Túraajánlat

A somogyi édenkert vasútján

Egy sínpár, egy erdő, elveszett falvak, rövid órákban mért idő, 20 km/h-s csúcssebesség. Talán két város és egy wellnesshotel közt könnyű ezeket hiányosságnak nevezni, de aki eltölt itt egy napot, az inkább csodáról beszél. Mesztegnyő eldugott erdei vasútja a természetben töltött idő esszenciájával kecsegtet.

Szöveg és fotó:
Fotó:
Gulyás Attila
2020. szeptember 25.

Egy sínpár, egy erdő, elveszett falvak, rövid órákban mért idő, 20 km/h-s csúcssebesség. Talán két város és egy wellnesshotel közt könnyű ezeket hiányosságnak nevezni, de aki eltölt itt egy napot, az inkább csodáról beszél. Mesztegnyő eldugott erdei vasútja a természetben töltött idő esszenciájával kecsegtet.

Tapasztalat, hogy ami a térképen csak egy pillantás, az autóval már súlyos percek kérdése, gyalogosan pedig olyan többórás program, amelyet szükségesnek érzünk tervezhető tartalommal kitölteni: panorámák felfedezése, evés-ivás, a változatosság igénye. Általában kellenek azok a maguktól jövő képek, amelyekért „csak” sétálni kell. Az a hely, ahol ilyenek nincsenek, az könnyen lecsúszhat a térképről, hacsak nem menti meg egy modern látogatóközpont olyan hívószavakkal, mint az interaktív vagy az élményalapú. A lényeg talán ugyanaz: kirándulókkal teli ösvények a Mátrától a Tátráig, mellette pedig Belső-Somogy és az Alföld csöndje, ahol még ma is egész nap bolyonghat valaki anélkül, hogy másik emberrel találkozna. Valóban nem lenne itt semmi érdekes?

A válaszhoz elég egy pár percre átlapozni a legismertebb hazai természetfotósaink munkáit, akik az elmúlt években a világ számos pontján bemutatták az ország természeti csodáit: Máté Bence, Daróci Csaba vagy Zsila Sándor képeit látva gyorsan feltűnik, hogy mindannyiuk életművének java olyan helyeken született, ahol a fenti „önjáró” turistalátványosságoknak a nyomát sem találni. Mocsarak, homokbuckák és erdőszéli mezők lenyűgöző pillanatait látjuk, ahol nem vonja el a figyelmet a lényegről sem hegycsúcs, sem építmény, de sokszor még állatok sem. Mi is ez a lényeg, és tényleg megmutatja magát cserébe egy kis türelemért? Aki eljutott eddig a kérdésig, annak Mesztegnyő vidéke nem egyszerűen ajánlott, hanem kötelező úti cél.

Az ember az erdő vendége

A Mesztegnyő melletti Boronka-melléki Tájvédelmi Körzet erdőkkel borított, homokos területe a természetbúvárok számára igazán különleges vidék. Az egymást követő, észak-déli irányú, 5-10 méter magas „dombhullámok” és a köztük lévő völgyek végtelen sora a mélyebb fekvésű területeken fekete vizű lápokat, lápréteket rejteget. Ezen a vidéken él hazánk egyik legjelentősebb vidraállománya is. A magasabb „dombhegyek” oldalában a sok száz méterrel magasabbról ismerős, ám itt szigetszerű bükkerdők színesítik a tájat. Az égen sasok és fekete gólyák, míg a fák közt szarvasok és aranysakálok járnak-kelnek ma is éppúgy, mint hosszú évszázadokkal ezelőtt, amikor az ember is megjelent a vidéken: a szándéka szerint minden bizonnyal hódítóként, de ma már látszik, hogy igazán csak vendég volt itt. Az erdők egy részének kiirtásával nyert szántóföldek szabdalták fel a tájat, pedig a homokos talaj csak rengeteg munka árán adott jó termést.

Így alakult ki például Libickozma, Háromház, Kopárpuszta, Lencsenpuszta és Kakpuszta - csupa olyan név, amelyek ma már csak a történelemben léteznek. A falvakban a mai őrségi szeres településekhez hasonlóan a házak egymástól kissé távol álltak, köztük pedig a hozzájuk tartozó szántóföldek egy része nyújtózkodik.

Az 1920-as években az erdőt birtokló Hunyadi család völgyzáró gátas halastavak egész rendszerét építtette itt, amelynek jelentős része máig megmaradt. Szintén átvészelte a nehéz időket a kiszolgálásukra épült keskeny nyomközű vasút is, amelynek végállomása Mesztegnyő nagyvasúti állomása mellé épült, és természetesen az erdei faanyag szállításából is kivette a részét. A 9 kilométeres hosszban, számos elágazással épült vasút feladata ekkor még csak a teherszállítás volt.

