MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Visegrádi-hegység téli extrákkal

Igazi téli teljesítménytúra, és nem is a könnyűek közül való! Sőt: alaposan megdolgoztatott bennünket, de rendkívül sokat is adott. Lenyűgözően szép hegyek és völgyek, végtelen panorámák, források és szurdokok, a kék ég és a hófehér táj kontrasztja. Meg persze küzdelmek: hideggel, vastag hóval, csúszós és saras szakaszokkal, meredek emelkedőkkel. Ez a túra így volt teljes és egész! 

A Pilist és a Visegrádi-hegységet általában együtt, egy tájegységként szokás kezelni, ami engem legalábbis meglep. Én mindenesetre megkülönböztetem őket – és ennek fényében mondhatom, hogy először jutottam el ide. A Pilis útjait már viszonylag ismerősként járom, de a Dunántúlnak ezt a (tőlünk távoli) sarkát most első alkalommal fedezhettem fel. A vonzerő azonban nem csak ez volt: a 2017-es Túrafüggő érmeinket is átvehettük, és az esemény része a Dunántúl Kupának is. Mindehhez még egy kis havazás is érkezett, Zoli barátunkkal és Zoli öcsémmel tehát nagy reményekkel érkeztünk reggel hatkor a leányfalui községházba. Hála az előnevezésnek, máris kezünkben az itiner (színes térképpel), nekivágunk a kevés kezdő aszfaltnak. És az első emelkedőnek, már a falun belül – ami kellemes havas erdőbe vezet be. Gyorsan a Rekettyés-forráshoz jutunk öcsémmel, felírjuk az első kódot, és visszatérünk – kis kitérő után – a félbehagyott piros keresztre.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Az Y-elágazásnál jobbra nézünk: itt érkezünk majd le a nap végén, a piroson. Most haladunk tovább, felfelé, a Szénégető-patak mentén. A Zerge-forrás környékén át is kelünk rajta, és máris itt az Álló-rét. Sok út kereszteződése, de nincs gond, a jelzések kifogástalanok: folytatjuk a sárga kereszten. Aszfaltutat metszünk többször is, és leérkezünk a Sztaravoda-forrás völgyébe. Nagyon tetszik ez a hely, meg a forrás kialakítása is.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Pecsétet és müzliszeletet kapunk, nekilendülünk a lépcsőknek. Én túlzottan is: botjaimat (amiket elég ritkán használok) lent felejtem – ügetés vissza, szerencsére csak a lépcsősort kell megdupláznom. Szentendre bal felső sarkát horzsoljuk, ennek megfelelően inkább hétvégi házakat látok – és gyönyörű hegyeket a távolban.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Meg a beígért vakarcs is megérkezik, sajnos: egy portáról kétszer is ránk támad egy korcs, de szerencsére baj nem történik. Aszfaltút, de hamar le is térünk, és jó ideig párhuzamosan mellőzzük, bent az erdőben. A hó egyre vastagabb. Ennek megfelelően a lépés is egyre nehezebb: magasabbra emelt lábak, több helyütt csúszós részek – oda kell figyelni.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Talán ha tucatnyian mentek el előttünk, tehát a kitaposott ösvény sem az igazi még. Nem könnyű szakasz. A zöld sáv jelzései is ritkák, egy elágazásnál többen el is mennek rossz irányba – gyakran előkerül a Locus. A Hegytető ellenőrző pontnál megint csokit kapunk, majd egy nagy íven fordulunk nyugati irányba. Megérkezik az Országos Kéktúra, a pirossal együtt: a jelzések – végre – kiválóak, és az ösvényt is jóval többen taposták, egészen jól járható. Jobbra lent házak bukkannak fel: igen, leérkeztünk Pilisszentlászlóra. Nagy csapat nyugdíjas korú túrázó érkezik szemből: a legjobb helyen! Megúsztuk a szűk ösvényen való találkozást; mindenkinek jobb így. Egyúttal azonban a kéktől is búcsúzunk, megint jobban kell figyelni. A falu közepén betérünk egy kólára, amit később megbánunk: elég sok időt elvesz. Meghúzzuk a lépteket, a falu végén megvan újra a zöld, csak keresni kell. Szemben az Öreg-Pap-hegy burkolózik félig felhőpaplanba: pazar látvány!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Nem megyünk fel rá, csak kerüljük – és itt jön egy tábla, ami a Spartacus-ösvényre hívja fel a figyelmet (meg annak veszélyeire). Számomra itt kezdődik a csoda, ami a túra egyértelműen legszebb szakaszát jelenti. Szép? Nagyon gyatra próbálkozás ide ez a szó. A többi jelző meg talán fellengzős lenne, esetleg elcsépelt, túlzónak ható. Mégsem tudok jobbat. Teljesen lenyűgöz bennünket. Olvastunk róla, hallottuk, képeket is láttunk. A valóság – mint általában – most is mindent lepipál, felülmúl.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Magasságok és mélységek. Nem akármekkora! Komoly, meredek partoldal alattam, sziklafal vagy emelkedő a másik oldalon. Lenézni szinte szédítő. Szűk ösvényen kanyargunk, óvatos léptekkel, igen gyakran meg-megállva. Lehetetlen nem megállni, képtelenség. Hogy mennyi időt „veszítünk” itt, nem tudom, nem vagyunk hajlandók foglalkozni vele. Hagyom, hogy átjárjon, beivódjon, megmaradjon. Próbálkozok, persze: fotók tucatjait készítem, ráadásul Laci öcsém nagy (de remek) gépét is bevállaltam mára. És hát szép fényképeket nézhetek vissza, de hol vannak a valóságtól?! Nagyon mélyre ereszkedünk, igen éles kanyarokkal folytatjuk, újra magasra emelkedünk. Csodáljuk, folyamatosan. Sziklafal, jégcsapokkal, hegyek alattunk, hegyek távol, hegyek és völgyek mindenütt.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Lombosan vajon szebb-e? Nem biztos! Nem tudom, nehezen búcsúzom a tájtól, de menni kell, ketyeg az óra. Jenő-kunyhó, túrázó társaság, tovább! Az ereszkedés – ahogy vártuk is – saras lesz: szottyos, néhol dagonyás. Ereszkedünk, meghúzzuk, feltűnik Visegrád. Utcák, aszfalt, templomtorony már szemmagasságban. Aztán fölénk is tornyosul: ellátópont, nem messze tőle. Forró instant leves, zsíros kenyér, forró tea. Kellemes választék, a végére még egy kis vörös is lecsusszan (forralt bor sajnos nincs). Jól jön az energia: felettünk tornyosul a túra névadója! Sár, a csúszósabbik fajtából. Ragad is, csúszik is, jól jön a bot segítsége. Megússzuk esés nélkül, meghúzzuk a tempót is: meglepően hamar a Fellegvár tövénél találjuk magunkat. Közben azonban itt is csodaszép a rálátás a Dunára, muszáj meg-megállni.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

