Téli pompa a szekszárdi dombokon
Hóval fedett tájban, gyönyörű időben, és a szervezők által biztosított kiváló hangulatban kanyarogtunk a Szekszárdi-dombságban a már 18. alkalommal megrendezett Bartina Maratonon.
Idén 1363-an vágtak neki a Baka István Általános Iskolától a Bartinának, amit évről évre a Ifjúsági Unió Szekszárd szervez, és amely nemcsak egy túra, hanem a szekszárdiak közösségi programja is egyben. Persze nem kizárólag az övék, hiszen nem mi voltunk az egyetlenek, akik messziről érkeztünk, hogy teljesítsük a túra négy távjának valamelyikét, és hogy megismerkedjünk a Szekszárdi-dombság havas téli hangulatával.


Ehhez bizony január 21-én már elég korán, hajnali háromkor fel kellett kelnünk, hogy majdnem kétórás autóút után odaérjünk a hatórás rajtba. Szekszárd még álmosan, a pirkadat fényeivel várta a napfelkeltét, mikor mi már útra keltünk a maratoni távon (42 km). Szinte még aludtam, amikor a rajtból pár száz métert megtéve a város fölé emelkedtünk, ahol a hajnali panoráma a füstöt eregető kéményekkel és a hajnali fényekkel utópisztikus látvány tárt elénk.


A kilátás egyszerre volt rideg és lenyűgöző. Az utcákon rajtunk kívül csak a csönd és a dermesztő fagy járt, és a város felett úgy rétegződtek a szürke, a rózsaszín és a kék színek, mint a szivárvány sávjai. A látvány kétségtelenül lenyűgöző volt, de ugyanakkor szomorú is, hiszen a színkavalkád létrejöttében a szmog is jelentős szerepet játszott.


A rajtból való indulástól alig telt el negyed óra, és már a várost övező szőlődombokon találtuk magunkat. A város ipari látványát szőlőkarók és présházak váltották, így egyből a híres szekszárdi borvidékén találtuk magunkat. Gyors és éles váltás volt ez a reggel hangulatában, ami felé a lábunk egyre inkább vitt, mintha csak mágnesként vonzott volna minket a természet. Ilyenkor persze nem csak a táj, a szőlő is téli álmát alussza, de a csupasz szőlőtőkék még így is jellegzetessé teszik a játékosan hullámzó dombokat.


Mielőtt teljesen átadtuk volna magunkat a domboknak, még érintettük Szekszárd legnyugatibb kertvárosát és a Remete-kápolnát.


Innen kezdtünk el távolodni a Dél-dunántúli Kéktúra jelzésén Kakasd felé, miközben a dombokon és szőlőbirtokok mellett érintettük a 2015-ben átadott Bati-kereszt kilátót. A húsz méter magas építményről belátni a Tolnai-hegyhátat, a Völgységet, illetve Paks és Kalocsa városát is. Ráadásul ezen a napon a kilátás mellett a szervezők jóvoltából forralt bor is várta a túrázókat, már azt, akinél volt bögre, mert arról mindenkinek magának kellett gondoskodnia.




A kilátótól még egy darabig a kéket, majd a szalagozást követtük a Kakasd melletti befagyott tóig. Felkapaszkodtunk a Várhegyi-kilátóhoz, ahonnan új szögből láthattunk rá a környékre, majd a Majális-völgyben ereszkedtünk le Kakasdra, ahol a kutyák kánonszerű ugatással kísértek minket végig a falu utcáin. Ezt a koncertet az is színesítette, hogy a legtöbb portánál párban, egy nagy- és egy kistestű kutya egyszerre, eltérő hangmagassággal őrizte a házat. Bár az ilyesfajta ebtartás okaira nem jöttünk rá, azért szórakoztató volt, ahogy Dávid és Góliát egyszerre csahol a kerítés lécei alatt és felett. Ezt egyébként nemcsak itt, hanem a környék többi településén is megfigyeltük.




