Tapasztalataim szerint a túrázóknak kétféle csoportja létezik, az egyikbe a hegyek szerelmesei, a másikba az alföldi tájak iránt megmagyarázhatatlan vonzalmat érző emberek tartoznak. Bevallhatom, én ez utóbbiba tartozom, valamiért megnyugtat a pusztákon, nádasokban barangolás, és talán azért is kedvelem inkább ezt, mert sokkal nagyobb kihívás felfedezni és befogadni a sík táj értékeit, a káprázatos panorámákat ígérő, vadregényes szurdokokat rejtő hegyekhez képest.

Mivel a Farmos melletti Kékbegy tanösvényhez szólított egy kis fotós feladat, ezért úgy gondoltam, ha már ott vagyok, lejárom a Hajta természetismereti túrát is, amelynek a Kékbegy mellett még két közeli tanösvény, a Nőszirom és a Sóvirág is a része. A túra leírása szerint az Alföldre jellemző minden élőhelytípust megismerhetek majd az út során a homokbuckáktól a mocsarak, láprétek és nádasok izgalmas világán át a szikesekig.

Szeptember eleji kiruccanásom persze nem a legideálisabb időpont volt arra, hogy teljes pompájában ismerjem meg a vizes élőhelyek világát, hiszen a tavasz és nyár eleje jóval alkalmasabb, ha a nyüzsgő madárvilág megfigyelése a cél, ráadásul sok különleges virág is olyankor nyílik, de azért most is akadt megcsodálni való bőven.

Így a pallóséta most kimaradt, cserébe egészen közelről csodálhattam meg a névadó madár egyik színpompás egyedét gyűrűzés közben. De került a hálóba mindenféle poszáta, és egy nyaktekercs is, így még szerencsésnek is mondhatom magam, hisz utóbbit a séta alkalmával aligha láthattam volna. Tanulságképp azért álljon itt, hogy indulás előtt mindig érdemes utánanézni, hogy a kiszemelt túracélpont, tanösvény látogatható-e egyáltalán.

A madárvártától először a közeli Tápiószentmártonon található Nőszirom tanösvény felé indultam el, ahol a Hajta természetismereti túra hivatalosan kezdődik, de akár Farmos határában is kezdhettem volna, ahol pedig a Sóvirág tanösvény található. A vonatsíneken átkelve máris egy különleges élőhelyre érkeztem, a sínek és a 311-es út között a zárt homoki gyepekkel ismerkedhetünk, ez a túra egyik állomása, ahol tavasztól őszig virágok sokaságában gyönyörködhetünk.

Tavasszal tavaszi héricsek virítanak, májustól koloncos legyezőfüvektől fehérlik e táj, amit a rózsaszín virágú magyar szegfű példányai pettyeznek. De persze sok más virág is nyílik itt, amelynek most csak töredékét láthattam, mert a terület egy része már kaszálásra került. Ettől függetlenül lepkében nem volt hiány, a megmaradt virágokat szorgosan látogatták.

Az út ezután a Duna-Ipoly Nemzeti Park applikációja szerint a 311-es úton vezetne Tápiószentmártonig, de az annyira forgalmas, hogy azt nem javaslom, inkább a túloldalon található földúton menjünk tovább. A zöld Z jelzés mutatja az utat, amely a Tápió Natúrpark ökoturisztikai zöldút hálózatának jelzése, ami kb. 400 kilométer hosszan vezet a Tápió-vidék természeti értékeit és kulturális látnivalóit érintve.

Számos túralehetőség közül választhatunk a zöldút mentén, amelyben a Tápió Naturpark applikáció is segít, és természetesen a Hajta természetismereti túra is szerepel ezek között. Én ezt az applikációt javaslom használni a túra során, ha a biztonságos úton akarunk haladni, de az állomásokon érdemes meghallgatni a Duna-Ipoly applikációján lévő élőhelybemutatásokat is.

A földúton haladva egy idő után egy ültetett fenyvesben sétáltam, és nagyon kellett figyelnem, hogy nehogy túlmenjek, ugyanis egy jobb kanyarral kell rátérni arra az útra, amely a Nőszirom tanösvényhez vezet.

