Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2019. január 22.

Varázslatos tél a Keleti-Cserhát bércein

A meteorológusok havazást jósoltak 500 m fölötti magasságban, mi pedig feszülten figyeltük este az élő csapadéktérképet, hogy tervezett úti célunk, a Kelet-Cserhát vonulatain vajon mi esik. Az ablakon kinézve nem voltunk bizakodók: vigasztalanul szakadt az eső. Aztán reggel mégis nekiindultunk. Nem bántuk meg.

Az egyetemi vizsgák sikeres teljesítésének örömére elhatároztuk, hogy végre nekivágunk a Kéktúra egy újabb szakaszának. Választásunk a Cserhátra esett, mivel számunkra viszonylag könnyen elérhető, s a Hollókő és Mátraverebély közötti távot megfelelőnek találtuk arra, hogy picit hosszabb szakasz révén kimozdítson minket a könyvek és jegyzetek fölött való hónapos görnyedés fásultságából.

 


Pásztón közvetlen csatlakozásunk volt Hollókő felé. A buszból sasoltuk a tájat, de hónak nyoma sem volt. Egészen Kozárdig, ahonnan szépen lassan kezdett kifehéredni a táj. Aztán mire megörültünk volna, lejjebb ereszkedve ismét eltűnt a fehér lepel, átadta helyét a sűrű ködnek. Hollókőn aztán pecsételéssel indítottunk: igen marasztaló volt a vaskályha melege és a fahasábok pattogása a kocsmában, de nem gyengültünk el, s nekivágtunk. Olyannyira, hogy a híres vár mellett úgy meneteltünk el, hogy észre sem vettük. Mentségünkre legyen mondva, a látótávolság nem volt több 10 méternél.

 


Nagyon sokat köszönhetünk az átlagosnál jóval nagyobb, „maxi” jelzéseknek, nélkülük bizony - vadiúj atlasz, benne minden útvonal-módosítással ide vagy oda -, nem találtunk volna el a rétek elejétől a nekünk kellő végükig. Felsőtold határában aztán elpöfögött mellettünk egy traktor, lelkesen integető gazdákkal - mi valamivel kevésbé lelkesen integettünk vissza, tudván, hogy az addig is marasztaló földút a traktor után még kevésbé lesz alkalmas gyaloglásra. Cserhátszentiván határában érdemes rövid kitérőt tenni az egykori strand maradványaihoz. Érdekes érzések kerítik hatalmába a szemlélődőt, miközben a jó pár évtizede még virágzó létesítmény maradványai között sétál, s látja, hogyan tünteti el lassan, de könyörtelenül a természet az emberi kéz munkáját. Visszatérve a kékre, a Bézmát északról kerülő dűlőútra kanyarodtunk, s kényelmes tempóban elértük a következő pecsétet a Bableves csárdánál.

 

 

Itt láttuk a tél első nyomait, s a Barát-hegyre kapaszkodva néhány száz méter alatt váltottunk évszakot: a nyúlós, ködös, késő őszi idő helyét a varázslatos, hazai hegyekben is egyre ritkábban tapasztalható tél vette át.

 

 


Egyre vastagabb, szűz hóban értünk fel a Tepke csúcsára, ahol a kilátót szokás szerint kihagytuk a köd miatt, viszont kigyönyörködtük magunkat a megnyugtató fehérségeben, s persze fotóztunk is rendesen. Elgémberedett ujjaink miatt a csúcskönyvbe nem írtunk bejegyzést, azonban örömmel olvastuk, hogy mások is milyen jól érezték magukat itt.

 


Innen aztán tényleg mesevilágban haladhattunk: vastag hó a fák törzsein és ágain, az útra benyúló ágak, melyek a legapróbb érintésre is ledobták terhüket, s mintegy vezényszóra vágták magukat haptákba. Az egész olyan volt, mintha kisgyerekként Narniába csöppentünk volna, ahol semmi gonddal, esetünkben vizsgával, ZH-val, beadandóval nem kell foglalkozni: mindezek csak kellemetlen emléknek tűntek. Azt kívántuk, bárcsak soha ne érne véget a varázslat, de azért haladtunk tovább. Jó volt, hogy a Garábi-nyerget, mint lehetséges rövidítési pontot úgy hagytuk magunk mögött, hogy mi továbbra is a bérceken vándoroltunk tovább. Aki a cserháti túramozgalmakat teljesíti, ezen a szakaszon jócskán gyűjthet kódokat az „500-as csúcsokon”.

