Potyautasokkal Dél-Erdélyben – 2. rész

Ezúttal egy 14,5 kilométeres túrát elevenítünk fel a Bucsecs-hegységben, célunk az Omu meghódítása volt.

Harmadik dél-erdélyi napunkon megint tudtunk túrázni, jó időt mutatott az időjárás-előrejelzés, és szerencsére így is lett. Reggelre ébresztőt állítottunk, előző nap összekészítettük a túrázós hátizsákokat, így könnyebb volt a készülődés.

Reggel 9 előtt már leparkoltunk Busteniben a felvonó mellett, amint megláttak, már jöttek is elkérni a parkolási díjat. Szintén ezek a segítő emberek mondták, hogy

ezen a napon nem 8:30-kor nyit a felvonó, mint másik napokon, hanem csak 11-kor,

mert addig szervizkörök vannak csak (Google ezt nem írta). De segítőkészen azonnal felajánlotta, hogy autókkal felvisznek minket a hegyre, így hamarabb felérünk, és nem messze a felvonótól tesznek le, így hamarabb el tudunk kezdeni túrázni. Még a díj is kicsit alacsonyabb volt, mintha felvonóval mentünk volna, így lelkesen bepattantunk az autókba és célba vettük a felvonó felső állomását – autóval.

1 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

A gyakorlatban út közben sikerült megnézni, hogy a „nem messze a felső állomástól” való szállítás a valóságban azt jelentette, hogy 2,5 km-t és 250 méter szintemelkedést kellett pluszban túrázni ahhoz, hogy a felvonóhoz felérjünk. Ennyi gyerekkel ez azt jelentette, hogy 11 után kicsivel értünk fel, pont akkor, amikor az első felvonós turisták is megérkeztek. Így összességében nem sokat nyertünk ezzel az alternatívával, de kicsit sportosabb lett a nap, azt biztos.

2 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

Hannának nem annyira tetszett az emelkedős túra, így mi ketten – a két gyenge láncszem – hátul maradtunk, a többiek zerge módjára jutottak fel előttünk az első pihenőpontig, ami a felvonó felső állomása volt.

Itt mi is szusszantunk egyet, ettünk-ittunk, aztán dél után valamennyivel folytattuk utunkat a Bucsecs-hegység legmagasabb csúcsa, a 2507 m magas Omu felé. Sajnos időnyomás is volt rajtunk, mert 17 órakor zárt a felvonó, addig vissza kellett érnünk, hogy lefelé már végre felvonóval mehessünk. 4,5 órának írták az információs táblák az utat oda-vissza, és nekünk kb. ennyi időnk állt rendelkezésre:

4 éves önjáró gyerekekkel és 7. hónapos várandósan.

16 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

Odafelé szét is szakadt a csapat: a gyorsabb nagy gyerekek és felnőttek voltak az előörs, én valahol középen voltam 1-2 gyerekkel, Gábor a végén kullogott Hannával. Odafelé egy rövid megállót tartottunk a kb. 5 km-es, 550 m szintemelkedést tartogató út alatt, itt összeállt megint a nagy csapat, és innen már együtt haladtunk tovább a csúcs felé. Az út második fele sokkal látványosabb volt, mint az eleje, mert itt már nemcsak a fennsíkot láttuk, hanem közelebb kerültek a szakadékok, felettünk magasodtak a sziklafalak, nagyon szép volt a kilátás! Madártávlatban pedig már a csúcsot is láttuk.

A csúcson nagyon erősen fújt a szél, elkészítettük a csúcsfotókat, aztán letelepedtünk egy 10 percre enni, majd pakoltunk és indultunk is vissza, hogy biztonsággal elérjük a felvonót. Túl sok idő nem volt teketóriázni.

17 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

Végül annyira ügyes volt a csapat, hogy már fél 5-kor ott voltunk a felső állomáson, kényelmesen megvettük a jegyünket lefelé, majd felszálltunk a gondolára. Álló helyek voltak csak, többen voltak rajtunk kívül is, így kicsit mint a heringek a konzervdobozban, úgy ácsorogtunk a kabinban. A látvány csodálatos volt, megérte lefelé ezt az utat választani!

A csapat estére kellemesen elfáradt, senkit sem kellett rábeszélni, hogy menjen aludni.