Németh Csaba blogja

Süteményes-tüneményes szezonkezdet…

2015.03.17.

Egy jó terepfutószezon olyan, mint egy nagy torta. 12 szeletes, kívánatosan díszes, édes, habos, krémes, s egyszerre csak egy szeletet bírunk megenni belőle...

Az idei év első szelet „tereptortáját” én az olaszországi Ultrabericus elnevezésű terepfutó versenyen kívántam elfogyasztani. A 65 kilométer hosszúságú és 2500 méter emelkedésű útvonal dombos, erdős, hóvirágos lankákon vezet, amit a változatos mezőgazdasági művelés tesz olaszosan zamatossá. Az indulók létszáma 1000 fő, akik 30 országból és 12 olasz régió 52 tartományából verbuválódtak. A mezőny erős, mindenki sikerre „éhes”. A kora tavaszi időpont pedig igazi „hab volt a tortán”, hiszen ilyenkor még nem tudható, hogy ki milyen formában van. De most, előkerültek az édesszájú terepfutók…


ultrabericus_logo.jpg

A verseny logója kisértetiesen emlékeztet egy tó formájára...

 

Étvágygerjesztőnek ez elég is, most jöjjön az utazás és az előkészületek monoton logaritmusa. Odafelé 1000 kilométer vezetés, rajtszám felvétel, mosoly, bizakodás, mindenrendben arc, majd szállásfoglalás, tészta bevitel a szervezetbe és alvás. Másnap reggel kőgyomor, betonlábak, nulla-erő-állapot és mit-keresek-én-itt gondolatok. Észbekapás, felülkerekedés, napsütés, jó lesz ez, így már vidámabb a készülődés. Parkolás a belvárosban - egy újabb siker. Rajtba odatalálni, anyagcserét lerendezni (legfőbb siker), bejelentkezni, és a tömegen át az első sorokba vergődni. Köszönteni az ismerős arcokat, lábat rázogatni és olyan arcot vágni hozzá, hogy körülöttünk szétnyíljon a tömeg. Röviden csak ennyi a teendője egy versenyzőnek, mert ami ezek után jön, „az öröm, az bódogtág”…


img_1599.jpg

Jaj, bogár ment a szemembe...

 

A rajt utáni első kilométereken nagy a helyezkedés. Óvatosan, de pulzálva futunk. Mindenki figyel mindenkit, miközben önmagunkról persze semmit nem szeretnénk elárulni. Különleges, a futóversenyek elejének jellegzetes állapota ez. Olyan, mint egy gyorsított ismerkedési est a gimnáziumban… Amint városból kivezető lapos, aszfaltos részek után az emelkedőkre és az igazi terepre érünk, rendeződnek a sorok. Kiderül, hogy ki mozog jól fölfelé, és kik a „kamikázék” a lejtőkön. Az első frissítőt hamar elérjük (12.5km). Már csak öten-hatan maradtunk elöl. Acqua a kulacsba és gyorsan tovább. Eddig főleg Ivan vezetett, de most Mikhail-al átvesszük a posztját. Costanzo tart velünk, a többiek fokozatosan leszakadnak. Fölfelé nagyon jól mozgok. Pont olyan a terep, mint itthon. Valahogy a dőlésszöge is stimmel, mintha erre koptak volna be az ízületeim. Közben fantasztikus virágmezőkön futunk fel és le. Jön a második frissítő, ahol már csak hárman maradtunk (25km). A pontról kifutva megbeszélem Mikhail-lal, hogy dolgozzunk össze és majd a végén lemeccseljük egymás között. OK, mondja. Aztán pár száz méter múlva a következő emelkedőnél ő is leszakad. Na, ezt jól megbeszéltük…

 

img_7660.jpg
3-an.jpg

 Ivan, Mikhael, és a sárga trikós magyar csikós... (Fotó: Alice Maddalena és Circolo Fotografico Leoniceno)


Egyedül maradok az élen. Néha visszanézek, de nem jön senki. Már nagyon meleg van, ennek ellenére jó tempót tudok tartani. A harmadik frissítőnél már három perc az előnyöm. Persze ezt nem tudom, mert nem mondanak információt erről az olaszok. Tehát úgy kell futnom, hogy rólam mindent tudnak, de én róluk semmit sem (szokás szerint még órát sem vittem). Ez nagy figyelmet és jó erőbeosztást igénylő stílus. A táj jellegzetes pontjainál (pl. kutyaugatás, lelkes szurkolók, nagyobb belátható területek) az elhaladás által kiváltott reakciókat figyelem, olvasom. Közben tartom a versenytempót, felkészülve egy szükséges gyorsabb tempóra. Úgy is mondhatnám, hogy utazom a tájban, és közben nézelődök… 45 és 55 kilométernél is marad a 3 perc előnyöm. Közben „kisebb” görcs húzgálja a vádlimat, ami kezd terjedni. Ez nagyon veszélyes szituáció. Rövid időn belül rohamosan lassulhatok. Persze tudom a gyógyító receptet. Többet inni (utolsó 15 kilométeren egy frissítő), kicsit vissza kell vennem a tempóból, kalcium, magnézium vagy só, vagy valami, ami megoldja a problémám. Ösztönszerűen cselekszem. Az elmúlt években sok hasonló helyzetbe kerültem. Sokszor és sokat veszítettem már a görcsölés miatt. De nem most, nem most…