 


Az idő szaladt, de nem akaródzott sietnünk, így egyre inkább érlelődött a gondolat, hogy ez a tervezettnél rövidebb túra lesz. Az utolsó csúcs, a Nyerges-tető mellett elhaladva lassan lejteni kezdett az ösvény, s mi egyre inkább magunk mögött hagytuk a mesevilágot: egyre vékonyabb lett a hótakaró, s egyre vizesebb is, lassan kis erecskék indultak a völgyek felé, jelezve, hogy itt már az olvadás az úr. Így is volt, mire megpillantottuk a nagybárkányi templom tornyát, olybá tűnt, hogy kiléptünk abból a bizonyos szekrényből, s újra a valóságban találtuk magunkat. Azonban ez sem volt csúnya, sőt. A templomból énekhangok hallatszottak, majd kutyák ugatásától övezve értünk be a faluba, ahol kisebb kitérőt kellett tenni a pecséthez. Stílusos volt, hogy pont a templom képe díszítette. Egyébként is nagyon jó, hogy az új típusú pecséteknek hála, az igazolófüzetben végiglapozva a már megtett szakaszokat, előjönnek az emlékek, s ösztönöznek a folytatásra.

 


Már alkonyatban értünk fel a Nagybárkányt és Sámsonházát elválasztó dombtetőre, s mivel a nap végére a köd is szétoszlott, végre szép kilátás tárult elénk. A Fejérkővártól a Mátra vonulatáig láttuk a vidéket a nap utolsó sugaraiban. A girbegurba úton ezután előkerültek a fejlámpák is, és kis bányászokként érkeztünk rövidített utunk célállomására, Sámsonházára. Mivel itt nincs hivatalos pecsét, némi útbaigazítást követően megtaláltuk az italboltot, ahol céges bélyegzőt kértünk. Nagyon kedvesek voltak, a pultos néni még a pecsét használatának fortélyaiba is beavatott minket: ugyanis ha gyanútlanul a szokásos módon próbálkoznánk, a település neve nem látszana.

 


Mindig élmény bemenni a falusi kocsmákba, hiszen az ottani beszélgetések azok, amik igazán megismertetik a turistával a helyet, ahol jár. A térkép és a különféle útleírások is hasznosak, de az adott táj lelkét mégiscsak az ott élő emberek adják. Az egyik bácsitól megtudtuk, hogy ő már akkor is itt volt, mikor Rockenbauer Pálék tették meg másfélmillió lépésüket, viszont abból nem engedett, hogy zöldtúráról van szó. Természetesen kaptunk alternatív útvonalajánlatot, hogy ha esetleg legközelebb nem a leghosszabb úton akarunk jönni Hollókőtől, akkor merre érdemes. Összeszorult szívvel hallgattuk, hogy nyáron, mikor jobb idő van, hogyan próbálnak szerencsét már a falu öregjei is a fővárosban, ha már otthonuk környékén nem nagyon van lehetőségük pénzt keresni. Szomorú, de a sok szépség mellett ez is Magyarország, ezt is meg kell látnunk, hogy teljes képet kaphassunk hazánkról.

 


Kissé szomorkásan baktattunk vissza a buszmegállóba, de várakozás közben már azt tervezgettük, hogy a ma kimaradt szakaszt, mely egy teljes értékű túrának kevés, mivel is lehetne összekötni egy egész napos programhoz. Pásztón aztán az állomáshoz közeli cukrászdában megjutalmaztuk magunkat egy szelet finom süteménnyel, s rendkívül elégedetten szálltunk föl az érkező vonatra. Bár előző este kicsit kétséges volt, hogy egyáltalán nekivágunk-e a mai túrának, de ha nem tettük volna, olyan élményekről maradunk le, melyeket nem lehet egy héttel később pótolni. Utólag tudjuk, hogy hatalmas szerencsénk volt, a tél csekély számú havas napjából kifogtuk az egyik legszebbet.

 

A túra nyomvonala (kattints a képre a nagyobb térképért)

 

Szöveg és fotók: Kovács Gábor Balázs

 

A cikk először 2018 januárjában jelent meg.

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

 

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább