Szép kilátás

Tenczer Gábor blogja

Szerző:
2013. december 19.

Félelem és reszketés a Vörös-torony-hágón

Nudista szlovákok, rogyadozó serpák, piaszagú lengyelek a Magas-Tátra csúcsa alatt, avagy a káposztaleves bosszúja.

Miután legnagyobb fiammal 11 éves korára szinte az összes magyar hegység legmagasabb csúcsát megmásztuk, és kétszer feljött velem az Alacsony-Tátra kétezres csúcsaira is, úgy gondoltam, ideje lesz megnézni az addig csak távolról csodált Magas-Tátrát.

 



Ehhez egy szervezett út kínálkozott, amely szerint felsétálunk a Magas-Tátra legszebb völgyén, a Kis-Tarpataki völgyön, átkelünk a 2300 méter magason Vörös-torony hágón és lesétálunk szépen a Csontváryt is megragadó Nagy-Tarpataki völgyön (Velka Studena dolina). Barátinak hangzott, de mint később kiderült, nem volt ez olyan egyszerű.


A túrán négyen voltunk összesen, túravezetőstül együtt, így egy kocsiban elfértünk. Célállomásunk, Ótátrafüred (Stary Smokovec) nincs túl messze, 4-5 órányi útra található Budapesttől. Személy szerint legjobban a Vác-Ipolyság-Besztercebánya-Rózsahegy-Poprád (323 km) útvonalat kedvelem, mert kb egyharmada kiszámítható autóút. Ennek megfelelően dél körül meg is érkeztünk. Sajnos Ótátrafüreden csak fizetős parkoló van, ezzel számolni kell.

 



A kocsit letéve az első állomás a 3 kilométerre fekvő Tarajka (Hrebienok). A Tarajka egy, a Nagyszalóki-csúcs keleti gerincén, 1263 méter magasságban fekvő teraszos hegyfok, azaz kisebb hegytaréj, a neve is innen jött. Fel lehet menni rá siklóvasúttal is, meg gyalog is. A siklót egyszer ki lehet próbálni, de egyébként nem nagyon éri meg. Felfelé a jegy borsos 5 és fél euro (3 sör!), sokat is kell várni rá (félóránként fordul). Szóval inkább a 30-40 perces séta széles, lankás (zöld jelzésű) turistaúton.

 



A Tarajkánál rátértünk a piros jelzésű Magisztráléra. A Magisztrálé egy 55 km hosszú, jól kiépített promenád a Magas-Tátra déli és keleti oldala körül, a hegység derekának a magasságában fut turistaháztól turistaházig, nem megy fel soha a csúcsokig. Az út sok helyen masszív kődarabokból van kirakva, amiket 130 éve tett le a Magyarországi Kárpát Egyesület, de a teljes körutat már a szlovákok fejezték be az 1930-as években.

 

A Magisztrálét a Zamkovsky turistaháznál hagytuk el a zöld jelzésű úton észak-észak-nyugat felé. A Zamkovsky menedékház volt az utolsó az úton, ahol még családokkal, nagymamákkal, tornacipős kocaturistákkal és kerti törpékkel találkoztunk. Én innen számítom tulajdonképpen a túrát, eltűnt a tömeg, illatos törpefenyvesek között kanyargott felfelé a jellegzetes tátrai kőösvény. Egy jó kétórás kapaszkodó következett. A látvány és a verejtéktermelés egyenes arányban változott, minél magasabbra törtünk, annál meredekebb lett az út.

 



A Téry-házat már messziről lehetett látni, fent gubbasztott a tófalon. A tófal szó egyébként azt a hatalmas, meredek sziklafalat takarja, amire az Öt-Szepesi-tó katlanja támaszkodik dél-keleti irányból. A fal alá érve elfogynak a derűs törpefenyők, az út átvált szerpentinbe, a légzés pedig ennek megfelelően zihálásba.


Igazi öröm felérni a tetejére, és felmérni pillantásunkkal az Öt-Szepesi-tavat, aminek nedves ölelésében ott mosolyog immár szinte karnyújtásnyira a menedékház.

 



A Téry ház 1899-ben épült, a selmecbányai „szegények orvosának”, Téry Ödönnek a javaslatára. Nagyon érdekes helyet találtak neki, közvetlenül a hegység csúcsainak lábánál, a Öt-Szepesi-tó-katlanban. Egész évben nyitva áll, a kaját és a sört serpák szállítják fel egy hátukra erősített favázas szerkezeten. Persze nem igazi, himalájai serpák, hanem kelet-európai (szlovák, cseh, lengyel vagy éppen magyar) mazochisták. Egy serpával találkoztunk is, félúton lehetett a ház felé, de már nagyon remegett a lába. Körülbelül 100 méterenként leült egy sziklára pihenni. Hát nem is embernek való ez.

