30 km 38 fokban az Alföldi Kéktúrán
Nem volt elég az előző két nap 35-36 fok melegéből, muszáj volt megjárnunk a poklok poklát. Az idei esztendő talán legforróbb napján vágtunk neki az Alföldi Kéktúra egyik nem túl sok árnyékot tartalmazó szakaszának. Meg is kaptuk jutalmunkat! A táv vége már nagyon szenvedős volt, de megcsináltuk!
Ahhoz, hogy kibírjuk, olyan logisztikát kellett kitalálnunk, hogy a legforróbb órákra már közel járjunk a célunkhoz. Hogy erre legyen esélyünk, bizony a hajnali 5.25-kor induló járathoz, Szentes városába kellett hajtatnunk, hisz a túránkhoz a paprika hazája tűnt a legjobb logisztikai központnak.
Hat előtt pár perccel szálltunk ki a Szentesről érkező hűvös autóbuszból Mindszent központjában, és bizony meg is ütött a fülledt meleg, mert már e korai órán is 23 fokig kúszott fel a higanyszál a hőmérőkben. Reggeli után elbattyogtunk a város egykori temetőjéig, ahol minden sírkereszt egyforma. Ennek okát nem tudtam kideríteni, mindenesetre elég szokatlan látvány hazánkban az ilyen „egyen” temető.
Ugyancsak szokatlan, hogy találkozhatunk még szovjet hősi emlékművel is, mely a „felszabadító dicső Vörös Hadsereg” elesett katonáinak állít emléket. Nos, Mindszenten ehhez is lehet szerencsénk, hisz a temető előtt a mai napig ott áll az obeliszk, ahol a környék heves harcaiban elesett szovjet tisztek kerültek végső nyughelyükre.
A temető sarkánál végeztünk pár nyújtást, hogy bemelegítsük izmainkat. Aztán belecsaptunk a lecsóba, és egyre gyorsuló tempóban vonultunk a Csongrádra tartó országút mellett. Elhagyva a települést, még pár száz lépést a felújított országúton tettünk meg, aztán jelzéseink keletnek fordítottak bennünket, hogy átkeljünk a Szolnok–Makó-vasútvonalon, és végtelen pusztai vándorlásba kezdjünk.
Napjainkban legalább mezőkön, ligeteken és végtelen szántók között vezetnek a kék sávok bennünket, ahol azért mindig akad valami látnivaló, és nem utolsósorban el tudunk merülni gondolatainkba, kiváló lehetőség ez a szakasz a meditálásra.
Ezen a részen a Szöllő-part nevezetű helyen jártunk, ahol napjainkban hatalmas gabonatáblák váltogatják egymást sakktáblaszerűen. Volt itt minden, napraforgó-, kukorica-, búzatábla, de akadt bőséggel rét, kaszáló is. Merengésünkből először a kb. 94 m magas Koszorú-halom zökkentett ki, mely az Alföldön egykor tízezrével (40–50 ezer) található kunhalmok egyike. Győrffy István néprajzkutató, egyetemi tanár egyik tanulmányában így jellemzi ezeket a mesterséges dombokat, „… olyan 5-10 m magas, 20-50 m átmérőjű kúp, vagy félgömb alakú képződmény, amely legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terült el, s nagy százalékban temetkezőhely, sírdomb, őr- vagy határhalom volt.” A kunhalmok nevét sok változatban használják, legismertebb alakjai a kurgán, halom, de van olyan környék, ahol nemes egyszerűséggel „hegynek” hívják. Sajnos számuk erősen megcsappant napjainkra, mivel a kapzsi földtulajdonosok előszeretettel vonták művelésbe az alacsonyabbakat, a magasabbakat pedig tájidegen akáccal ültették be. Már a 20. században voltak rá kezdeményezések, hogy ezeket a sok értékes leletet tartalmazó kunhalmokat védettség alá vonják, de ez sajnos még mindig csak részlegesen sikerült, a törvényi védettség nem vonatkozik minden kurgánra.
Alsó-Ludas végtelen táblái, majd kaszálói közt haladtunk, ez a változatosság kissé emelte a monoton hangulatú vándorlásunkat.
