem ígérkeztek felhőtlennek, ezért a kis csapat úgy döntött, hogy feláldoz egy éjt és meglátogattuk az egyik turista látványosságot, a Deadvlei-t. Az elnevezés magyarra fordítva halott mocsár. Ez egy kiszáradt tó fehér, sós medre. Körülbelül 1000 éve a klíma szárazzá vált, és a dűnék elzárták a mocsárt a folyótól. Ahhoz is túl száraz lett, hogy az ott található fák elrohadjanak, így egyszerűen kiszáradtak a napon. Egy kopár, fekete, élettelen erdő maradt a vörös dűnék között, felszínen a fehér sós üledékkel.

Odafelé a Spreetshoogte hágón keresztül keltünk át. Olyan volt, mintha a hegyek negatív irányban nőnének, ahogy a fennsíkról kellett lejussunk a hágón egy alacsonyabb szintre. Megálltunk egy kilátónál, ahol az ember lába alatt elterült a világ.

A hágón mintegy 1000 métert ereszkedtünk 4 km alatt. Gyönyörű volt, és egyben ijesztő is, főleg, hogy a sofőrünknek ez volt az első jobbkormányos vezetése, és az út, ugyan aszfaltos volt, de igen keskeny! Szerencsére nem jött szemből senki, így nem kellett a meredek szakadék közelében gurulni. Az út két oldalán a hatalmas kavicsokból álló domboktól tarkítva fenségesen terült el a szavanna.

A Deadvlei-ba reggel érdemes menni a fényviszonyok, és a nappali hőség miatt, ezért az éjszakát egy közeli szálláshelyen (desert lodge) töltöttük, gyönyörködve a naplemente fenséges színeiben, élvezve a hangulatos és ízletes vacsorát és az éjszakai égbolt káprázatos látványát szobánk teraszáról, ami egyenesen a szavannára nézett. Mivel korán még sötétben indultunk a reggelit kis úticsomagokban kaptuk, és már indultunk is a sivatag és a kiszáradt mocsár felé.

A dűnék lélegzetelállító homokozóhoz hasonlíthatóak a tiszta finom vörös ámbár sós homok különleges élményt jelent. A gerincen felmászni a dűnék tetejére sem csekély fizikai teljesítményt jelent, mert a süppedős száraz, meleg homok szeretne mindig visszahúzni minket. A legnagyobb dűne - melynek neve Big Daddy és legalább 325 méter magas – meghódítása igazi sportteljesítmény.

A nap már túljutott a delelőpontján (ami természetesen ezen a féltekén észak felé esik) amikor elindultunk hazafelé, még egy tankolást beütemezve, mert ha a szavannán elfogy a benzin, akkor pár nap mire érkezik segítség. Talán ezért is, a legtöbb terepjáró alaptartozéka egy katonai kinézetű sátor a tetőn.

Nagyon szimpatikus volt, hogy az üzletekben, kutaknál dolgozó színesbőrű alkalmazottak mindig vidámak, mosolyognak, mindig megkérdezik: hogy vagy? Ha észreveszik hogy nem idevalósi vagy, megkérdezik hogy tetszik az országunk, hogy tetszik Namíbia? Az is érdekli őket, a világ mely szegletéből cseppentél ide ebbe a nyugodt, nem rohanó, vidám afrikai életstílusba. Ettől persze valamiért mi is egyből jobban érezzük magunkat, és mi is többet mosolygunk. Persze mindenki tud angolul mert az ország hivatalos nyelve az angol, de ezenkívül szinte mindenki beszél még egy nyelvet, ami vagy német, vagy afrikansz, vagy a saját törzsi nyelve, vagy ezek mindegyike.

Mivel az odavezető úton a hágó rendkívül szűkös és meredek volt visszafelé a sofőr nem akarta bevállalni ezt az utat, ezért alternatívaként, kis kerülővel, a Gamsberg hágó fele indultunk el hazafelé. Kevésbé volt meredek ellenben a kanyarokkal tűzdel keskeny hágó 25km hosszan tartott. Az utasoknak tetszett a kilátás, a sofőrnek már kevésbé a szűk, kavicsos, meredek falú szakadékokkal szegélyezett szerpentin.

A nagy távolságok miatt a vizet fúrt kútból nyerik, és áram szempontjából is önellátók, a szükséges energiát napelemekből nyerik. A kerítés meg azért fontos, hogy megtartsa a farm területén az állatokat. Az Isabis farmon több száz szarvasmarha él, a húsukért tenyésztik őket. Ezen kívül láttunk ott antilopokat, varacskos disznót, szurikátát, és sikerült lencsevégre kapni Namíbia címerállatát, az oryxot is. Páviánokkal ugyan közelről nem találkoztunk, de friss lábnyomaikkal igen.