 



A Téry ház a hetvenes-nyolcvanas évek táján leégett, vagy csak egyszerűen bővítették, nem tudom, de az biztos, hogy valamilyen építkezés folyt a magasban. Önkéntes kváziserpának lehetett jelentkezni a lent Tarajkánál az arra járóknak, és felcipelni a hátizsákban téglát, sódert vagy egyebet. Konyi, a magyar hegymászók egyik legtapasztaltabb öreg rókája mesélte, hogy ő is vitt fel annak idején néhány téglát a hátizsákban, aki ugyanis felmálházta az építőanyagot, azt megjutalmazták odafönt egy jó hideg sörrel. (Konyi sajnos azóta a Himalájában egy ráomló jégfal alatt lelte a halálát.)

 



Mi ugyan nem cipeltünk téglát, de felérve mi is megjutalmaztuk magunkat egy jó hideg sörrel. Már régebb óta úgy vagyok vele, hogy a papír eurót könnyebb felcipelni a hegyre, mint a konzerveket, ezért inkább tovább gyűjtök az útra, csak kevesebbet cipekedhessek. Ennek megfelelően jó bevacsoráztunk a Téry-ház kínálatából, ami nem volt valami fényes, de legalább tápláló. Olivér fiam viszont örök ellenséget talált a szlovák káposztalevesben, de erről később.

 



Este még körbejártuk az öt tavat, egészen vészjósló volt a gomolygó ködben. Az 10 fokos hideg és ez egyik legnagyobb tó jeges hőmérséklete ellenére voltak fürdőzők: az atletikus termetű házvezető meztelenül úszott egyet elbájoló (de sajnos bikiniben felvonuló) barátnőjével. Egyszer én is kipróbálom. (A tavat, természetesen.)

 



Eléggé elfáradtunk, ezért 10 óra felé megpróbáltunk nyugovóra térni. A házban csúcsforgalom volt, ezért a házvezető logisztikai problémákba ütközött velünk kapcsolatban. Hosszas fejvakarás után kiutalt egy kétágyas szobát négyünknek, a vállát vonogatva, hogy korai foglalásunk ellenére ez a legtöbb, amit értünk tehet.


Az egyik ágyba befeküdtünk a fiammal - lapjával -, Sipi, a túravezető pedig a hideg és kemény földre, azaz egy kölcsön kapott vékony polifoamra. A gondoknak ezzel még nem volt vége, a szoba ablaka ugyanis a kijárati teraszra nyílott, ahová a házvezető kizavarta a részeg lengyel bakancsosokat, hogy gajdolásukkal ne zavarják a többi vendég álmát. A többi vendégét nem tudom, mennyire zavarták, a minket viszont nagyon, lévén az ablak egy méterre az ágytól, a legtávolabbi lengyel pedig max két méterre az ablaktól.


Persze én is énekeltem (na jó, gajdoltam) már besörözve-bepálinkázva éppen eleget, tehát alapvetően tudomásul vettem a kinti hangzavart, Olivérnek viszont azt hiszem, lesz mit törleszteni a világnak, ha egyszer abba a korba ér. (Személy szerint próbálok nem a közelében lenni a törlesztéskor.)

 



A 10-12 fős röfögőkórusból azonban mérföldekre kiemelkedett egy női hang, olyan egyszerűen és gyönyörűen énekelte a lengyel népdalokat, hogy mindent megbocsátottam a társaságnak. Sajnos a többiek elég gyakran úgy vélték, hogy hozzá tudnak tenni az élményhez, és fahangjukon bele-belecsikorogtak.


Hajnali kettő körül végre elhúzott aludni a banda, Olivér viszont elkezdett furcsán csuklani és morogni mellettem. Ismertem ezt a hangot, egy adriai kempingben az öccse fél óra alatt kétszer hányt oldalba az éjszakai hullámzós úszás után, ezért úgy pattantam ki az ágyból, mint egy nikkelbolha. Gyorsan kiderült, hogy a káposztaleves nem érzi magát jól Olivér gyomrában és szeretne a felszínre törni.


Kimentünk a nemrég megürült teraszra, és Olivér megkönnyebbült a hold békés fényében. Esélyem se volt a feltakarításra, ezért gondoltam, hogy reggel majd visszatérek az esetre a házvezetőnél. Mikor felébredtem, a férfi már az előző este amnéziásra ivott lengyelekkel perelt a hányás miatt. Rövid gondolkodás után rájuk hagytam, ha már így alakult, ne én zavarjam össze a képet.

