A Csóványos legszebb arca

Minden oldalról és minden évszakban meghódítottam már a Csóványost, ezért Királyházára tartva a hajnali derengésben azon tanakodom, hogy vajon valóban az északi volna a hegyre vezető legszebb útvonal, és tényleg télen mutatja-e legszebb arcát a Csóványos.

Az biztos, hogy a Börzsöny főcsúcsára való felkapaszkodás mindig és minden oldalról szép túra. Diósjenő felől érkezve olyan különleges, erdei történeteket idézhetünk meg, mint az Ételhordó út és a Nyír-réti kastély sztorija vagy éppen a Fultán-kereszt rejtélye. Délről a kapaszkodás talán kevésbé látványos, de aztán ott van hazánk leginkább hegyvidéki jellegű turistaháza, ahol a mostanihoz hasonló, szikrázó téli napsütésben még a sítúrázók is szép számmal feltűnnek, tovább emelve a környék alpesi hangulatát. A Nagy-Hideg-hegytől a főcsúcsig tartó vadregényes szakasz pedig kihagyhatatlan. Ahogy az Oltár-patak völgyében való felkapaszkodást is minden hazai természetjárónak meg kell tapasztalnia egyszer, hiszen nincs még egy olyan túraútvonal az országban, amely egy ősvulkán beszakadt kalderájának belsejében vezet. Szóval a verseny nagy.

Kárpáti hangulatok nyomában, avagy a Börzsöny nem viccel

Már a kiindulópont, az egyik legszebb hazai patakvölgyben fekvő Királyháza is amolyan igazi hegyi telep, amely magasabb hegyek hangulatát idézi. Valamikor Mátyás király vadászháza állt az elzárt rengetegben, s később is királyi vadászterület volt ez a környék, erre emlékeztetnek a környék elnevezései is (pl. Király-kút, Mátyás-forrás, Király-kúti-bérc). A szintén vadregényes, általunk most nem érintett Rakottyás-bércen pedig emlékmű hirdeti, hogy József főherceg itt lőtte az ezredik szarvasbikáját 1909-ben.

Míg a hegység déli oldalán feljebb húzódik a „hóhatár”, a Kemence-patak zord völgyében nemcsak erős fagy, de hó is fogad bennünket. Nem nagy, de azért hó. A Csóványos felé fordulva pedig már a Magas-Börzsönyben járunk, és én imádom ezt a kifejezést, hiszen olyan hívogató.

Nyilván az sem véletlen, hogy a P sáv jelzése egyszer csak – látszólag érthetetlenül – a völgytalpon vezető széles útról egy kicsi, de markáns ösvényre kanyarodik a hegyoldalban. Aztán megértjük ennek okát: a valaha a völgyben zakatoló kisvasút számára épített hidak mára elpusztultak, a patakok pedig valóban bővizűek, a gázlók pedig ennek megfelelően szélesek, főleg így télvíz idején.

Az útvonal mentén találjuk a Tűzköves-forrást is, ahol a sziklafalon csepegő víz most megannyi szép jégcsappá dermedt, s amelyek csilingelve verik vissza a zord északi völgybe csak rövid ideig besütő nap fényét. A neves vadászíró, Bársony István szép mesében írta meg a forrás legendáját. Az íróra egy 1910-ben állított emléktábla emlékezik, kissé odébb pedig egy információs tábla a környéket akkoriban bérlő, a táblát állíttató Szokolyi Alajos személyéről is megemlékezik.

Ahogy a hegység szerelmesei mondják: a Börzsöny nem viccel, s bizony a Rakottyás-patakon való átkelés minket is rögtön megtrévál. A csupán nedvesnek látszó, fekete andezitsziklákon egy leheletvékony, elsőre nem látható jégréteg van ugyanis, így az első átkelés majdnem hatalmas eséshez vezet. Szóval tényleg vad terep a Csóványos északi oldala, már itt lent, a völgyben is. A Nagy-Mána sziklagyeppel borított, napsütötte gerincére kikapaszkodva aztán egyszerre egyértelmű lesz, hogy ezt a túrát nemcsak a derűs téli napfényben szikrázó hó, hanem a Csóványos északi oldalának hazánkban egyedi geomorfológiája is különlegessé teszi.