Általános érvényű az állatok tisztelete, az utakon mindig az állatnak van elsőbbsége. Teljesen magától értetődő, hogy a völgyben van egy fúrt kút, amiből a vizet egy szélkerék mechanikusan szivattyúzza fel egy tározóba, ahonnan ezzel a vízzel töltik automatikusan az állatitatókat. Mindez a szavanna közepén, távol mindentől.

Hihetetlen élmény, amikor az ember halad az úton, és kétoldalt felbukkannak az állatok: zsiráf, oryx (ami egyben Namíbia címerállata is), antilop, kudu, pávián, varacskos disznó. Főleg a hajnali és esti/éjszakai órákban kell vigyázni, mert könnyen találkozhatunk az úton átfutó állatokkal.

Asztrofotós és csillagász szemmel namíbia legfontosabb értéke az ég, ami ideális esetben kristálytiszta, felhőtlen, esőmentes. Az asztrofotózáson kívül sok vállalkozás erre épít, a farmon és annak közelében több ezzel összefüggő tevékenység folyik.

Az egyik legmonumentálisabb a H.E.S.S. bázis, 4 kisebb és közöttük az átlóban egy ötödik, óriási teleszkóppal, melyek a nagy energiájú kozmikus sugarak által, a levegőben keltett Cserenkov sugarakat (apró halvány felfénylések) detektálják.

Ez egy nemzetközi projekt, a H.E.S.S obszervatóriumot 36 tudományos intézményből több mint 240 tudós működteti, a világ minden tájáról. A H.E.S.S név, ami a High Energy Stereoscopic System kezdőbetűiből tevődik össze, nem véletlenül emlékeztet még Victor Hess nevére is, aki 1936-ban Nobel díjat kapott a kozmikus sugarak felfedezéséért.

A farmon működik még egy magyar illetőségű exobolygó kutató állomás a H.E.S.S bázis szomszédságában, és hamarosan otthont kap egy újabb nemzetközi projekt, melynek feladata az űrszemét detektálása, azaz minden olyan tárgyat fel tudnak majd térképezni, ami nagyobb 5 kg-nál. Azon az újonnan felújított és mondhatni minden igényt kielégítően berendezett asztrofotós bázison, ahol mi is voltunk, kezdi meg kutatásait az ELKH-ELTE Asztropolarimetriás Kutatócsoportja is a bolygóközi por poláros szórt fényének vizsgálatára.

A közeli Gamsberg hegy tetejére terveznek egy 15 méteres rádióteleszkópot, mely jelenleg Chilében található. A teleszkóp, melynek neve Africa Millimetre Telescope, fontos elem lesz a feketelyukak tanulmányozásában. A naplementék fotózással teltek még azok részéről is, akik nem asztrofotósok.

Főként persze részükről, mert az asztrofotósoknak ilyenkor már az éjszakai fotózás előkészületeivel kellett foglalkozniuk, hogy a hirtelen leszálló csillagfényes éj minden percét ki tudják használni a végtelen messzeségekből érkező fotonok befogására, merevlemezre rögzítésére. A Gamsberg mögé lebukó Nap minden este, gyönyörű látványt produkált. Nem győztünk betelni a fantasztikus színekkel.

A rövid ideig tartó naplemente után szinte hirtelen előtűntek a csillagok, és a Tejút teljes pompájában ragyogott felettünk, a fejünk felett a Dél Keresztje, és a Szeneszsák minden éjjel ámulatba ejtette a társaságot. Az asztrofotós társak megitták kávéjukat, hogy éjszaka azt tegyék, amiért eljöttünk Namíbiába: mindenki a saját előre telepített szélfogóval körbevett távcsőállásában elindítja a kiszemelt objektumok fotózását, majd mivel a mikroszámítógépek teszik a dolgukat összejönnek a közösségi terembe megvitatni az asztrofotós ötleteket, gondolatokat.

Időnként valaki felugrik ellenőrizni a felszerelését, majd visszatér a jókedvű beszélgetéshez, ami persze hajnali háromkor már kezd kicsit álmossá vontatottá válni, hiszen a nappal sem az alvásé, hanem a kirándulásoké.

Szerencsére az éjszakák kétharmada derült volt, így mindenki le tudta fényképezni amiért idejött szó szerint a „világ túlsó felére”.

Valaki nemrég azt írta Namíbiáról, hogy ha egyszer odalátogatsz, a bőröd alá bújik és nem szabadulsz tőle. Én is ezt érzem, nehéz szívvel jöttem el, és nagyon remélem, hogy visszatérhetek még.

Szöveg és fotó: Gyenes Yvonne és Imre