Vincze Dóra cikkei

„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.

Ha azt gondoljuk, hogy Olaszországban mindig süt a nap, akkor tévedünk. Ha még azt is gondoljuk mellé, hogy az írek már igazán hozzáedződtek a vízben gazdag időjáráshoz, és meg se kottyan nekik némi csapadék, akkor újfent tévedünk. Ilyen tévedések nyomán kerültem egy kivételesen szürke reggel egy kopott neonfénnyel megvilágított kávézóba Tony és Fergal mellé Vetrallában.

Reggel fél 8-kor még mélyen alszik Radicofani, de a nap már finoman ébresztgeti az utcákat, és olvasztja a csokoládét a teraszon felejtett croissantban. Egy csapat biciklis ül le mellettem, ráérősen koffein- és cukorlöketet vesznek magukhoz, mielőtt nekiindulnak a vasárnapi etapnak. Radicofani-Firenze. Szép táv – bólogatok –, nem lehet majd lazsálni, hagyom, hogy meséljék, merről jöttek és hová tartanak. Egy capuccinónyi találkozás, nem kevés. Majd a fejemre kapom a kalapom, „ciao-ciao” intünk egymásnak az olaszokkal, és azonnal még egy kicsikét szebb lesz a világ. Próbáljátok ki, a ciao szónak varázsereje van.

„Allora, posso prenotare una camera…?” – ezzel a bátortalan és minden bizonnyal hibásan kiejtett olasz kérdéssel kezdődött az út, ami 300 km gyaloglással később a Vatikánban ért véget. Ekkor még Pesten ültem a hátizsákom mellett, a Google-fordítóra támaszkodva próbáltam szállásokat foglalni. Telefonon. Olaszul. Mert az apácák bizony nem beszélnek angolul és csak elvétve válaszolnak e-mailekre. Így maradt a jó öreg telefon; még el sem indultam, de a Via Francigena máris egyszerre időutazás és kaland.