Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szerző:
2016. november 17.

Bőrig áztunk a Bud Spencer-emléktúrán

A nyáron elhunyt Bud Spencerről (Carlo Pedersoli) már sokan és sokféleképpen megemlékeztek, így a természetjárók sem kivételek, akik november 12-én a szakadó eső ellenére is gyalogtúrával emlékeztek a Mesterre. 

A színész júniusban bekövetkezett halála óta rajongói és tisztelői már számos eseménnyel megemlékeztek, tartottak már emlékesteket, a mozik újra vetítették Bud Spencer és Terence Hill párosának közel 40 éves közönségkedvenc filmjeit, és a Budról készült graffiti a Filatorigátnál a rajongók zarándokhelye lett.

 

 

November 12-én a Sarokkő Egyesület is megemlékezést tartott a Mester tiszteletére rendezett teljesítménytúra keretében, aminek végigjárásától még az eső és a szél sem tántorította el a résztvevőket. A túra iróniája, hogy szerintem Bud sosem gyalogtúrázott a filmjeiben, illetve nem ázott bőrig az esőben, de ha tévednék, kérlek, írjátok meg a hozzászólásokban.

 

Nem mondhatnám, hogy különösebben nagy Bud Spencer-rajongó lennék, de ahogy a túranaptárt nézegettem, és ráakadtam a Bud 17/7 túrára, egyből arra gondoltam, hogy erre el kéne menni. Kíváncsi voltam, mennyire és hogyan tudja átszőni egy gyalogtúra hangulatát a Magyarországon nem mellesleg igen erős Bud-kultusz. Persze voltak ötleteim, hogy milyen filmes utalásokra és poénokra lehet számítani, de gondoltam, ha már úgyis minden hétvégén túrázunk, akkor miért ne ezt válasszuk programnak? Arról, hogy ez milyen jópofa időtöltésnek ígérkezik, már csak Katát kellet meggyőznöm, aki a reggeli órákban, szakadó esőben csak annyit kérdezett: muszáj?

 


Kis noszogatás után végül az új bakancs betörésének érve győzte meg, amit a túra előtti napon vásárolt. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy milyen kényelmet nyújt azért a pénzért, amit elkérnek egy ilyen felsőkategóriás cuccért. Az indulást megelőző percekben a kisasszony még büszkén és mosolyogva nézegette a tükör előtt az új fényében tündöklő szerzeményt, és még nem sejtette, hogy mire a túra végére érünk, az időjárás az újszerű pompát erősen megkoptatja. Nekem persze eszem ágában sem volt előre közölni vele ezt a jóslatot, hiszen akkor egyedül mehettem volna az esőbe, és utólag tudom, hogy nem lett volna kivel énekelni azokat az ominózus filmdalokat sem, melyekről azt hittem, már rég a gyerekkoromban felejtettem.

 


De ne rohanjunk ennyire előre. Egyelőre még a szépjuhásznéi rajtban vagyunk, ahol a Gyermekvasút állomásának egyik melléképületébe lépve a szervezők mellett Bud Spencer-filmek zenéi fogadtak minket. Erre valahogy számítani lehetett, de arra már nem, hogy az agyonhallgatott dallamok a rajtban töltött húsz perc alatt is megülnek a fülünkben, és aztán egészen hazáig kísérnek minket. Amire viszont egyáltalán nem számítottunk, az a lekvár. Bizony, a rajtban lekvárt is lehet vásárolni, mégpedig Puffint, ami Bud szerint is erőt ad, és sokaknak a zuhogó esőben biztosan mindent lebíró akaratot is. Mi nem kóstoltuk, így az ízéről nem tudunk beszámolni, mindenesetre szellemes ötletnek tartottuk. Miután neveztünk és zsebre vágtuk az itinert, nekivágtunk a hosszabbik, 17 km-es távnak a szakadó esőben.

 


Meglepett minket, hogy az időjárás ellenére rajtunk kívül is (kb. 80-an) akadnak túrázók. Persze egy igazi természetjárót nem tántorít el egy kis őszi eső, egy valódi Bud Sencer-rajongót meg valószínűleg egy monszun sem. És úgy festett tényleg voltak, akik csak a Mester előtti tisztelgésből jöttek el a túrára úgy, hogy különösebben nem nagy erdőjárók. De ez nem is baj! Viszont ha Bud még holtában is tudja ösztönözni az embereket a természetjárásra, akkor abból csak az derül ki, hogy tényleg nagy hatása volt az emberekre. De minek köszönhető ez a hatás? Mi magyarok miért szeretjük annyira még mindig a 40-50 éves Bud Spencer-filmeket? Gyaloglás közben ezen a tényen filozofálgattunk, és anélkül, hogy észrevettük volna, sokszor egy „filmsláger” éneklése vagy dúdolása töltötte ki a gondolatok közti csendet.

 


Az első ellenőrzőpontnál egy kódot kellet felírni: „A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt”. Ki ne ismerné, a Megint dühbe jövünk című film klasszikus jelenetét? Mi is ismertük, pedig nem vagyunk „maniac”-ek. Ennek csak az lehet az oka, hogy ezen nőttünk fel. Vagy az, hogy a tévé most is végtelenítve adja. Igen, talán nem is tudjuk, de óhatatlanul előfordul, hogy egyszer-egyszer egy szombat délután az ebédtől elpilledve, a tévé előtti kanapén félálomban elnyúlva, egy ottfelejtett csatornán észrevétlenül is beszűrődik a tudatunkba egy-egy Budtól vagy Terenctől származó aranyköpés, ami aztán pár csattanó pofon kíséretében bevésődik az alvó tudatunkba. Ezt esetemben azért is tartom valószínűnek, mert nem szoktam a műsorújságban bekarikázva várni a Bud Spencer-filmeket, de a túra során rá kellett döbbenem, hogy nemcsak a zenéket, de számos film szövegét is fel tudom idézni.