A fenyők mellett megjelentek az akácfák, és sajnos selyemkóró is nő már sok helyen, ez az az invazív növény, amely ha valahol megveti a lábát, ott bizony szinte lehetetlen megszabadulni tőle. Szeptember ellenére nyári hőségben bandukoltam a kellemesen hűs fák árnyékában, itt-ott lepkék repkedtek, keresztespókok álltak lesben a hálójukban, a talpam alatt pedig éreztem, hogy közelítek a következő állomáshoz, a homokbuckák világához.

A Nőszirom tanösvényen előbb egy bucka tetejére értem, ahol egy már ritkaságnak számító nyílt homoki gyepes élőhely figyelhető meg. Táblán olvasható, milyen jellegzetes növényeket, élőlényeket érdemes figyelni, ha szerencsénk van, láthatunk sisakos sáskát, petéit homokba rakó közönséges hangyalesőt, és akár homoki gyíkot is.

A következő állomás a fenyőültetvényekről szólna, de ezt most ne keressük, egyrészt tábla sincs ehhez, másrészt balról fenyők helyett már fiatal nyárfák sorakoznak a buckamélyedésekben.

Az út jobbra folytatódik, be a sűrű, már idősebb nyarasokkal teli erdőfoltba, ahol harkályok kopácsolása mellett olvastam el ennek az állomásnak az érdekességeit. A puha nyárfákat nagyon kedvelik a harkályfélék, itt főként nagy fakopánccsal és zöld küllővel találkozhatunk, de szalakóták is fészkelhetnek az erdőszéli idősebb fák odúiban. Itt lakik a nyárfákhoz kötődő nagy nyárfacincér, és ha éjszakára is maradtam volna, különleges éjjeli lepkékkel is találkozhattam volna, mint például a 10 cm szárnyfesztávolságú kék övesbagoly.

Közelítve a házakhoz, és a 311-es úthoz, még az erdőben található a tanösvény első táblája, amely a múltba repít, és bemutatja mennyire megváltozott ez a táj. Egykor ez egy bölények és farkasok járta mocsaras vidék volt, a nagyobb füves mezőket erdőfoltok tarkították, és az Ős-Tápió hömpölygött itt. Mára már zömmel ültetett erdők vannak, ha vannak, és nem sok maradt az eredeti állapotokból.

A legnagyobb változások a török időkben történtek, de már előtte, az állattartással együtt elkezdték kivágni a fákat, a jó termőföldet rejtő füves területekből pedig egyre többet szántottak be. Aztán erre jött még a mocsarak lecsapolása, a vizek szabályos medrekbe való terelése, és az ember egyre nagyobb területeket vett el a természetből. Csak a számára haszontalannak tűnő területeket hagyta érintetlenül, ahol nyomokban bár, de mutatóban megmaradhattak az őshonos természetes élőhelyek. Ezt tudjuk most még megcsodálni itt, a Hajta természetismereti túrán.

A 311-es úthoz kicsit kacifántosan tudtam kijutni, először az itt található ifjúsági szállás udvarán találtam magam, de aztán ráleltem a kivezető útra egy mellette lévő, kerítés nélküli keskeny telken.

Az út túloldalán van a Nőszirom Tanösvény utolsó állomása, ahol a láprétek gazdag élővilágával ismerkedhetünk, a különleges virágok közül tavasszal gólyahír, nyár elején szibériai nőszirom és mocsári kosborok sokasága virít ezen a területen. Ősszel az égszínkék virágú kornistárnicsot érdemes itt keresni, én viszont az utat kerestem, ugyanis a magasra nőtt és áthatolhatatlan növényzet miatt nem tudtam az eredeti útvonalon haladni.

Ottjártamkor az információs tábla is hiányzott erről az állomásról, de a Tápió-vidék Természeti Értékeiért Közalapítványtól megtudtam, hogy a táblák felújítás mellett azóta az utat is megtisztították, így aki most jár arra, az már egy pallósoron mehet át a nádason a rekettyefűz bokrok és a vasúti töltés irányába. A felújításról ide kattintva egy kis képes beszámolót is láthattok.

Én viszont csak nem úsztam meg a 311-es utat, de szerencsére nem kellett sokat mennem a szélén, hamarosan egy földút vezetett be egy vasúti átjáróig, ahol visszacsatlakoztam a túra útvonalára.