A második világháború során a nehezen járható, mocsaras erdőség a védőknek kedvezett, akik az értékes zalai olajmezők előtt három hónapra megállították a szovjet előrenyomulást - kicsit hosszabb időre, mint ameddig Budapest ostroma tartott. Sztálin, aki a legenda szerint azt hitte, hogy a front egy újabb nagyvároshoz ért, az idő múlásával már Szlovákiában harcoló csapatokat is idevezényelt, „Kakingrád városának” mielőbbi elfoglalására. Az áttörés végül még így sem a boronkai erdőkben, hanem a Balaton déli partján következett be. Amíg a távoli városok elpusztultak, a természet itt már a harcokat követő tavasszal is újra erőre kapott, így a vele együtt élő lakók számára az élet visszatérhetett a régi kerékvágásba.

A természettel együtt élő közösség romantikája azonban már nem tartott soká, hiszen a falvakon kívüli világ az évek alatt nemcsak újjáépült, de a modern vívmányok is egyre inkább a mindennapi élet részévé váltak, a boronkai erdőkbe viszont sem út, sem áram nem érkezett. Az erdei falvak központjának tekinthető Kakpuszta jövője ennek ellenére még biztosnak tűnt: ötszáz lakóját saját iskola és orvosi rendelő szolgálta, a közlekedésre pedig még egyszerű megoldásnak ígérkezett a közeli vasút, amelyet 1963-ra meghosszabbítottak a falu határáig, létrehozva a mai Felsőkak végállomást. A falu idősebb lakói így ugyan egy mesztegnyői átszállással, de végig vasúton juthattak el a közeli Marcali piacára. Velük együtt utaztak a fiatalok is, de ők már tovább maradtak, és egyre kevesebben tértek vissza. A modern városi élethez képest a háztáji gazdálkodás egyre kevésbé nyújtott alternatívát, és a gyors autóbuszok, majd a saját autó mellett a lassú kisvasúti döcögés sem volt már vonzó.

Ahogy a háború után születettek már távolabb alapítottak családot, az iskola is bezárt, az öregedő lakók közül pedig sokan szintén a szomszédos falvakban kezdtek új életet. Ők sokszor minden mozdítható vagyonukat, még a házuk építőköveit is magukkal vitték. Az utolsó kakpusztai lakos 2006-ban halt meg, a többi falu ekkorra már csak a térképeken létezett.

Cserfekvésen ma is élnek néhányan, de már kevésbé az eredeti lakosok, inkább a civilizáció elől menedéket keresők. A falu temploma ma erdei legelők közepén áll óriási gesztenyefák tövében, annak a füves szekérútnak a szélén, amely hetven éve még a falu központját jelentette. Egyedül az erdő széléhez legközelebbi Hosszúvíz község kapott végül burkolt utat és buszjáratot, így megmenekült az elnéptelenedéstől.

A környék története alapján kisebb csoda, hogy Kakpuszta vasútja végül elkerülte a pusztulást, még ha a szárnyvonalait el is vesztette. A kilencvenes évektől a Dél-dunántúli Kéktúra útvonala és vele maroknyi túrázó is érkezett a környékre, és szerencsére a Balaton partjától mért 30 kilométeres távolság is elég kicsinek bizonyult ahhoz, hogy a magyar tenger látogatói közül néhányan errefelé kanyarodjanak. A kialakuló turizmust az ezredforduló óta folyamatosan fejlődő, júliusban megrendezett Mesztegnyői Rétesfesztivál, majd a vasutat működtető SEFAG Erdészeti és Faipari Zrt. egyaránt segítette: az elmúlt években a megállók és a vasút járművei is megújultak.

Indulás, de nem túl gyorsan

Mesztegnyő erdei vasútja ma a nyári félév hétvégéin közlekedik, egész pontosan április 1-től október 30-ig, naponta két járattal, amelyek 10 és 14 órakor indulnak Mesztegnyőről. A menetrend persze pontosan rendelkezik a kiindulási és végállomásokról, de hogy hol érdemes beszállni, az nem is olyan egyszerű kérdés: a hagyományos oda-vissza utazás egy remek beköszöntő, ahol a lassan haladó, nyitott kocsikból karnyújtásnyi közelségből csodálkozhatunk rá az erdők és tavak világára. A környék ennél többet is adhat, ha valaki gyalog érkezik, és gyorsan rájön, hogy ide a vonat sebessége is sok. Az erdő felfedezését kezdhetjük akár az erdő túloldalán fekvő Újvárfalváról, a Dél-dunántúli Kéktúrán érkezve, de nekivághatunk a mesztegnyői tájháztól is, szintén a kék sávon haladva. Utóbbi útvonal a falu utáni első kilométeren éri el a vasutat, és rövidesen meg is érkezik a legnagyobb halastó partjára, ahol a vasúttal együtt a következő 600 métert a tó gátján teszi meg. A vízimadarak a közelből gyorsan elrepülnek, de a túlparton, továbbra is látótávolságban maradva, már teljes biztonságérzettel élik tovább a mindennapjaikat. A párás, reggeli csendben könnyű belefeledkezni a látványba, de a csendet megtörheti a vasút délelőtti járata…

