Túraajánlat

A Galbena-kör - Pádis legvadregényesebb útvonalán

Keleti határunkhoz közel van egy kicsiny hely, amelyet a Bihar-hegység gyöngyszemének vagy az Erdélyi-szigethegység virtuális kapujának is neveznek. Ez a mesébe illő vidék a Pádis fennsíkjának karsztvidéke. Megannyi szurdok, víznyelő, barlang és vízesés nyújt élménydús túrákat, de akad egy, amely a legvadregényesebb mind közül.

Szerző:
Benecz „Paraferee” Ferenc
Fotó:
Benecz „Paraferee” Ferenc
2015. május 18.

Keleti határunkhoz közel van egy kicsiny hely, amelyet a Bihar-hegység gyöngyszemének vagy az Erdélyi-szigethegység virtuális kapujának is neveznek. Ez a mesébe illő vidék a Pádis fennsíkjának karsztvidéke. Megannyi szurdok, víznyelő, barlang és vízesés nyújt élménydús túrákat, de akad egy, amely a legvadregényesebb mind közül.

Az elszigetelt Pádis sokáig érintetlen volt - erről vált messze földön híres-hírhedté. A szinte csak terepjáróval vagy teherautóval megközelíthető fennsík olyan, mint egy játékboltban árválkodó puha, nagyméretű, feketegomb-szemű plüssmackó, amelynek hatalmas, medvecsapdaszerű vasfogai vannak. Ránézel és elolvadsz, hívogat, hogy öleld és szeretgesd, de az első figyelmetlenséged alkalmával karjaidba mélyeszti fogait. Vadságával igencsak óvatosan kellett - és még napjainkban is kell - bánni.

 

Azok voltak a szép idők


A terület földrajzi feltárását még az 1800-as évek végén Czárán Gyula végezte. Neki köszönhetjük Pádis magyar tájneveit, illetve - mostanra a karbantartás hiánya miatt ugyan pusztulófélben levő - turistautak és tereptárgyak nagy részét.

 

Kezdetek

 

Jómagam sok évvel ezelőtt érkeztem ide először, és rögtön egyik kedvenc helyszínemmé vált. Évről évre - olykor tavasszal, olykor ősszel - jártam vissza kis baráti csapattal.

 

Ezen alkalommal - a sokféle nehézségű túra közül - a legvadabbra indultunk. A Galbena-kör nemcsak azért nehéz, mert a mindösszesen 18 kilométeres úton közel 1400 méternyi szintet kell leküzdeni, hanem azért is, mert szakaszai igen eltérő jellegűek.

 

ok_dsc_1272j.jpg

 

Kora reggel (miután sikeresen gatyába ráztam a csapatot) indulunk el a fennsík tövében, a Boga-katlanban megbúvó szállásunkról. A felfelé vezető út régi kihívásainak sora ma már a múlté. Habár 6 évbe telt, végül azonban csak leaszfaltozták a szerpentint. A feljutás így gyorsabb és könnyebb lett, de ezzel együtt vadságából is veszített az útvonal. (A „Bömösből” kiszálló, kétliteres sörösflakonnal hadonászó, flip-flop papucsos emberek kicsit rontják az összképet.)

 

Glavoi mezejénél parkolunk le. Csípős a levegő, de a hajnali párán át is melengetnek az ébredező nap sugarai, miközben milliárdnyi fűszál csillan meg harmatosságától. Néhány elszánt sátrazó (feltehetőleg barlangászok) és - mint ganajtúrókhoz a galacsinok - a tájhoz szervesen tartozó kóbor kutyák épp ébredeznek. Gyorsan felmálházunk, hogy megússzuk a kunyeráló tekinteteket - a kutyák részéről mindenféleképpen sikerül is -, és nekivágunk a bemelegítő szakasznak, a Csodavár irányába, betonúton.

 

Negyedórás baktatással érjük el a leágazást. Innen már terepen, a felszínen kígyózó vén gyökereken botladozva haladunk. Miközben tekintetünk folyton a lábunkat orvul megakasztani kívánó fatestrészekre szegeződik, szűk szurdokban találjuk magunkat. Az út meredeken kapaszkodik felfelé nyálkás köveken. Az izgalmak csak cirka 50 méteren át tartanak. Majd ismét vadregényes ösvényen sétálunk.