És a nap is kisüt, ragyogón és szikrázón: a kék ég és fehér havas táj kontrasztja döbbenetesen szép. A feltekintés is a várra: felmenni sajnos most nem tudunk – és már voltunk mindketten, többször.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Így hát egy újabb kóla után leereszkedünk a csúszós-jeges lépcsőn (tottyanok is egyet), és kanyarogva-hullámozva folytatjuk. Meglátom a kék háromszöget, nagy nyugalommal rátérek. Pár száz méter kell hozzá, hogy rájöjjünk: hibáztunk! Ez nem az. Van ugyanis egy másik kék háromszög is: kb. 30-40 méterre innen. Zseniális! Több szép kilátásban itt is részünk van.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Ez enyhíti némiképp a bosszúságunkat. Aztán feljutunk a Nagy-Villám tetejére (immár a megfelelő úton), fotó és kód, és fordulunk is vissza.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Havas rétek és mezők, havas erdők és fák, kellemes napsütés. És az utak is kényeztetnek: néhány napja itt tolólap járhatott: látszanak nyomai. Sokáig ezt követjük, miközben jó pár helyen nagyon szép a kilátás is. Aztán a Visegrádi-kapu megint feladja a leckét. Itt kellene lennie, itt az elágazás, minden stimmel – de sehol egy pontőr, kód vagy bója. Kavargunk, keressük – aztán érkezik egy harmincas túratárs, ő segít. „Itt tavaly sem volt ellenőrző pont, menjetek nyugodtan!” Ohhh, újabb sok perces kiesés. Kezd sok lenni! Megérkezik a zöld a kék kereszt mellé, majd csak ez marad. A József-forrás után ezen ereszkedünk le a Kalicsa-völgybe. Nagyon mély, sziklák közé bújt szurdok, persze kis patakkal az aljában, kétoldalt pedig hatalmas sziklák: igazi vadregényes táj. Gyönyörű, de veszélyes is: óvatoskodva ereszkedünk bele.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A havas-jeges partoldal tiszteletére csúszásgátlót veszek fel; nem is bánom meg. Meredek kaptató, és fent vagyunk. Hiszem én… Itt kezdődik egy hosszú-hosszú menet a Kis-Bükk tetőre, ami bizony viszi az energiát rendesen. Itt kezdek el számolni először, és vele párhuzamosan: aggódni is. Itt szintidőgond lesz, tesó! Nem is kicsi. Aggodalmam átragad, Zoli is csúszásgátlóhoz folyamodik, de a pár perces időveszteség többszörösen megtérül. A tetőig is (ami aztán mégis csak megérkezik), de utána pláne. Nagyot tudunk ugyanis futni a következő két kilométeren, és erre nagy szükségünk is van. Balra remek a kilátás, de csak egy-két fotós megállást engedélyezünk magunknak.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Közben megérkezett a piros, a tető után viszont sárgára térünk át. Előbb sáv, aztán (a Leány-kúti elágazástól) kör lesz majd. Majd. Addig még történik egy s más… Az elágazónál nem sok: kód és sürgősen megyünk is tovább. Hatszáz méter, nyolcvankettő szinttel. Bemelegítésnek, mert a java majd utána jön. Előbb azonban a Hétvályús-forráshoz érkezünk, ahol remek, forró teával és csokival fogadnak a pontőrök. Ez a tea nekem életmentő, ezzel vágok neki a Vörös-kőnek.

