Apródok lábnyomán Drégely vára felé

Különösen azért nem, mert tökéletes őszi túracélpont. Mi szeptember első felében jártunk itt, és így a táj még nyárias arcát mutatta, de azt hiszem, a vár panorámája őszi színekkel még drámaibb lehet. Nagyorosziból is startolhattunk volna, de mi a Drégelypalánk község központjától induló, Apródok útja elnevezésű tanösvényen közelítettük meg a romot, ami nagyjából 5 kilométeres sétát jelentett egy kis felfelé kapaszkodással fűszerezve.

A nyolcállomásos tanösvényt 2007-ben alakították ki a Szondi Várjátékok apropóján, első tábláját pedig a Várkapitány étterem előtt helyezték el. Erről megtudhatjuk, hogy Drégelypalánk két község egyesítéséből született, illetve hogy Drégelyt először egy 1274-ből származó oklevélben említették. A falu mindmáig nagy hangsúlyt fektet a hagyományok ápolására, a várjátékokat minden júliusban megrendezik.

Múltidézés mesterfokon

Elindulunk az apródok nyomán a falun keresztül, hogy aztán a második állomásnál, a Szent Vendel tiszteletére épített kápolnánál álljunk meg ismét. Ez volt valaha a település központja, az épületet pedig 1857-ben emelték a jószágtartó gazdák, pásztorok és juhászok védőszentjének ajánlva. A hagyományos állattartás valamikor nagy szerepet játszott az itteniek életében. Az Ipoly völgyében rendszeresek voltak az áradások, így bőségesnek bizonyult a szénatermés, és a falu körül sok legelőerdő terült el. A harmadik táblát már vadregényesebb környezetben helyezték el, ez szintén a régmúltat hivatott megidézni: a szőlő- és gyümölcstermesztésnek állít emléket. A filoxérajárvány és a mezőgazdaság átalakulása miatt a hajdani, több száz hektáros szőlőültetvényekből mára szinte semmi sem maradt, csak néhány régi présházat és pincét találunk itt.

Innen kissé egyhangú méterek következnek az újabb tábláig, amelyen a patakparti égeressel, illetve az itt élő fajokkal ismerkedhetünk meg. Én például nem tudtam, hogy fekete gólya is fészkel a környéken, ami azért nagy szó, mert e fokozottan védett faj nagyon érzékeny az emberi zavarásra. Más ritkaság is megtelepedett itt, a Hévíz-patak mentén, valamint a vízfolyásban, például különböző vízicsigák, kövi rákok, kérészek, tegzesek, sok béka, moha- és zsurlófajok. A fák között továbbsétálva lassan elérkezünk a nagy parkolóig (aki szeretne, idáig még eljöhet autóval), síneken gyalogolunk át, aztán meg is állunk a Schaffer-kútnál, amely a várjátékok egyik népszerű helyszíne szokott lenni. A Börzsöny több mint 360 forrással dicsekedhet, amelyek csapadékvízből táplálkoznak, és amellett, hogy régen fontos víznyerő helyek voltak, természetvédelmi szempontból is különlegesek, elég többek között a foltos szalamandra lárváit megkérdezni, amelyek itt fejlődnek, a hűvös, tiszta vízben. Klassz hely ez: a kiépített kút mellett padgarnitúra és asztal, valamint tűzrakó hely áll a kirándulók rendelkezésére, és még egy erdei vécét is elhelyeztek a tisztás szélén, bár ennek állapotáról nem tudok nyilatkozni.

Felfelé kapaszkodás malomkörzéssel

Innen következik a túra mókás része, a mászós, kaptatósabb szakaszok, amikor az ember magában hálát adhat azért, hogy nem nyári hőségben kell küzdenie az elemekkel. Még két táblával találkozhatunk a célvonal előtt, az egyikről megtudhatjuk, mennyire kártékonyak a tájidegen fajok, a másikról képet kaphatunk arról, milyen fontosak az úgynevezett holtfa, az elhalt faanyag az erdőben, már csak a havasi cincérek, a denevérek és mindannyiunk kedvencei, a szarvasbogarak miatt is.

Hamarosan jópofa, csirkefejű teknősöket ábrázoló tábla elé érkezünk, amely a következő választás elé állít minket: vagy a meredekebb, de csupán 280 méteres, vagy a kényelmesebb, de hosszabb, 750 méteres úton hódítjuk meg a várat. Mi ez utóbbit választottuk felfelé, lefelé pedig a másikon jöttünk. Ezt utólag finoman szólva sem nevezném jó ötletnek.

Persze, mi azért közben jól szórakoztunk, de csak a szerencsén múlt, hogy épségben leérkeztünk.

A túránk fénypontja természetesen a várrom, amely korántsem akadálymentes, de azért megéri a küzdelmet. Fentről minden irányban káprázatos a panoráma, és a várnak szinte az összes szeglete fotóért kiált. A legkülönlegesebb része a kis boltíves kapu. Fent jelképes síremléket és egy vendégkönyvet is találunk. Éppen azelőtt helyezhettek ki egy újat, hogy ott jártunk, mert sajnos mindössze egy bejegyzést találtunk benne, pedig ezeket mindig érdekes élmény végignézegetni. A helyszín egyébként pazar, az a benyomásom, hogy a világ minden idejét el lehetne itt tölteni nézelődve, fotózgatva, beszélgetve, piknikezve.

Egy régi ismerős a történelemkönyvekből

A vár építésének pontos idejével kapcsolatban megoszlanak a vélemények, mindenesetre az biztos, hogy a tatárjárás után történt, és 1321-ig Csák Máté birtokolta az épületet. Utána királyi vár volt, majd Luxemburgi Zsigmond Tari László főnemesnek adta. Az 1400-as évek elején az esztergomi érsek tulajdonába került, és az erődítményből vadászkastély lett.

Várdai Pál érsek ide menekült a mohácsi csata után, és már helyőrséget is tartott a várban. Ő nevezte ki 1544-ben Szondi Györgyöt parancsnokká és intézővé. Ekkor a vár a bányavárosokat védő végvári láncolat előőrse lett, de már igencsak elavult, így felújításra szorult. Hiába rendelte el az országgyűlés a megerősítését, erre már nem került sor, és 1549-ben még egy villám is belecsapott a lőporraktárába.

Az ostromló csapat körülzárta a várat, majd felszólította Szondit, hogy adja meg magát. A kapitány erről hallani sem akart, ezért a törökök nekiestek a várnak, és szanaszét lőtték a külső falait. Három nap múlva ismét feladásra szólították fel Szondit, de ő ezt is elutasította, viszont két apródját, Libárdyt és Sebestyént, akik Arany János örökbecsű balladájának címszereplői, elküldte a pasához, hogy vitézzé nevelje őket. Végül egyedül ők ketten élték túl a harcokat, a többiek mind a véres csata során haltak hősi halált. A vár romhalmazzá vált.

Egyre csak pusztult, mígnem 1989-ben a Börzsöny Baráti Kör kezdeményezte a megmentését. Állagmegóvó helyreállítások kezdődtek, majd 1991-ben létrejött a Drégelyvár Alapítvány. E szervezethez fűződik a most álló falak visszaépítése. A vár még ebben az évben a nemzeti örökség része lett, 2012-től pedig történelmi emlékhelyként tartjuk számon.

A cikk először a Turista Magazin 2020. októberi számában jelent meg. Korábbi számainkat itt tudod megrendelni.