A továbbiakban már csak az applikációkat használtam, hogy épp melyik állomáshoz értem, és ott mit érdemes figyelni. A vasúti síneken túl gyepek és szántók mellett halad az út, ahol magasfeszültségű vezetékeken gyülekező madarakra lettem figyelmes. A seregélyek mellett a jellegzetes hangú gyurgyalagok sokasága is hol felreppent, hol megpihent a szélben lengedező drótokon.

Egy kőhídon átkelve még mindig a szántók képe a jellemző, de már néhány nádasfolt jelzi, hogy közelítek a Nagy-nádashoz, aminek szélén a Hajta túra vezet.

Egyébként így ősszel már nagyon kell keresni a vizet ezen a területen, egy átlagos csapadékos évben tavasszal és nyár elején sok helyen áll a víz a földeken, de őszre visszahúzódik, így nagyon megörültem, amikor elértem a Bíbicfészeki-ágig, amely a területet tápláló Hajta-patak egyik mellékága. Egy kis kék pontocska húzott el a víz felett egy számomra oly kedves és ismerős éles hanggal kísérve. „Ez bizony egy jégmadár volt!” - kurjantottam fel örömömben.

Tovább haladva a szántók jellegzetes virágait, pipacsot és kék búzavirágot láthattam volna, ha nyár elején teszem a sétám, de nem szomorkodtam miattuk, helyette a jobb oldalamon sorakozó gyönyörű szürke nyárfákat csodáltam meg.

Eddig egyértelműen vezetett az út a földúton, itt viszont érdemes figyelni, mert a fák között egy jobb kanyar következik. Támpont lehet egy a fák közt megbújó kis nádkunyhó, amely a horgászoknak áll itt, emellett kell bemenni egy sorompó és egy Tájvédelmi Körzet tábla felé.

A sorompó után megérkeztem a Nagy-nádas gátjára, amely talán az egyik legizgalmasabb rész lehet tavasszal, hiszen a vízzel teli nádas rengeteg fészkelő és átvonuló madarat csalogat. Gémek, nyári ludak és nádi énekesek helyett én most csak barna rétihéjákat láttam körözni a nádas felett, és az „ősz gyümölcseit” színesedni a gát melletti bokrokon. Már piroslott a csipkebogyó és a kökénynek is értek hamvas kéklő bogyói.

Néhol meg kell küzdeni a gátat is benövő sűrű növényzettel, de érdemes tovább menni. A meleg szeptember marasztalta még a lepkéket és az egyéb beporzókat, és javában keresgélték az édes nedűt a virágokon. Egy érdekes kinézetű növényen is megakadt a szemem, amiből jó sok nőtt ezen a részen.

Amit biztosan csak ősszel láthattok itt, az a sziki őszirózsa és a magyar sóvirág. A lila virágok megjelenése azt jelenti, hogy egy újabb élőhelytípushoz értem, ekkor már a szikesek világában lépkedtem a gáton, ahol a nádast kísérő sűrű növényzetet elhagyva, nagyobb területeken már a víz és a szél által kikoptatott föld fehérlik.

Már ezen a részen meg lehet figyelni a szikesek formavilágát és növényeit, a szikhátakon tavasszal kamillatenger illatozik itt, a mélyebb, kifehéredett vakszikfoltokon pedig áll a víz, mivel van egy agyagréteg is a felszín közelében, ami nem engedi elszivárogni a vizet. Ősszel ezek a részek már szárazon vannak, én pedig siettem tovább, hiszen még a Sóvirág tanösvény is várt.

A gáton sétálva balra tekintve már egy ideje látszódnak a Farmosi házak, és alacsony oszlopok jelzik a következő útelágazást. Balra a Farmos határában létrehozott Sóvirág tanösvényhez vezet egy kitérő út, majd utána ide visszatérve lehet folytatni a Hajta túrát a Kékbegy tanösvény felé. Én balra indultam, egy kis fapallón lépkedtem át az Öreg-Hajta medre felett, amely ilyenkor teljesen ki van száradva.