 

dontott.jpg
kulacsos.jpg

Egyedül én "döntök", hogy iszom vagy nem iszom... (Fotó: Alice Maddalena és Circolo Fotografico Leoniceno)


Szigorúan tartom magam mind a bevitel, mind a kiadás oldalon. Gondosan beosztom a maradék fél liter folyadékom a célig tartó utolsó 10 kilométerre. A tempón is visszaveszek, semmi kapkodás, semmi hirtelen váratlan mozdulat. Nem kell sokat várnom, úgy 58 kilométer körül feltűnik mögöttem Matteo. Körülbelül 5-600 méter az előnyöm. Elkezdődik a verseny…
Emelek egy finom fokozatot a tempón. Már nagyobb lendülettel haladok, de mégis gazdaságosan. Gondolatok kavarognak a fejemben, amikből motivációkat halászok elő. Még egy fokozatemelés, és igen, itt már ismét veszítek az energia és a hidratáltsági szintemből. De tartom magam. Erre spóroltam az elmúlt húsz kilométeren. Leérek a hegyről és burgonyaföldek között merőlegesen kanyarogok. Remek lehetőség visszanéznem. Meg is látom Matteo-t mögöttem pár kanyarnyira. Még „due kilometri”, mondják, amit persze könnyedén megértek. Most kéne menni, de most a legrosszabb a lábam. Megtorpan, nem akar hajlítani. Olyan, mintha hirtelen egy fadarab lenne az izmok helyén.

 

Mindenem elfogyott, se vizem, se kajám, semmi, ami segítene az utolsó tíz percben. Azaz mégis… A következő részen a forgalom irányítók közlik, hogy még négy (!) kilométer van hátra. Négy? Igen. Az meg hogy lehet? Persze elöntené a „düh” az agyam, ha hagynám. Régóta tudom, hogy csak a pozitív impulzusokat kell meghallanom, meglátnom egy futás folyamán, tehát ezt nem szabad felvennem… Igen, igen, de most a düh által gerjesztett adrenalinra van szükségem. Így hagyom magam „rászedni”... Mérgelődök és gyorsítok közben. Sétáló utcán futok, ahol az egymásba kapaszkodó ráérős párocskák andalognak. Sokan kitérnek, utat engednek (rajtszámos futó vagyok), de páran szinte hátráltatnak, akadályoznak a haladásban. Nem baj. Újabb lehetőség a dühre… Elönti az adrenalin az agyam és a lábaim. Már sehol nem görcsölök, hanem makacs tempóval darálom a métereket. Felérek egy hegytetőre, alattam Vicenza és a torony által jelképezett főtér. Oda kell még lefutnom. Meredek, több száz lépcsőből álló sétányon zuhanok be a városba. Még egy kilométer. Megnyugszom és kiszáll a harag és a düh eddigi motiválóereje a szívemből. Nincs rájuk szükségem, csak használtam őket, hogy felülkerekedjek a pillanatnyi fizikális gyengeségeimen. Megtisztulva és újjászületve fordulok rá a célegyenesre.

 

11066525_263337917185822_4533493414502933893_n.jpg

"A szenvedés csak pillanatnyi, a dicsőség örök.." (Fotó: Circolo Fotografico Leoniceno)


Persze megítélhető vagyok, mint bárki más, de e gondolatokat elsősorban tanulságként írom le. Lássátok a versenyzés útjának menetét, vívódásait, taktikáját. Az emberi gyarlóság itt is fellelhető esetlegességét. Okuljon, tanuljon belőle, akinek itt lehetősége adódik rá…


Az eredményhirdetésen meglepetésre egy óriási süteményt is kaptam. Így aztán a valóságban is meglett az első szelet süti abból a tortából, ami még ebben a szezonban vár rám. Evés közben jön meg az étvágy? Igen. Nálam a terepfutással valahogy így van…

 

p1110680.jpg

Az idei első szelet (?) sütim....


Főkép: Nicola Lavarda