 

 

ok_dsc_1421_j.jpg

 

A veszély ott lapul a bokorban

 

A sűrű aljnövényzettel borított lombhullató erdőben néhol meredekebben, néhol kényelmesebben kaptatunk egyre feljebb. Bő másfél órával az indulás után érünk fel a gerincre. Az elején leírt általános óvatosságra intés itt nyer „látható” értelmet. Hogy miért nem ajánlott letérni az útról, csak ha arra a tapasztalt vezető engedélyt ad? Mert bár attól, hogy fatörzsnek néz ki valami a vízen lebegve, elképzelhető, hogy amikor rálépsz, az fogakat növeszt. A dús páfrányok és bokrok mögött, két lépésnyire az úttól lapul a közel 10 méter átmérőjű és 30 méter mély, függőleges nyílású Porcika-zsomboly. Olykor még nyaranta is marad jég az aljában, ahová annak idején Czárán bátyánk vaslétrát épített. Sokáig csak ezt a „feneketlen” kutat gondolták a teljes járatnak, de egy forróbb és szárazabb időszakban annyira elolvadt a jeges szőnyeg az aljáról, hogy felszínre bukkant egy közel vízszintes járat is. Sajnos napjainkra a létra már az enyészeté, így felszerelés hiányában csak a zsomboly pereméről csodálhatjuk mélységét.

 

Miközben a csapat tagjai felváltva állnak a zsomboly szélére ámulatba esni (jobb, mint a mélybe!), rövid pihenőt is tartunk. Jólesik egy szelet csoki vagy szendvics.

 

Kapaszkodj!

 

Innen erőteljes lejtmenet következik - amelynek szintkülönbségét majd visszafelé le kell küzdenünk, de akkor és ott ez még nem tűnt fájdalmas információnak senkinek. Az ereszkedés végéhez közeledve a fák közül morajlás szűrődik ki. Tenger helyett viszont a 3 kilométerrel távolabb lévő Csodavár üregeiben a föld mélyébe rohanó patak felszínre bukkanásához értünk. Ez a hatalmas U alakú sziklafal, valamint az alján apró tavacskának tűnő víz tulajdonképpen maga a Galbena-kitörés.

 

Az eddigi normál hegyi túra új jelleget ölt. A kitörés felett pár méterrel, egy lábfejnyi szélességű párkányon átsasszézunk a patak vágta kanyon túlpartjára. Keskeny ösvényen haladunk, hol erősebben kitérve a szélére, hol drótkötelekbe kapaszkodva.

 

Évek milliói alatt vágott keskeny szurdokot a Galbena, s ezalatt volt ideje az egyhangú tovarohanását megtörő, fürdőzésre csábító, türkizkék medencéket is kialakítani. Ezeket hol magasabbról, hol közelebbről csodálhatjuk, ahogy az ösvényünk hullámvasútszerűen, föl s le halad a szurdok oldalában.

 

Egy nagyobb, úgy 10-12 méternyi, drótköteles ereszkedés után jobbunkon hatalmas, ellaposodó barlangszáj tátong. Az előtte fekvő szélesebb területre pont besüt a nap. Alkalmasnak találjuk a helyet egy pihenésre. Míg a kevésbé kalandvágyók magukba szívják a D-vitamint, addig a vakmerőbb csapattagok felfedezőútra indulnak a mélybe.

 

ok_dsc_1388_j.jpg

 

Az omladékos, meredek falon ereszkedünk be a hatalmas szájba, ahová hangos robajjal a Galbena vize is bezúdul. Az alacsony vízállásnak köszönhetően idén egészen a túloldalig követhetjük, nagyjából 100 méteren keresztül, míg az Eminenciás-vízesés formájában újra felszínre tör. Hátborzongató érzés belegondolni, hogy ahol épp ücsörgünk, a sziklafalban kialakult nyílás peremén, ott normál esetben percenként több száz liternyi víz zúdul le megállíthatatlanul. Már csak a nyílás külsejének felső peremére festett turistajelzésre kellene magyarázatot találni…

 

Visszatértünk után a teljes csapat újra nekiindul a körnek. A hatalmas sziklaélt megkerülve jutunk át arra az oldalra, ahol a vízesés fehéren ömlik bele egy szűk, magas, három oldalról sziklafalakkal határolt szurdokba. Csak állunk szemben ezzel a csodával, és nem győzzük magunkba szívni a látványt.

 

Na, ki a legény?

 

Csak percek múltával kezdi a csapatban pár ember felismerni a helyzetet: nem látni az út folytatását. Csak falak és víz… Aztán lassan mindenki észreveszi a bal oldali, a szemközti vízeséstől nedvesen csillogó falon húzódó, ősrégi drótkötelet. A segédeszköz évről évre egyre kevésbé bizalomgerjesztő. Alakját tekintve viszont egyre tökéletesebb szinuszhullámot ír le. Mivel többen határozottan elhatárolódnak ennek igénybevételétől, vázolom a B tervet: a jéghideg, néhol térdig érő patak, nyálkás kövekkel.

 

ok_dsc_2248_j.jpg

 

Csikordul a fogsor, dülled a szem, fehérlik a marok. A kezünknek ugyan van kapaszkodó, a lábainkat viszont csak az évtizedek alatt erre járt turisták sziklában hagyott nyomaiba helyezhetjük. Ha egyszer beszálltál, nincs idő előtti „nem csinálom tovább, kiszállok” válasz. Leugrani veszélyes a nyálkás kövekre.