A Sóvirág tanösvény felé haladva már javában a szikeseken járunk, a hatalmas sík terepen jól megfigyelhetőek a szikesekre jellemző domborzati formák, amelyek bővebb megismerését a tanösvényen kihelyezett táblák segítik. Bár a Sóvirág tanösvény aprócska, alig 800 méteres, de nagyon sok, erre az élőhelyre jellemző növényt és állatot mutatnak be a kihelyezett táblák, amiket egyből meg is figyelhetünk.

Természetesen sziki sóvirág itt is nyílt bőven, de pozsgás zsázsát és sziki ürmöt is láthatunk. A fürge gyík, sordély, sárga billegető mellett vöröshasú unka is felbukkanhat, és egy fura nevű rovar, a szemölcsevő szöcske is. De nem csak őshonos, hanem "tévesen" betelepített fajt is megfigyelhetünk itt, az Ázsiából származó, szárazságtűrő ezüstfát. Az olajfűznek is hívott fafajtát egykor szikesek fásítása miatt hozták be, de ahogy sok más ilyen próbálkozás, úgy ez is inkább öngólnak bizonyult. Sajnos jelenléte sokszor a ritka növény- és állatfajokban gazdag szikes gyepek tönkretételét okozta.

A Sóvirág tanösvényről visszatértem az elágazáshoz, ahonnan utolsó célpontom felé, a Kékbegy tanösvény felé bandukoltam. Itt is még bőven a szikesek jellemző talaján jártam, majd egy juhnyájra lettem figyelmes a Bivalyos-szigetnek nevezett részen, amelyet már a nádas ölel körbe.

Nem véletlen az elnevezés, egykor ezt a területet bivalyokkal legeltették, de ma már juhok végzik ezt a „természetvédelmi munkát”, amely nagyban segíti megőrizni ennek az élőhelynek a fajgazdagságát. Tavasszal sok tavaszi hérics virít ezen a helyen, amit a juhok szerencsére nem legelnek le, mert ők is nagyon jól tudják, hogy ez a védett sárga virág bizony mérgező.

Megérkezve a Kékbegy tanösvény pallósorához a hálók miatt most oda nem mentem fel, helyette a jelzett kerülőúton tértem vissza túrám kiinduló pontjához, a Farmosi Madárvártához. A pallósoron már jártam korábban, ahol három információs tábla segíti megismerni a nádasok élővilágát egészen az apró rovaroktól (mint például a vízi ugróvilálsok) az emlősökig. Tavasszal vízben gazdag területen nyüzsgő madárvilág vár itt, de számos kétéltűt és hüllőt is megfigyelhetünk, ha szerencsénk van, akár elevenszülő gyíkot vagy dunai tarajosgőtét is láthatunk.

Egyébként ez az a hely, ahová a Farmosi Békamentés kis mentettjei kerülnek. Sajnos a 311-es út nemcsak a túrázókra jelent veszélyt, hanem a békákra is, akiknek az élőhelyét vágja keresztbe, mert bár alapból az út túloldalán élnek, tavasszal tömegesen igyekeznének át, ide a nádasba, a szaporodóhelyükre. Mivel sokan nem élnék túl ezt a kalandot, így emberi segítséggel jutnak el a vízzel teli nádasokba.

Bár ahogy többször is írtam, főként tavasszal és nyár elején mutatja meg igazán ez a vidék a legszebb arcát, amikor még víztől tocsogós e táj, de azért ilyenkor ősszel is találhatunk kincseket. És bár nekem most kevés jutott a zajos madárvilágból, ha kora reggel vagy este érkeztek, ilyenkor is meg lehet figyelni jó pár érdekes tollast, hiszen javában zajlik az őszi madárvonulás. A nádasban felbukkanhat őz, vaddisznó, és akár aranysakál is, de ősszel is nyílnak még virágok, a szikes formák pedig talán ilyenkor a legszebben megfigyelhetőek.

Mindenképp ajánlom a túrát azoknak, akik imádnak egyedül felfedező útra indulni a természetbe, de akik nem szeretnének elmenni a legérdekesebb dolgok mellett, annak ajánlom, hogy kérjenek inkább szakvezetést a Tápió-vidék Természeti Értékeiért Közalapítványtól a 06-20/257-6670-es számon.