 


Lehet, hogy Bujtor István orgánumának köszönhetjük, hogy a magyarok ennyire megszerették Bud Spencer filmjeit és karakterét? Katával annyiban maradtunk, hogy a Terence hangját kölcsönző Újréti László érdemei is vitathatatlanok, de talán a magyar nép lelkében keresendő a válasz, hogy miért oly szeretett nálunk ez a két figura. Filmjeikben sokszor öntörvényű csalókat, tolvajokat és csavargókat alakítottak, akik attól válnak szerethetővé, hogy igazándiból nem akarnak ártani senkinek, sőt, alapvetően jók és igazságosak, és csak boldogulni akarnak az életben. Mindehhez hozzájön lehengerlő és ugyanakkor könnyed erejük, aminek senki és semmi nem állhat ellen. Ha úgy vesszük, hőseink istenek, de hogy azonosulni tudjunk velük, őket is sorra érik az akadályok és szerencsétlenségek, amelyekkel aztán egy nagy kaland során megbirkóznak.

 


Na de mit találtak el bennünk, magyarokban ezek a filmek? Ezen tanakodtunk a kapucnink alatt a szakadó esőben, miközben sárban tocsogva róttuk az utat. Talán a szocializmus korszakában kifejlődött cinikus és individualista látásmódunk az, ami azonosulni tud ezekkel a vicces karakterekkel, akik rendre öntörvényűen oldják meg a dolgaikat. Szerintem mi, kisemberek, akik a múltban túlélésre rendezkedtünk be, alapvetően bizalmatlanok és hitetlenek vagyunk a világgal szemben, ezért az alkatunk nagyon hasonlít ezekre az figurákra. Azt mondjuk, amit Bud filmbeli karakterei: „nekem ne mondják meg, majd én azt tudom”, csak éppen szupererő nélkül, amivel szögként kalapálhatnánk a földbe azokat, akik megérdemlik. Talán tudat alatt azért is hatnak ránk ezek az alakok, mert a történet végén gyakori formula az elmaradó jutalom, ami általában a nagy dohány (mint pl. a Kincs, ami nincs c. filmben), és ez a csalódottság még közelebb hozza a hétköznapi emberhez a karaktereket.

 


Akárhogy is van, egy biztos, Bud Spencer-filmeket most is néznek az emberek, és nem csak a gyerekek. Aligha akad olyan ember Magyarországon, aki ne hallott volna róla, ellentétben a világ más országaival, bár állítólag Brazíliában és Németországban is közkedveltek. Az olaszoknál inkább a Piedone-filmeket kedveli a közönség, és kevesen tudják, hogy a színész nápolyi nyelvjárása miatt hazájában is szinkronizálták Budot. Sok más érdekességet is lehet olvasni a színészről, aki az élet más területein is bizonyított, és akinek az életében a család és barátok voltak a legfontosabbak. Most, hogy egy kicsit utánaolvastam annak az embernek, akit én korábban csak pofonosztóként ismertem, azt hiszem, rajongója lettem. Olvasás közben egy sokoldalú és nyílt személyt fedezhettem fel benne, akinek életfilozófiája a szeretetre és az igazságra épült, és akinek filmjeiben is ezek az értékek tükröződtek, még akkor is, ha a történet nem mélyenszántó, és sok, nem egyszer idétlen pofon is elcsattan bennük.

 


Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal jártuk végig az egyébként nem túl izgalmas 17 km-es kört, amin Kata új bakancsa is sikerrel debütált, igaz kissé sarasan. Biztosra veszem, ha nincs a rossz idő, akkor sokkal többen jöttek volna el a túrára, amit így is 80-an teljesítettek. A célban pedig mi más várt volna a teljesítőkre, mint Bud Spencer filmbeli kedvence, a hagymás bab, ami igazán jólesett a gyaloglás és egy nyirkos, hideg délelőtt után. Kicsit fázva, ázva és térdig sarasan vettük hazafelé az irányt, miután megköszöntük a szervezőknek a túrát. De nem ért véget a nap, mert még a buszon is a túra slágereit dúdoltuk, ami ekkorra már kényszeressé vált, és amit alig tudtunk abbahagyni. Ezt követően arra tettünk fogadásokat, hogy vajon a tévében melyik Bud Spencer-film fog minket fogadni otthon. Egyikünk sem nyert, de ahogy benyomtam a tévét, a Megint dühbe jövünk ment. Szóval, ez is azt bizonyítja, hogy az emberek még nem untak rá ezekre a filmekre, és nem véletlenül ontja a tévé, és nem véletlenül neveztek el poénból Bud Spencerről parkot is a III. kerületben. Gondolom, a november végi budapesti emlékkoncert is ezt a Bud-kultuszt szolgálja ki, ahol maguk a szerzők adják elő a kultikus filmek slágereit.

 

Kattints a térképre a nagyításért!


Szöveg: Lánczi Péter
Fotó: Lánczi Péter és Mohai Kata
Térkép: Bába Imre

Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben

Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben

2024.03.21.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu a Csepel-szigeten, amelynek tó van a közepén, holtágát és ligeterdeit megannyi élőlény lakja, pompás virágok virítanak mesés szigetén, a békés csendet pedig olykor csak az állatok hangja, neszezése töri meg. Ez a falu pedig nem csak a mesében létezik, gyertek velünk Szigetbecsére és sétáljunk végig együtt a Tőzike tanösvényen!

→ Tovább