Aztán ért kalász lengése mellett haladva szemlélhettük meg a kipattanni készülő gabonaszemeket. Ha megtaláljuk ezeket az apró értékeket, és azonosulunk a végtelen nyugalmat sugalló rónasággal, bizony még élvezni is tudjuk a hosszú kies poroszkálást. Csak ez a dögmeleg, ez ne lenne!
Gondolatainkból a Kórógyszentgyörgyhöz tartozó roppant elhanyagolt egykori állattartó telep zökkentett ki, ahol pár száz lépés erejéig töredezett betonútra váltottunk. Hamarosan elértünk a meglepően szépen karbantartott és széles Ludas-érhez, mely a Mindszent környéki gazdaságok legfontosabb öntözőcsatornája. A kis vízfolyás a Derekegyházához tartozó Ördög pusztától indul, és Mindszent határában torkollik a Kurcába. A lassú folyású ér kedvelt horgászóhely, de gondozottsága, szélessége folytán csónakázásra is alkalmas.
Innentől jött a nap legemberpróbálóbb szakasza, bő 6 km poros mezőgazdasági úttaposás, semmi látnivalóval. Csak tettük egymás után lábainkat, csöndben, rendben, és csak inni álltunk meg időről időre, mert tudtuk, ez a legfontosabb, hogy ne szomjazzunk nagyon menet közben. Lassan már 35 fok körül járt a hőmérséklet, árnyék sehol.
Nagy felüdülés volt, mikor egy telepnél aszfalt kanyarodott lábaink alá, tudtunk nemsokára itt a Szentesre vezető 45 számú főút, melyen átkelve hamarosan árnyékosabb részre fogunk érni! Még egy rövid kanyargás mezőn, gabonatáblák között, és odaértünk a hőn áhított fasorhoz. Igen ám, de árnyék nuku, a nap még úgy sütött, hogy pont telibe kapott bennünket, ide árnyék csak dél elmúltával vetül! Nem volt jó sehogy, ha volt sapka rajtunk, izzadtunk, mint a csatakos ló, ha nem, akkor is izzadtunk, és még le is égtünk pillanatok alatt.
Aztán rákanyarodtunk az Ördöngősre vezető aszfaltcsíkra, itt tényleg kaptunk fejünk fölé egy kis árnyékot, még ha csak ideiglenesen is. Ördöngőstől többet, sokkal többet vártam! Most nagyon elhanyagolt állapotban leledzik ez a szebb napokat látott egykori földesúri major, ahol terveink szerint a harangláb alatt hosszabb pihenőt tartottunk volna, de a hatalmas gaz, a lelakatolt kapu és a szemmel látható kihaltság ezt áthúzta. Helyette hadakozhattam az AK igazolóhely pecsételődobozába beköltözött mérges darazsakkal. Majd elvégeztük a hatalmas gazban a stemplizést, és szörnyülködve vonultunk tovább az elhanyagolt, de pár esztendeje még virágzó majorságon.
Elhagyva a valamikori majorságot, hosszú vándorlásba fogtunk az árnyéktalan poros szekérúton, hatalmas búza-és kamillatáblák között. Egy derékszögű kanyar után egy számomra ismeretlen nevű öntözőcsatorna partjára jutottunk, mely innentől pár ezer lépésen keresztül jobbról kísért bennünket, míg balról a Kéktói-erdő fáinak árnya adott némi felüdülést. Majd északkeletnek fordulva beléptünk az erdő sűrűjébe. Kellemes, de rövid szakasz vette kezdetét, mert hamarosan az egykori Bozó-tanya mellett újra beálltunk egy poros, árnyéktalan rohadt hosszú szekérútba, melynek egy szakasza láthatóan egy elhordott, elszántott valamikori kunhalmon vezetett keresztül.
Frissítő volt elérni az aszfaltos országutat, melyen a Tompahát zsáktelepülésére lehet eljutni Derekegyháza felől.
Sietni kellett, ha elakartuk érni Tompahát vegyesét, mely csak 12-ig van nyitva, és szerettünk volna ott hidegebb italhoz jutni, mert a tartalékaink már csak poshadt meleg löttyök voltak. Turbófokozatban értünk a faluba. Berongyoltunk a vegyesbe, ahol vettünk egy-egy üveg ásványvizet, ittunk egy hideg üccsit, és betoltunk egy életet adó jégkrémet, majd bélyegeztünk.