 

Legmeredekebb emelkedőm a négy év alatt. Nem találkoztam ilyennel még a 175 túrám alatt. Brutális, muszáj ezt mondanom. Hétszáz méter, száznegyvenkettő méterrel. Havas is, néhol csúszik is, gyökeres és sziklás. De ez mind elmarad az emelkedő szöge mellett. Néha úgy érzem, függőlegesen kell felmennem. Lenézni meg alig merek, visszafelé… Végül persze fent vagyunk: hát, ránk fér pár korty az iménti teából, na. Meg az idő, amíg isszuk, az is. Aztán a pulzus kissé normalizálódik, és jöhet a csúcs (mikor jön már?). Ahol a kilátás megint feledtet mindent. Nagyon széles látószögben tekinthetek szét, döbbent tekintetemet végig hordozva a Duna alattam kígyózó szalagján.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Elképesztő! De nem hagyhatom, hogy sokáig itt ragadjak: túl meleg sincs itt, és az óra… nos, továbbra is ketyeg, igen. Havas lejtők: futás, saras lejtők: óvatoskodós ereszkedések. Megint havas, megint saras. A havas szakaszok egyre jegesebbek, a sarasok egyre dagonyásabbak. Az idő meg fogy. És persze vele együtt a fény is: elmúlt fél hat, sötétedik, nincs mese. És ehhez jön még az hőmérséklet – az is hűl le, egyre jobban, hát ez természetes. Még egy kicsit rágyorsítunk, egymást húzzuk, hol egyikünk, hol másikunk fut elöl. Ez a futás nem mindig elegáns, de – mint általában – hasznos. És igen, megússzuk, esés és baj nélkül. És itt van Leányfalu; házak és fények, és az első utcánál megállunk. Hómacskák le, kapkodó mozdulatokkal, fejlámpa most már nem kell – bár néha sötétek az utcák. Nem baj! Kétszer kutyák ijesztenek ránk és rohannak le („nem bánt!”), aztán főút és a cél.

 

Tíz perc. Ennyi maradt bent. Mármint a hétszázhúszból: tizenkét óra volt a szintidő. Hát, szoros lett, nincs mese: 710 perc csoda és küzdelem, bámulat és kemény munka. Mert megdolgoztatott, úgy érzem, nem adta ingyen a táj, amit adott. De megérte, annyi szent! És ilyenkor még nagyobb öröm a kitűző és oklevél, még jobban esik a kézfogás és a célkaja. És most egy külön ráadás: hát persze, az érmek! Túrafüggő arany, a tavalyi évemért, nagy örömmel veszem át. És legalább ekkora (ha nem nagyobb) a kislányom bronz érme is! Lesz öröm otthon. Tesóm is begyűjti sajátját meg Laci öcsénkét, és hamarosan Zoli barátunk is beérkezik, derűsen és épségben. Ezzel az örömmel és elégedettséggel indulunk haza: köszönjük, szép volt!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. június
Majoros Ildikó:
Kéken is az égig
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...