Kéktúra

​A nyomor erdeje volt

A drámai felütés után megnyugodhatunk, ma már nem az, vákáncsosok már nincsenek, az intézmény is megszűnt a háború után, de erről később.

Szöveg és fotó:
2021. október 12.

A drámai felütés után megnyugodhatunk, ma már nem az, vákáncsosok már nincsenek, az intézmény is megszűnt a háború után, de erről később.

Az alábbi túraleírást – és oktatástörténeti csemegét – derék térképészünknek, Bába Imrének köszönhetjük, aki a 133-as túrát vezette a Kéktúrázás napján október 9-én.

Hideg, de ragyogó napsütéses reggelen indultunk, a Létavértest Újlétával összekötő útról. Elvileg a Kepecstag nevű tanyán lévő bélyegzőhelytől kellett volna indulni, de oda semmilyen tömegközlekedési eszköz nem visz. Túránk a Debrecen melletti Vekeri-tóig visz, Ligetalja (régebben Dél-Nyírség) tájegységen. Alföldről lévén szó a táj kevéssé változatos, a talaja még kevésbé, hiszen homok az egész. Ezért a gyaloglás rajta fárasztóbb, mint a többi talajon. (Összehasonlításként az egy hónappal korábbi Radnai-havasokban tett túrához képest most volt valami izomlázfélém, pedig ott volt szintemelkedés, nem is kevés, 1300 méter, most pedig végig sík terepen mentünk.)

Azt írtam, hogy nem változatos a táj, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szép.

Erdős területen megyünk végig, többnyire akác, itt-ott még látható a régi tölgyesek maradványa, illetve telepített vörösfenyő és nyáras. Az erdőmentes foltok vagy legelők – ez a létavértesi és újlétai határra jellemző – később művelés alá vont területek foltozzák az erdőt. Feltűnően sok a tormaföld. A héten ugyan volt eső bőven, de a homoknak köszönhetően nemhogy sár nincs, de az út olyan, mint a sivatag. Tíz év alatti korosztálynak egyenesen ajánlott a por rugdosása. Cipőt, zoknit majd az ajtóban levenni. Sajnos ez nem vicc, a talajvízszint 2 és fél métert süllyedt az utóbbi évtized(ek)ben, az utunkba kerülő hidak (még egy zsilipet is érintünk), kiszáradt erek, vízfolyások felett vezetnek. Az első olyan vízfolyás, ahol ugyan vizet nem látunk, de a növényzet – nád, gyékény – víz jelenlétére utal a Vekeri-tó mellett elfolyó Kati-ér. Eleinte északi irányban követjük a kéket még Létavértes és Újléta határában, majd elérjük Debrecen területét. A város még bő 20 km.

Mintegy 10 kilométer után érjük el az első bélyegzőhelyet Pipóhegynél. A hegy természetesen túlzás, a bucka nevet is csak hosszas mérlegelés után kaphatná meg. Itt egy vendégház van, ami néhány éve eladó, de újabban ismét szálláshelyként akarják üzemeltetni. az épület története azonban érdekesebb. Tanyasi iskolának épült, a hajdani Debrecen területén 21 ilyen épült a húszas évek elején az írástudatlanság felszámolása végett. Papíron a Klebelsberg Kuno oktatási miniszter által meghirdetett kultúrfölény (mármint a szomszédos országokkal szembeni kultúrfölényről van szó) megvalósítása keretében.

Az ok azonban prózaibb volt, nem a debreceni tanyák latinos műveltségét akarták, a kárpáti pásztorok fölé helyezni, hanem egyszerűen nem épültek iskolák az első világháború előtt a magyarok lakta Alföldön és Dunántúlon, hanem jobbára a nemzetiségi területeken a magyarosítás miatt. Ezért 1920 után azzal szembesült a kormányzat, hogy különösen az alföldi tanyavilágban nincsenek iskolák. (Gondolom, korábban is szembesült, csak nem ez volt a preferencia.) A Kotsis Iván által készített típustervek szerint kezdték el nagy ütemben építeni őket, Szegedtől Debrecenig, ahol szükség volt rájuk.

Debrecenben Borsos József városi főépítész megváltoztatta a tervet, elsősorban a kinézetüket, és a vörösre festett téglával kirakott lábazat és ablakkeret sok más debreceni középülettel együtt jellegzetes, helyi külsőt kapott. A tanyarendszert felszámoló politika következtében egyre csökkent a népesség (és a közlekedés is olcsóbb és gyorsabb lett), így ezeket az iskolákat a hetvenes évekre bezárták. A volt Pipóhegyi iskola 4 km-es környékén már tanya sincs, nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett „működés” közben. Majdnem mindegyik régi iskola megvan, csak más a funkciója. Mindenesetre hangulatos épületek, különösen, amelyek a várostól nyugatra elterülő erdőségekben vannak, és ha ez újra vendégház lesz, akkor tényleg ideális hely a csendet kedvelőknek. Már ha az alkonyati szarvasbőgésre nem a láncfűrész a nappali válasz.

Még 13 km van a vekeri-tavi bélyegzőhelyig. Napsütéses októberben szép az út, némelyik fa már sárgul, vörösödik, néhol az akácosok is aranysárga színre váltanak. Majdnem összefüggő erdőségben haladunk, néhol új telepítésű akácosok. A talajvízszint-süllyedés miatt a tölgyesek nehezebben állnak ellen a kártevőknek, míg az akác köszöni szépen jól van. Illetve ezt csak mi feltételezzük, mert ő sem nyilatkozott erről.

1945 után az erdőket államosították, és az erdészet telepíti a fákat. Azelőtt a város birtokolta az erdőket, és a legszegényebb, legnyomorultabb körülmények között élő vákáncsosok telepítették őket. A vákáncsos szó a latin vacans/üres, lakatlan szóból ered. Jobbára nem debreceni lakosok voltak, hanem a környékbeli települések legszegényebbjei, akiknek ez volt az egyetlen megmaradási lehetőségük. Ideiglenes földbe vájt gödrökben, sárfalú kunyhókban éltek.

Addig maradhattak a faültetés után, amíg a csemeték lombja össze nem ért.

Addig a facsemeték között, zöldséget, kukoricát, gabonát termeszthettek, amint az erdőőr (természetesen nem egy személyben) úgy ítélte meg, hogy a lombozat összeér, el kellett hagyniuk a területet, és új helyet jelöltek ki nekik. Hogy vissza ne térhessenek, kunyhójukat lerombolták, amennyiben pedig nem akartak odébbállni, akkor a csendőrségre bízták a „kilakoltatást”. Kádár Gyula vezérkari ezredest egy hadgyakorlat idején sokkolta a látvány, mikor találkozott ezekkel a nyomorúságos viskókkal és a mérhetetlen nyomorral. (Forrás: A Ludovikától Sopronkőhidáig)

Mire 23 km után a cipőnk, bakancsunk telement homokkal, elérjük a Kati-hidat. Az Alföldi kéktúra nem megy át a hídon, viszont a két bélyegző – az egyik a kemping bejáratánál, a másik a tó partján lévő csónakházban van – miatt ki kell menni a Debrecen–Hosszúpályi műútra. Ez a Debrecentől keletre eső erdős terület, kaszálóival, tavaival tényleg az egyik utolsó idegenforgalom számára potenciállal bíró feltáratlan terület. A kerékpáros turizmusé mindenképp. Nem kell leírni az Alföldet, hogy nincs ott semmi!

Cikkajánló