A faluból visszakapaszkodtunk a végtelennek tűnő havas dombokra, melyek úgy csillogtak a verőfényben, mintha csak kristályokkal lettek volna borítva. És bár vakító napsütésben jártuk a szántókat és erdőket, a hőmérséklet ettől függetlenül egész nap jócskán fagypont alatt maradt, ami folyamatos mozgásra sarkallt minket. Ebből kifolyólag nem sokat időztünk még az ellenőrzőpontoknál sem, pedig a forralt bor sokszor minket is tovább marasztalt volna a kelleténél.




Már túl voltunk a táv felénél, amikor Grábócra értünk, ahol a falu feletti kilátónál volt a túra hatodik ellenőrző pontja. Innen is kiválóan körbetekinthettünk a környékre, csak a kilátó roppant meredek és jeges lépcsőivel kellett megküzdenünk, főleg a kilátóból való lejövetkor. Egy megcsúszás és a meredek falépcsőről való lezúgás felért volna egy zuhanással. Szerencsére ilyen nem történt, és miután a lyukasztóval igazoltuk az ittjártunkat, már mentünk is vissza a faluba, hogy újból a kék jelzést kövessük.




Grábócot a híres szerb ortodox kolostornál hagytuk el, majd négy kilométert megtéve értük el a térképen V betű alakú Szálka községet, és egyben a következő ellenőrző pontot. A település főutcáját végigjárva, és a piros jelzést követve értünk ki a befagyott halastóhoz, ami a délutáni napsütés hatására időnként tompa morajlással riant, mintha csak egy álmos víziszörny akart volna előbújni a tó mélyéről.




Túratársakkal barátkozva és kényelmes tempóban haladtunk tovább a piros jelzésen, óvatosan emelkedve a Felső-erdő mély útján, míg elértük a bükkös-erdei elágazást. Jócskán benne voltunk már a délutánban, ezért nem időztünk sokat a frissítőpontnál, és már egyébként sem voltunk messze a céltól. A túra utolsó természeti látványosságát a Csatár feletti Gurovica-dűlő mentén találtuk, amikor az alacsonyan világító nap már rozsdaszínűre festette a domboldalban álló szőlőtőkéket.


Ennél jobb időt nem is kívánhattunk volna erre a napra, amikor az időjárás igyekezett a legszebb téli pompájába öltöztetni a szekszárdi dombokat. Mi először jártunk ezen a vidéken, de biztosan visszatérő vendégei leszünk ennek a tájnak, ami még télen is oly változatosnak hatott, hogy mindenképpen látnunk kell nyáron, illetve az őszi szüretkor is.


Kattints a térképre a nagyított változatért!
Szöveg: Lánczi Péter
Fotó: Lánczi Péter és Mohai Kata
Térkép: Bába Imre

Így gyártunk nektek kéktúratartalmat – Kulisszatitkok a Tapolca–Badacsonytördemic szakaszról
Nekikezdtünk az Országos Kéktúrának, hogy a Természetjárón és a Kéktúra.hu-n napi szakaszokat is mutathassunk nektek, illetve bővítsük az útvonal mentén fekvő, az oldalainkon szereplő látnivalók így sem rövid sorát.

Egésznapos túra végig a Geresden át
Sokan talán azt se tudják, merre van a Geresdi-dombság, pedig igazán csodálatos túrahelyszín. Kedvcsináló következik.
→ Tovább
A zöld és a kék összes árnyalata: rabul ejtettek a Plitvicei-tavak
Bármennyire is közhelyes, ha van olyan, amit legalább egyszer az életben mindenkinek látnia kell, akkor az Plitvice. Még akkor is, ha tömegek fordulnak meg itt, és ha tudjuk előre, hogy a szó szoros értelemben vett túraélményben nem lesz részünk. Egyedülálló látványban azonban biztosan.
→ Tovább