Átsétáltunk a falun, számba vettük a helyiség piciny történetét. A településrész ma Derekegyházhoz tartozik. Tompahát a környékbeli elszórt tanyák, puszták, majorok egyesítésével jött létre 1874-ben. A környék Károlyi uradalom része volt, tőlük vásárolta meg a gazdag pesti gyáros Weiss Manfréd, aki felvirágzást hozott a környékre, kinek a családja korszerű öntözéses gazdálkodást honosított meg. A II. világháborút követően állami gazdaság, téesz alakult a jól prosperáló birtokból, amely helyén a rendszerváltást követően privatizált magánbirtokok üzemelnek.
Egyre nagyobb tempóban hagytuk el a falut, előbb csak az aszfaltcsík állapota romlott, majd miután az balra befordult, mi egy, az eddigiekhez hasonló poros, árnyéktalan mezőgazdasági útra váltottunk. A táj sem sokat változott, az eddigi megszokott gabonatáblák, vetések váltogatták itt is egymást.
Mi meg gyalogoltunk, az erő is fogyott, az italosflakonok is kemény fogyókúrába kezdtek, de aztán egyszer csak, mint egy varázsütésre, egyszerre lendültünk át a holtponton, tudtunk tartani egy jó haladós tempót. Úgy nagyjából 500 méterenként álltunk meg kortyolni egyet, és lőni pár képet.
Egyszer csak egy ligetes részbe kanyarodtak a jelzéseink, és újra aszfalton haladtunk tovább. Pár lépés után megpillantottuk Ótompahát első ingatlanait. Előbb tanyás részen haladtunk, majd a tanyák utcává rendeződtek. Elhanyagolt és szépen karbantartott épületek közt tettük meg a 4405-ös műútig hátralévő szűk két kilométert, ahol a Nagymágocshoz tartozó településrész piciny központjához érkeztünk. Itt ráálltunk a Nagymágocsra vezető kerékpárútra. Azaz ráálltunk volna, de éppen új bicikliút építés zajlik, úgyhogy itt nem győztük kerülgetni a munkagépeket. Bő másfél km-t tartott ez a szakasz az egykori Károlyi birtok földjei mellett, amikor is a jelzések átparancsoltak a műúton, és megpillantottam Nagymágocs templomtornyát! Régen kurjantottam ekkora csatakiáltást!
Ráhúztunk palackjainkra, melyekből az utolsó cseppeket facsartuk ki, és megkezdtük a finis utolsó két kilométerét. Előbb egy hatalmas és büdös sertéstartótelep mellett slattyogtunk el, majd miután átpréseltük magunkat egy sorompón, az eddigi aszfaltot földút váltotta, a Mágocsi-ér árvízterében vonultunk tovább. Balra az ártéri erdősáv, jobbra hatalmas kukoricás, a nap meg persze nyugatról tűzött a hátunkba, de itt már semmi nem számított, közel volt a cél!
Innét már tényleg hamar elértük Nagymágocs első épületét, a hatalmas, háromszintes zabsilós magtárat, melyet 1895-ben Ybl Miklós tervei szerint építettek.
A nagyközségbe a Gróf Károlyi Imre térnél értünk be, ahol az egykori, mára példásan felújított valamikori uradalmi tiszttartói lakás – mely tanácsháza és polgármesteri hivatal is volt – található. Napjainkban helytörténeti gyűjteménynek és turistaszállónak ad helyet. A teret egykori cselédségi lakások szegélyezik, központi részén pedig egy 1956-os emlékmű kapott helyet.
Célba értünk! Lapogattuk, ölelgettük egymást: csak megcsináltuk ebben a gyilkos melegben! Igaz nagyon kikészültünk, minden erőnk és italunk elfogyott a végére, de itt vagyunk. Szinte hihetetlen, ha nem szól rám asszonykám, Tompaháton, bizony feladtam volna. Még elballagtunk a falu legismertebb nevezetességéhez, a Károlyi-kastélyhoz, ahol az AK igazolópecsétje lakik, hogy dokumentáljuk is a teljesítményünk.