Továbbsétálva a pálya az erdő mélyébe ér, ahol a fák ugyanúgy összeérnek a sínek fölött, mintha csak földön heverő fatörzseket vennének körbe. A vaspályán kívül semmi nem utal rá, hogy ez a hely az ember vidéke, hiszen nem is az övé: csendben maradva könnyen szem elé kerülhetnek az erdő lakói, az őzek, szarvasok és vaddisznók. Az összkép nem változik nagyot akkor sem, amikor a sínek mellé homokos szekérút érkezik; itt már a nyolc kilométeres pálya felénél járunk, miközben a hátralévő szakaszon már csak egyetlen kanyar van. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy az út vége unalmas lenne, sőt, talán éppen itt kezdődik a lényeg. Az egyenes hossza szinte végtelennek tűnik, hiszen itt már a helyi viszonyok között „igazi hegyek”, azaz 5-10 méteres dombok sorakoznak egymás mellett, a vasút és az út pedig együtt követi ezek hullámait. Mivel előrenézve csak a ritkán felbukkanó vadak megpillantása ígér izgalmat, az ember ösztönösen egyre többet pillant oldalra: itt aztán nyitott könyvként tárul fel a néhány méterenként változó növényzet, a természet kertjei, amelyek még az ember nyomát magukon viselve is érintetlenséget sugároznak. A pálya változatlanul egyenesen haladva keresztezi a Mély-égeri-tavakat is, majd folytatódnak az egymást váltó erdők és mezők. A tekintet egyre kisebb részletekre kíváncsi: a fák tövének miniatűr virágaira, kisebb pocsolyákra, az út homokjának sormintáira, amelyek olyan tökéletes arányokkal rendeződtek el egymás között, mintha egy művész életművét látnánk egy természeti múzeum nyolcezer hektárján.

Így érkezik az út néhány faházhoz, amelyekről egy kis csalódással olvassuk le: Felsőkak. Tehát a végállomás. Aki gyors volt, az tehet egy kört az innen induló két tanösvény egyikén, felkutatva a legközelebbi elvesztett falu, Kakpuszta nyomait, vagy csak leheveredhet a civilizáció legnagyobb lábnyomában, a focipályányi méretű, gondozott mezőn. Aki hoz labdát, még a kapukat is eredeti rendeltetésük szerint használhatja.

Szinte hihetetlen, de az idő ekkorra már jócskán benne jár a délutánban, így lassan érdemes egy hosszú optikával visszanézni a hosszú egyenesbe: rövidesen megjelenik a távolban a kis dízelmozdony, megüzenve a csend végét. „Nyugi, még legalább öt perc, majd ha a hangját is halljuk” - világosít fel a tapasztaltabb társam. És valóban, az érkező vonat a lehető legmesszebb volt attól, hogy elrontsa az élményt, sőt: ez az utolsó, csendes öt perc egy olyan ajándék, amely nélkül a búcsúzás is egész más lenne. Amikor aztán valóban eljön az indulás ideje, az események úgy felgyorsulnak, hogy szinte kizökkentenek a helyről, pedig változatlanul egy kényelmes kerékpáros tempójával gurulunk el az elmúlt órák helyszínei mellett. Búsvár megállóban aztán még egyszer megkapjuk a lehetőséget egy kis szemlélődésre, amikor a vonat megáll, a személyzet pedig a közeli madármegfigyelő torony látogatását javasolja az indulásig hátralévő tizenöt percre. Az erdei vasút itt bizony nem egy tömegközlekedési célszerszám, szerencsére. Az út utolsó szakasza gyorsan eltelik, és a szerelvény szinte az egyik pillanatról a másikra fut be Mesztegnyő erdőszéli végállomására. Aki egy hasonló, szűk egynapos úton ráérez a hely szellemére, biztosan jó úton jár, hogy az Alföld, vagy „Somogyország” más, még érintetlenebb zegzugait is megértse. Aki pedig nem bízik az első benyomásban, azt a környék szállásadói egy egész hétvégére is szívesen látják.

A cikk megjelent a Turista Magazin 2018 októberi számában.

Cikkajánló