Amikor szakálla nő a télnek

Mivel az erős zúzmarásodás miatt a sok elektromos vezeték leszakadása áramkimaradásokat okozott, a jelenség képződésének kutatása az 1950-es évektől hirtelen világszerte felélénkült. Nem csoda, hiszen az általa okozott gazdasági kár jelentős anyagi következményekkel is járhat. Később, 1966-ban tervezték és szervezték meg az első magyarországi zúzmaramérő hálózat kiépítését. Ennek célja egy olyan műszer megalkotása volt, amely alkalmas a bevonatok okozta terhelések kiszámítására.

Harmat, dér, zúzmara

Habár sokszor úgy tűnhet, hogy a zúzmara az égből száll alá, ez még sincs így. A zúzmara úgynevezett nem hulló mikrocsapadék, amelyet a hulló csapadéktól (eső, havazás, zápor, jégeső) az különböztet meg, hogy az nem az égből érkezik, hanem a talajfelszínen jelen lévő tereptárgyakon a felszínközeli levegő nedvességéből csapódik ki fagypont alatti hőmérsékleten. Három különböző nem hulló, talaj menti csapadékfajtát különböztethetünk meg: a harmatot, a deret és a zúzmarát.

Harmatképződést derült éjszakákon figyelhetünk meg. Ilyenkor az erős kisugárzásnak köszönhetően jobban lehűl a talaj és az ott található tárgyak felszíne, mint a felettük lévő levegő. Ennek következtében ez a meleg, alsó légréteg a hideg talajjal érintkezve lehűl, és a benne lévő vízgőz kicsapódik.

Legtöbbször őszi túrázások alkalmával lépkedhetünk harmatos fűben, főként szélcsendes időben. A napkeltét követően a melegedő levegő hatására a dér és harmat is gyorsan tovatűnik.

Többen összekeverik a zúzmarát a dérrel, ami nem csoda, hiszen kinézetükben olykor tényleg nagyon hasonlítanak. Mindkettő 0 °C alatti hőmérsékleten keletkezik. A dér főként a talaj közelében jön létre néhány centiméter vastag légrétegben, míg a zúzmarásodás több 100 vagy 1000 ezer méteres légvastagságra is kiterjedhet.

Deresedést főként éjjel és hajnalban, pár órán át tapasztalhatunk, azonban a zúzmaraképződés a nap bármely szakaszában megfigyelhető, akár több napon, héten keresztül fennálló folyamat is lehet. Dérrel bármely évszak hajnalán találkozhatunk, amely később szublimálva elillan. Ellenben a főként elolvadva (tehát szilárd halmazállapotúból folyékonnyá válva) megszűnő zúzmarával csak novembertől februárig találkozhatunk hazánkban. A dérhez nagyon hasonló képződmény a jégvirág, amikor is a szoba meleg, párás levegője érintkezik a lehűlt ablaküveggel, ezzel örömteli téli hangulatot varázsolva, csodálatos jégmandalákat alkotva az ablakra.

Egy kis zúzmaratan

A dér kialakulásához nyugalomban lévő levegőre van szükség, hogy a vízcseppecskék fagypont alatti hőmérsékleten kicsiny, fehér, kikristályosodott formában jelenhessenek meg. Ezzel szemben a zúzmarásodás elengedhetetlen feltétele a légmozgás. A szél által hordozott vízgőz a különböző felületek szél felőli oldalán csapódik ki a folyamatosan áramló enyhébb és páradús levegőből. Így a légáramlás útjába lévő, minden erősen lehűlt tereptárgyra – vezetékekre, kerítésekre, faágakra – jégtű és jégkristály formájában tapad rá. Ilyen időjárás esetén könnyedén lerázható, illetve lekaparható, egybefüggő bevonatot alkotva, finom vagy kristályos zúzmara keletkezik megközelítőleg –8 °C alatti hőmérsékleten.

Létrejöttéhez –2 és –10 °C között hőmérsékletre és mérsékelt, illetve erős szélre van szükség, amelyet általában ködképződés előz meg. Üvegszerű, akár több 10 centiméter vastag, nem átlátszó jelenség, amely nehezebben, de azért még lekaparható.

A harmadik típus a jeges zúzmara, amelyben túlhűlt köd- és vízcseppek fagynak ki (körülbelül –3 és 0 °C közötti hőmérsékleten) a tereptárgyakra egybefüggő, átlátszó vagy fehéres, alaktalan bevonatként. Ez a folyamat hosszabb ideig, akár napokig vagy hetekig is eltarthat, ezért tömörebb, vastagabb réteg jöhet létre, amely nehezen távolítható el. Mivel ilyenkor tekintélyes súlytöbblet is felhalmozódhat a fákon, illetve a vezetékeken (még a vékonyabb kábeleken is vezetékszakadást okozó, karvastagságú jégbevonat jöhet létre), ezért ez a típus képes a legjelentősebb károkat okozni mind a természetben, mind pedig az épített környezetben, főként decemberben és januárban.

Nagy eltéréseket figyelhetünk meg a különböző fák zúzmarával való terhelhetőségét illetően: ez függ a fa alakjától, magasságától, fajától, felületi kiterjedésétől és kérgének sajátosságaitól is. A tapasztalat azt mutatja, hogy a jelenség által okozott terhelést a tűlevelű fák elég jól viselik, mivel leveleik télen sem hullanak le. A tűlevél könnyebben felfogja ugyan a zúzmarát, az erős szelet viszont annál hatásosabban töri meg.

Ezen okból kifolyólag egy sűrű erdő kevésbé lesz vastag zúzmarával terhelt, mint egy ritkás erdő. A fiatal fák ágai még viszonylag hajlékonyak, így a teher alatt nem törnek, hanem meghajolnak, de a középkorú fák merevebb ágai már megszenvedik a terhelést, hiszen már csak törni képesek. Vannak fák, amelyek jobban ellenállnak a tehernek, mint például a kőris, a gyertyán, a szil vagy a tölgy, azonban a nyár, a hárs vagy az éger már nehezebben száll szembe a súlytöbblettel.

Fantasztikus zúzmarafotókat minden télen készíthetünk, elsősorban középhegységeinkben, s minden évben többször is gyönyörködhetünk a jégtűkkel ékes erdők látványában. Könnyedén lencsevégre kaphatunk jégfüggönyként lelógó faágakat vagy akár 10 centiméternél is vastagabb, elképesztő látványt nyújtó, tollszerű jégtűképződményeket is.

A cikk a Turista Magazin 2022. februári számában jelent meg, amelyet a linkre kattintva megrendelhetsz. A Turista Magazin korábbi lapszámai szintén elérhetőek.