Az eklektikus és neobarokk stílusjegyeket magán viselő Károlyi-kastélyt 1896-1897 között építette Károlyi Imre és felesége, Károlyi Zsófia grófnő, részben Ybl Miklós tervei alapján. Érdekes módon az épületek eredeti állapotban láthatóak manapság is, a kastélyt 40 hektáros, ma is példásan gondozott angolpark veszi körbe, ahol több barokk szobor is helyet kapott.
1910-ben Magyarországon egyedülálló módon a kastély első emeletének egy részét kápolnává alakíttatta át a grófi házaspár, lévén itt volt felravatalozva elsőszülött fiúk, Tibor, ki 8 éves korában hunyt el. A házaspár így szerette volna megőrizni emlékét. A kastély virágzó életének a II. világháború vetett véget. A front közeledtével a még itt élő Károlyiak értékeiket hátrahagyva elmenekültek.
Az ide érkező „felszabadító” csapatok aztán a helyiekkel karöltve majdnem minden mozdíthatót elvittek, a ritka és értékes könyvekkel pedig befűtöttek a kandallókban. A még megmaradt kevés tárgyat aztán az állam a front elvonultával lefoglalta, és Szentesre, Egerbe, Sárospatakra vitette, ahol a városok múzeumaiban a mai napig láthatóak. Az államosítást követően a kastély volt vas- és fém élmunkás üdülő, majd görög szabadságharcosok átmeneti otthona, majd Csongrád megye egyik szociális otthonává alakították át, ezt a funkciót tölti be napjainkban is. Látogatni csak korlátozottan és vezetéssel lehet pár termet.
Mi azon szerencsések közé sorolhatjuk magunkat, akik köszönhetően a kedves személyzetnek, belülről is megismerhettük a kastélyt, ahol sokáig Magyarország egyik legnagyobb főúri családja lakott. Kellemeset sétáltunk a hatalmas park még hatalmasabb lucfenyői, tiszafái, mamutfenyői és tujái árnyékában, melyek között a 10 hektáros tó partjára értünk le. Ezzel a nem mindennapi látogatással ért véget alföldi hőségtúránk, azonban még kifele igazolnunk kellett itt jártunkat, mert befele lányos zavarunkban, és izgatottságunkban ezt elfelejtettük.
A túra neuralgikus pontja az ivóvíz volt, hisz lakott területet először Ördöngős környékén fogunk találni, de vizet ott is csak kuncsorogni tudunk valami jó szándékú embertől. Viszont addig voltak a legkegyetlenebb, ingerszegény egyenesek, minden árnyék nélkül! Felkészülve ezért mindketten 3-3 másfél literes ásványvizet és 1-1 1 literes izotóniás italt pakoltunk a hűtőtáskából hátizsákjainkba. Volt is súly rendesen, csak az vigasztalt, minél közelebb érünk a célhoz, annál könnyebb lesz a hátitatyó. Útközben Tompaháton tudtunk inni extra italt a még épp nyitva tartó helyi vegyesben, de Nagymágocsra érve bizony elfogyott minden folyadékunk, és a Károlyi-kastély portáján az első mondatom a vízkuncsorgásé volt. A kedves portáshölgy nagyon rutinos volt, hisz volt bekészítve a hűtőjébe jéghideg víz a hozzánk hasonló vándoroknak! Innét is köszönjük Icának, és azt is, hogy lehetővé tette, hogy ezt a szép kastélyt belülről is megismerhessük!
Siófoktól a Piroson, betyárok nyomán
2024.04.24.Sajnos napközben jó párszor eláztunk a hideg, télvégi esőben, de így is teljesítettük a Dél-Dunántúli Piros túramozgalom több mint 24 kilométerét Külső-Somogy dombjai között.
→ Tovább
A Pilis déli kilátópontjai
2024.04.19.Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.
→ Tovább
110 éve épült az ország legszebb panorámájú turistaháza, a Vaskapu menedékház
2024.04.19.Pazar kilátás, remek ételek, történelmi időket idéző, viharvert falak és madárcsicsergős természeti környezet várja azokat a kirándulókat akik fellátogatnak az Esztergom határában emelkedő Vaskapu-hegy ékkövéhez, az idén 110 éves Brilli Gyula Menedékházhoz. Az 1914-ben épült turistaotthon gyalogosan, kerékpárral, de akár autóval is jól megközelíthető.
→ Tovább
