Készülődés a hegymászásra

Március utolsó hetében járunk, az előrejelzéseknek megfelelően kellemes, 25 fok körül hőmérsékletben landol a gépünk Marrakechben, Marokkó 4. legnagyobb városában. Felvesszük a kocsit, majd szerencsére egészen laza hétvégi tömegben hátunk mögött hagyjuk az egyébként kaotikusnak is nevezhető városi forgalmat, hogy estefelé már az északi részek egy leghangulatosabb városában legyünk, Chefchaouenben. A városka 700 méter magasan fekszik a Rif-hegység lábánál, aminek előnyre, hogy tél végi csapadékmaximumok miatt minden tavasszal zöldbe és virágba borul a táj.

A valóban nagyon hangulatos és egységesen kékre festett házairól híres városka az első megállónk, de lévén, hogy cikkünk egy másik hegységről fog szólni, legyen annyi elég, hogy próbáltuk kihasználni az itt eltöltött két napot a város felfedezésével, valamint a Chefchaouen fölé emelkedő Jbel el Kamal hegy megmászásával. Utóbbit a kellemes panoráma mellett azért is tartottuk fontosnak, hogy ne a teljesen elgémberedett lábainkal kelljen megindulni a Toubkal túrára, erről pedig az 1000 méter szint és a viszonylag meredek, nehéz terep aztán megfelelően gondoskodott. Ugorjunk is egyet az időben, mert bár Fez és Marrakech városa is nagyon érdekes tud lenni, de jelen hegymászás mégsem indulhat el magától, ehhez el kell repülnünk pár száz kilométert, hogy máris Imil településén találjuk magunkat az Atlasz-hegység lábánál.

Felszerelésbérlés és találkozás a helyi túravezetővel

Imlil (amely alapvetően hét közeli település együttes neve) 1700-1900 méter magasan fekszik, ergo a jóval melegebb marokkói klímán április elején pont ezen a magasságon tapasztalható az itthonihoz hasonló, 15 fok körüli kellemes tavasz, virágzó cseresznyefák és persze kabátba öltözött helyiek, akik számára itt még javában tart a tél. Sokan megalszanak Imlilben a Toubkal túra előtt, de mi csak alig fél órára állunk meg feltölteni a készleteket, és gyorsan kibérelni egy szélálló nadrágot az egyik túracuccokat áruló bódéban.

A bérlés ára változó, valamikor papírt sem adnak, csak bíznak abban, hogy a túrázók valahogy visszajuttatják a felszerelést a túra végén.

Szintén Imlilben találkozunk az előre leszervezett helyi túravezetőnkkel, Ibrahimmal.

Ennek számunkra nézve két hátránya is volt: a magunkfajta túrázóknak, akik ahol lehet, egyedül túráznak, furcsa lehet, hogy egy helyi guide-hoz kell alkalmazkodni túratempóban, megállókban, indulási időkben, bármi másban, illetve persze a túravezetőkért fizetni is kell, egy guide napi 50-60 eurót kér. A pozitív oldalt nézve a helyi túravezető sok kellemetlen szituációt tud megelőzni, ismeri a terepet, és ráadásul még a fenntartható turizmus egyik fontos alaptételeként, egészen konkrétan, a helyi emberek zsebébe jutnak a turizmusból származó bevételek. Tegyük hozzá, hogy Ibrahimot több ajánlás után választottuk, túravezető kollégákkal már több csoportot kísért fel a csúcsra, ismeri az európai emberek igényeit, jó fej, nem helyezi magát az előtérbe, és ami a legfontosabb, nem beszél sokat.

Ellenőrző ponton és kávézókon át a menedékházakhoz

A túra első néhány kilométere nem túl izgalmas, igaz, a hegyi falvak világába belecsöppenni meglehetősen ingerdús élmény, de a táj szépsége csak a kezdéstől számítva 2 km-re fekvő ellenőrző pont után válik kézzelfoghatóvá. A nemzeti park a már említett támadás óta nyilvántartja a parkban túrázókat, igaz, a biztonsági intézkedések bármi más jelét az egész túra alatt nem láttuk, ahogy azt sem, hogy az elvileg szigorúan védett nemzeti parkban mit tesz az állam a környezet megóvásának érdekében. Ne legyünk persze telhetetlenek, mégiscsak Észak-Afrikában járunk, így már igazából annak is örülünk, hogy a túrán alig látni szemetet, ami nem véletlen, hiszen a lefelé tartó teherhordó karavánoknak elvileg kötelező összeszedni a szemetet, és mindent visszaszállítani Imlilbe. Hogy utána mi lesz a hegyen megtermelt hulladékok sorsa, azt a kedves olvasó fantáziájára bízom.