Gerinctúra és a Tátra-látás

Egy sokágú, egymás után váltakozó gerinc- és völgyhálózat rajzolódik ki szemünk előtt ugyanis, amely egyrészt változatossá teszi a túrát, másrészt tényleg a Kárpátok vadságát idézi. Az ősvulkáni kalderaívről, a Börzsöny legmagasabb gerincéről északi irányban sűrűn ágaznak ki a sziklás mellékbércek, közöttük pedig kifejezetten mély, szurdokszerű völgyeket alakítottak ki a lerohanó patakok.

A Nagy-Mána nyílt, keskeny oldalgerincén való túra igazi hegyi élményt is nyújt, ahol nemcsak a látvány szépségében gyönyörködhetünk, de a derűs téli napfényben is sütkérezhetünk. Alattunk a mélyen a Csóványos tömbjébe harapó Rózsás-patak szurdokvölgye erdőrezervátumot őriz, maga a Csóványos pedig már zúzmarában fehérlik, további téli látványosságokat ígérve. A beszédes nevű Sasfészek-bércnél aztán már a Tátrát is megpillantjuk, és innentől nemcsak az egyre vastagabb hótakaró, de a csilingelő zúzmara is felejthetetlenné teszi a túrát.

Ki is térünk a Magosfára, ahol a Tátra-látáson túl hazánk legmagasabban fekvő kősáncai is kirajzolódnak az itt már nem is annyira vékony hótakaró alatt. Innen jön aztán az igazi örömtúra:

A Csóványosra felérve pedig nemcsak a Magas-Tátrát, az Alacsony-Tátrát és a Nagy-Fátrát látjuk, de sok ismerőssel is találkozunk. Hiába, ritkán esik a hó, és még ritkábban van utána derült, szép idő. Nem csoda, hogy sokan jöttek ki a Csóványosra telet látni, ahogy az sem, hogy senkinek nem akaródzik lemennie a kristálytiszta fehérségből…

Az ősiség útja

Amikor már azt gondolnám, hogy ilyen élmények után vajon mit tartogathat még a hegy, jön a meglepetés: a Pogányvár sáncait őrző hegygerinc, amelyen még sosem jártam, szerintem az ország egyik legvadregényesebb oldalgerince.

A Börzsönyben, s különösen a Magas-Börzsönyben az i. e. 2. évezredben az ún. Kyjatice-kultúra népcsoportja telepedett meg. A meredek oldalakkal határolt hegytetőkön létesített, akár többhektáros erődítményeik nyomai (kősáncok) ma is számos magaslaton kivehetők (pl. az említett Magosfán és a Hajagoson). Ekkor épültek a Pogányvár impozáns sáncai is, amelyek egy mintegy 320 méter hosszú és 100 méter széles területet határolnak, az erődítések vonalát öreg, göcsörtös bükkfák rajzolják ki. Az erődítések pontos célját nem ismerjük, de mivel a hegy lábánál azonos kultúrából származó települések nyomaira leltek a kutatók, feltételezhető, hogy vagy a népcsoport vezetői lakták e biztonságos és a völgyekből ellátott helyeket, vagy vész esetén használták a jól védhető erődítményeket.

Gondolatainkba merülve, lépéseinkre ügyelve érünk le a Rózsás-patak és a Pogányvári-patak összefolyásához. Az innen sorozatossá váló patakátkelés fifikás feladat a jég miatt, de szemünket a patakpartot borító, gyönyörű jégformák vonzzák. A Pogányvári-patak völgyében pedig nem a jég tüneményes szépségei, hanem annak roppant ereje a szembetűnő: a 2014-es jégkár miatt a völgyet annak egész hosszában kaotikusan egymásra hajló óriás gyufaszálak borítják (éppen ezért nem is járható). A derűs téli nap már nem süt be az északi völgybe, a zúgó patakok a hegy fagyos leheletét hozzák le. Én pedig azt gondolom, hogy e zord, fagyba zárt völgyből a napsütötte, zúzmarától sziporkázó téli világba emelkedni valóban páratlan túraélmény volt.

Zárszó: a Börzsöny vulkáni kalderájától északra kibontakozó, változatos gerinc- és völgyhálózat még számos kincset rejt. Királyházáról indulva érdemes felfedezni például a csak egy fokkal kevésbé vadregényes Rakottyás-bércet és a Dobogó-bércet is.