 



A reggel sokkal derűsebb volt, mint a komor este, ismét tettünk egy kört a tavaknál, megreggeliztünk, majd nekivágtunk a hágónak. Azt gondoltam, hogy a nehezén előző nap túljutottunk, de tévedtem. (A lenti képen a háttérben a hold alatt az a Vörös-torony-hágó.)

 



Az első szakasz a hágó felé nem volt vészes, de ahogy közeledtünk, úgy váltott egyre meredekebbre a sziklafal. A utolsó 50 méteren már majdnem függőleges volt a fal, ami engem annyira nem zavart, fiam azonban egyre gyakrabban tekintgetett aggodalmas arccal a háta mögé.

 



A legfelső szakaszon ezért levettem a hátizsákját, és felvettem az enyém tetejére. A folytatásnál a kőbe rögzített vasláncoknál nem kellett mondani neki, hogy vigyázzon, markolta őket, mintha kötélhúzáson lenne. A vashágcsónál viszont megtorpant. Mondtam neki, hogy csak felfelé nézzen és kapaszkodjon, legalább három ponton mindig legyen fogásban vagy lépésben, és nem lesz gond. Ha mégis lett volna, ott voltam mögötte egy méterrel, az ölembe csúszott volna és megfogom. Nem volt probléma, Olivér vészhelyzetben mindig összekapja magát, ezúttal sem csalódtam. (Én viszont nagyobbat izzadtam ezen a részen, mint az egész hosszú kaptatón együttvéve.)

 



Felértünk a hágóra 2341 méterre és a néhány négyzetméteres helyen összeszorultunk az ott pihegő emberekkel, akikben felismertem az előző esti lengyeleket. Az iszonyú másnapos piaszag vitt erre a felfedezésre. Egyikük elég elgyötört arccal kapaszkodott a láncba. Elkövette ugyanis azt a hülyeséget, hogy szandálban indult neki a hágónak. Biztos még részeg volt reggel. Később kiderült, hogy a Vörös-torony-hágó (Priečne sedlo) nem egy ősi birkaátterelő-hely, elég sokáig megmászatlan maradt. Az első átkelő Müller G. és Roxer V. volt 1846 nyarán.

 



A lefelé úton már szép nyugodtan tudtunk ereszkedni, különösebb izgalmakat már nem tartogatott a terep. Örök barátunk, a ködfelhő is megérkezett, szomorúan pakoltam el a fényképezőgépet. Nemsokára megérkeztünk az 1969 méteren fekvő Hosszú-tavi menedékházba (más néven Rabló-ház, azaz Zbojnícka chata), ahol már szemerkélt az eső.

 



A házat nem azért nevezték el Rablónak, mert valami rablótanya lett volna valaha is, hanem azért, mert a lőcsei születésű hegymászó és síző Zamkovsky István 1933-ban kijelentette az akkor még néhány deszkából álló kunyhóból egy ott töltött éjszaka után, hogy "ezen a helyen csak rablók lakhatnak". A név rajta maradt az azóta lakályossá bővített menedékházon. Zamkovsky emlékére legurult némi frissítő a házban, majd indultunk tovább lefelé, immáron a Nagy-Tarpataki-völgy ölelésében. (Csak érdekességként: a völgy Hunfalvy János földrajztudóstól kapta nevét.)

 



Körülbelül 2-3 óra alatt leértünk a Tarajkára, ahol fiam feléledt: a sikló mellett a turistaúttal párhuzamosan egy műút is kanyarog lefelé, amin télen szánkóval, nyáron nagykerekű rollerrel lehet lesuhanni pár euróért.

 



Természetesen suhantunk egyet, egészen az ótátrafürdei parkolóig, ahol a kocsit hagytuk. A kocsi ott is várt minket, öröm volt átcserélni a bakancsot, négy óra múlva pedig már a budapesti szmogban araszoltunk.

 

A poszt a Szép kilátás! túrabloggal együttműködésben készült.

A budai Erzsébet-kilátó titka

A budai Erzsébet-kilátó titka

2021.05.23.

A 110 éves torony első verziója látványosabb volt, de kilátónak kevésbé alkalmas. Kiderül az is, miért lehetett a tetőről fordítva látni a pozsonyi várat.

→ Tovább
Budapest rejtett ösvényein: a Sas-út

Budapest rejtett ösvényein: a Sas-út

2020.11.15.

Kevesen ismerik ezt az utat, pedig van itt minden: panorámák, orom, barlang, szakadék, sőt bunker és labirintus is. A Széchenyi-hegyről induló, az Ördög-orom panorámagerincén és a Sas-hegy rezervátumán át a BAH-csomópontig tartó útvonal az egyik leglátványosabb fővárosi sétaút, ideális egy őszi vasárnapra.

→ Tovább