 

Páran a „patakban gázolós” B-t választják, s vállra dobva a bakancsokat, térdig felgyűrve a nadrágokat küzdik át magukat a szakaszon. A végén természetesen mindenki dicséretet kap, mert mindkét opció kemény volt.

 

A patakot követve a következő feladat a közel 10 méter magasan található sziklanyílásba való felmászás, drótkötél segítségével, majd a lyuk túloldalán történő visszaereszkedés a patak szintjére. A fal erősen a függőleges felé hajlik, így ismét karból dolgozunk a továbbhaladásért.

 

Újból a patak szintjére érve előttünk az utolsó sziklafal, amely „lazán” teljesíthető, hisz itt akad lánc a lábnak is. Micsoda komfort! Aztán a traverzálás első remegő lépteinél rájön mindenki, hogy ez nem is olyan egyszerű. Ráadásul a 160 centiméternél alacsonyabbak nem érik el a kéznek kihúzott drótkötelet, a falnak támaszkodáshoz pedig erősen be kell dőlni.

 

Szerencsére ez a rész csak 8-10 méter hosszú. Túloldalán rossz minőségű út, amelyen csak rövidet fújunk, mert egy kényelmesebb pihenőhely is akad, nem is olyan messze.

 

Csúcsrajárók

 

ok_dsc_2012_j.jpg

Végre felérünk a Flóra-rétre. Azzal a lendülettel a puha fűbe huppanunk (bár néhányan már úgy érzik, inkább harapnak). Elkél a pihenés, hisz már alaposan megdolgoztattuk a karjainkat, lábainkat, de még vissza kell másznunk a Porcikához.

  

A madárcsiripelés és a levélzizegés hamar alfába ringat, el is repül észrevétlenül vagy fél óra. Ideje újból útra kelni, mivel sok van még előttünk. Jó román szokás szerint az ösvény A-ból (amely a hegy lábánál helyezkedik el) B-be (amely már a hegy tetején van) a legrövidebb útvonalon át vezet, így kíméletlenül meredek részen kapaszkodunk felfelé.

 

Másfél vagy talán két óra izzasztó sétával a hátunk mögött érjük el a zsombolyt. A csapaton végigtekintve hamarabb jut eszembe a „gyászmenet” szó, mint a „lelkes túrázók” terminus. Kezd szürkülni is, így nem tudunk sokat szusszanni. De innen már lefelé vezet utunk.

 

Valamelyest felélénkül a csapat, amikor a Csodavár hatalmas dolinájának pereméhez érünk. A közel 200 méteres falak tetején minden biztosítás nélkül állni még napfénynél is félelmetes, de így, sötétedéskor, még veszélyesebb. Sajnos a Czárán Gyula által több mint 100 éve épített balkonládák mára már az enyészet birtokában vannak. Még az ezredforduló környékén, ha romos állapotban is, de megvoltak, napjainkban viszont nincs miről a mélybe tekinteni.

 

A vég

 

Tökéletes időzítéssel érünk a kocsikhoz, a távoli hegyvonulat mögött lebukik a nap, sötétség borul a tájra, és a csapat utolsó erőtartaléka is elfogy. A napközbeni kellemes meleg helyét hűvösség váltja fel, így jólesik a szálláson a gyorsan meggyújtott tábortűz melege. Hamar előkerülnek a pácolt húsok, a kolbászok és a több kilónyi hagyma. Fáradt a társaság, de a vidám hangulatnak köszönhetően a többség tíznél is tovább bírja, majd teljesen kidőlünk.

 

 

Bihar-hegység
A magyar-román határhoz közel fekvő hegység az Erdélyi-szigethegység észak-déli irányú központi tömbje, melynek felépítésében változatos kőzetanyagok vesznek részt. Tájegységei közül a Pádis a hegység közepén terül el. Az átlagosan 1300 méteres tengerszint feletti magasságban elterülő fennsík jellegzetes karsztvidék, ahol fellelhető annak összes jellemző jelensége: karsztforrások, víznyelők, töbrök (dolinák), barlangok. Többek között itt található Európa egyik legértékesebb - szakadéktöbröket, víznyelőket és barlangokat magában foglaló - karsztterülete, a Csodavár (CetăČ›ile ponorului). Pádis felfedezésére ajánlott tapasztalt vezetőt keresni az olykor eltűnő ösvények és jelölések, valamint a megannyi „csapda” miatt.

 

 

 

 

Ismerd meg jobban a vidék felfedezőjét, Czárán Gyulát!

 

A cikk a Turista Magazin 2014. májusi számában jelent meg.

Cikkajánló