A táj meglehetősen kietlen, mégis élvezzük a nem túl meredek emelkedőket, amelyek többnyire természetesen kialakított lépcsőket jelentenek.

Egymástól nagyjából 30 percnyire kellemes éttermek, kávézók, narancsléárusok láncolata épült ki az elmúlt évek alatt, persze jelen esetben marokkói, magashegyi viszonyokra számítsunk, igaz, 2500 méteren még simán kaptunk olasz kávégépből kifolyó csodálatos presszókávét.

Mivel pontban délben indultunk el az első napi túrára (ez már későnek számít, inkább 8:00 és 10:00 között szoktak indulni a nagyobb csoportok), a felfelé igyekvő tömeg már rég elhagyott minket, lefelé jönnek csak leginkább, a sokszor erősen zsúfolt turistaút így meglehetősen szellős, és a szép délutáni fények is hamar megérkeznek. A hóolvadás kellős közepén járunk, a túraösvényt végigkövető patakok bővízűen zúdulnak alá, és ilyenkor még bőven van víz a nyáron kiszáradó vízesésekben is.

Ahogy közeledünk 3000 méter fölé, a környező hegycsúcsokon már megjelennek a hófoltok, sokszor pedig meglepően zöld és üde a táj egy-egy forrás közelében, vadvirágok sorakoznak az út mellett, a hegyvidék látványa egy-két pillanatra igazi Alpokbéli. A menedékház persze már nem egy osztrák színvonal, ezt egészen gyorsan megállapítjuk, amikor délután 5 óra körül megérkezünk a Muflon-menedékházba.

Egy rettenetes vacsora és a jéghideg éjszaka története

A menedékház belül koromsötét, a kis ablakokon alig szűrődik be a fény, villanyt csak sötétedéskor, este 7 körül kapcsolnak. A Muflon-menedékház mellett ugyan lenne még más opció is a szomszédban, de ide közvetlenül tudtunk szobát foglalni, és mivel csak egy éjszakát terveztünk maradni, úgy voltunk vele, hogy azt bárhol kibírjuk. Este aztán felélénkül a hangulat, a népesebb turistacsoportok kártyázása, beszélgetése betölti az egész teret, és a hangzavar a vacsora alatt sem csillapodik. A félpanziós ellátás itt alap, a legtöbben nem hoznak fel maguknak főzni való ételt, így mi is az itteni menüre hagyatkozunk, ami vagy tagine csirke, vagy milánói makaróni.

Utóbbi végül nem bizonyul a legjobb választásnak, hiszen szósz és sajt alig, a csupasz al dente tészta pedig nem feltétlenül csúszik jól 3000 méter felett. Panaszkodni persze nem szeretnénk, a meleg étel mindig jól esik, a forró tea meg aztán még inkább, hiszen az egész házban 12 fok környékén van. Fűtés hiányában éjszaka még zimakósabb a hőmérséklet, és bár három pokróc van rajtunk, így is szörnyen hidegnek érezzük az estét. Mivel mi kis táskával érkeztünk, ezért nem fért be a hálózsák, de a fázósabbak számára erősen javasolt egy legalább 5 °C-os komfortfokozatú hálózsák is.

Hajnali indulás a csúcsra

A reggelit 5:30-ra kérjük, ez szintén kicsit későinek számít, hiszen a nagyobb csoportok és a napfelkeltére felérni igyekvők már 4:30-5:00 körül el szoktak indulni. Mivel nekünk nem voltak ilyen ambícióink, így maradt a 6:00 órás indulás, de persze előtte feltöltjük magunkat Nescaféval és lekváros (száraz) kenyérrel. A csúcsmászás napja optimális esetben nem számít extrém nehéznek, még a 4000 méter feletti magasság ellenére sem.

Ilyenkor a csúcsra való feljutást legtöbbször csak az szokta megakadályozni, ha valaki esetleg kifejezetten érzékenyen reagál a nagy tengerszint feletti magasságra, és a magashegyi betegség (AMS) tünetei annyira erősek, hogy az visszafordulásra kényszeríthet egyeseket. Ha ez nem következik be, akkor technikai nehézségek nélkül, egy közepesen nehéz, kora reggeli 2-3 órás menet után, viszonylag elfáradva, de épségben feljuthatunk a csúcsra.

Számunkra is minden ideálisan alakult reggel 7:00 óráig, a magasság miatt pedig amúgy sem aggódtunk, hiszen gond nélkül voltunk már 5000 méter feletti csúcson is. Az időjárás szempontjából viszont voltak aggasztó jelek, igaz ezt már napokra előre láttuk, hogy 80-100 km/órás szelet jósolnak a csúcsra, ez pedig nagyjából be is jött. A csúcs felé haladva, alig 1 óra után kezdjük érezni a szél erejét, amikor egy viszonylag szűkebb völgyhöz érünk.

Ami még nehezíti ezt a szakaszt, hogy az utolsó kiterjedtebb hómezőkön is itt kell átkelni, ehhez jól jön az otthonról hozott hómacska.

Szerencsére hideg már nincsen, a 3-4 réteg ruha és szélálló réteg bőven elég, de a széllökések néha kifejezetten ijesztők, igaz, leginkább csak a mi számunkra. A helyi guide arca sem rezdül, Ibrahim magabiztosan, kellemes tempóban halad továbbra is a csúcs felé. Abból sejtjük, hogy nincs nagy baj, hogy kb. 5 percenként áll csak meg és néz hátra élünk-e még, de alapvetően nem foglalkozik a szenvedésünkkel, ami ebben a helyzetben számomra kifejezetten üdítő.

A Toubkal titkai Észak-Afrika tetején

Észak-Afrika és az egész arab világ legmagasabb csúcsa nemcsak természeti látványosság, de a berber kultúra egyik szimbolikus jelentőséggel bíró természeti helye is egyben. A Toubkal név jelentése egyébként bizonytalan, de gyakran úgy fordítják: „a csúcs, amelyet meg kell nézni”.

A helyiek gyakran emlegetik az Atlasz-hegységet a magasztos "Idraren Draren" névvel is, ami berberül annyit tesz: „a hegyek hegyei”. Ez az elnevezés a Magas-Atlasz iránti tiszteletüket, és a hegység természet feletti hatalmát fejezi ki, különösen a Toubkal körüli, 4000 méter fölé magasodó sziklás csúcsok világára utalva ezzel. Ha a berber nevek eredetében nem is lehetünk 100%-ig bizonyosak, az viszont biztos, hogy a Toubkal nem csupán egy hegy, hanem egy spirituális jelkép, a természet és az ember kapcsolatának élő emlékműve Marokkó szívében, a Szahara kapujában, a Magas-Atlasz csipkézett hegycsúcsai között.

4167 méteren, Észak-Afrika legmagasabb csúcsán!

Bármilyen helyi istenség is lakozik a Toubkal csúcsán, meglehetősen kegyesen fogad minket, hiszen amint elérjük a 3950 méter körüli Toubkal-hágót, a szél alábbhagy. Ekkorra már nagyon sokat kivett belőlünk a viharos szél, a szemünk tele van porral, enni-inni csak nagyon keveset tudtunk, és bizony volt olyan pont, amikor már a visszaforduláson gondolkodtunk. Innentől viszont végre van már egy kis panoráma, megpillantjuk a Magas-Atlasz távolabbi vonulatait, és a csúcs viszonylagos közelsége újult erővel tölt fel minket.

Kicsivel 10:00 óra előtt végre fent állunk mi is a csúcson, rajtunk kívül csak pár helyi lézeng a csúcsot jelző vas háromszög körül. A csúcson sincs már akkora szél, de azért nem árt leülni egy picit. Kémleljük a horizontot, miközben megpróbáljuk pár perc alatt feldolgozni az elmúlt másfél nap élményeit, és bepótolni az elmúlt 4 órában elmulasztott folyadék- és kalóriabevitelt. A lefelé út jóval gyorsabb, alig másfél óra alatt újra a háznál vagyunk, és egy rövid pihenés után, kora délután meg is indulunk újra Imlil felé.

Az elégedett csúcsmászók büszke arcával bámuljuk mi is a felfelé túrázókat, ám annyira fáradtak vagyunk, hogy sokat nem foglalkozunk a tömeggel, inkább csak próbáljuk átélni a lefelé is csodálatos völgy látványát. A szél továbbra is erős, de mivel hátulról fúj, valahogy már úgy érezzük, hogy csak segíteni akar minket a minél gyorsabb visszatérésben.

Imlilben aztán könnyes búcsút veszünk Ibrahimtól, akinek ez már a több századik Toubkal mászása volt. A némi borravaló átadása után szoros kézfogással távozik, de azt még gyorsan megkérdezem tőle, hogy esetleg legközelebb nem lenne kedve egy nagy Toubkal körtúrához? Amíg már azon gondolkodok, hogy mikor és hogyan kellene visszatérni az Atlasz-hegység megindító vidékére, addigra már ismét Marrakesh felé robogunk a bérelt Daciával, hogy a nagyvárosi nyüzsgés néhány óra alatt elfelejtesse velünk az egyébként örökre emlékezetes magashegyi élményeket.