Túraajánlat

A somogyi édenkert vasútján

Egy sínpár, egy erdő, elveszett falvak, rövid órákban mért idő, 20 km/h-s csúcssebesség. Talán két város és egy wellnesshotel közt könnyű ezeket hiányosságnak nevezni, de aki eltölt itt egy napot, az inkább csodáról beszél. Mesztegnyő eldugott erdei vasútja a természetben töltött idő esszenciájával kecsegtet.

Szerző:
Gulyás Attila
Fotó:
Gulyás Attila
2019. október 5.

Egy sínpár, egy erdő, elveszett falvak, rövid órákban mért idő, 20 km/h-s csúcssebesség. Talán két város és egy wellnesshotel közt könnyű ezeket hiányosságnak nevezni, de aki eltölt itt egy napot, az inkább csodáról beszél. Mesztegnyő eldugott erdei vasútja a természetben töltött idő esszenciájával kecsegtet.

Tapasztalat, hogy ami a térképen csak egy pillantás, az autóval már súlyos percek kérdése, gyalogosan pedig olyan többórás program, amelyet szükségesnek érzünk tervezhető tartalommal kitölteni: panorámák felfedezése, evés-ivás, a változatosság igénye. Általában kellenek azok a maguktól jövő képek, amelyekért „csak” sétálni kell. Az a hely, ahol ilyenek nincsenek, az könnyen lecsúszhat a térképről, hacsak nem menti meg egy modern látogatóközpont olyan hívószavakkal, mint az interaktív vagy az élményalapú. A lényeg talán ugyanaz: kirándulókkal teli ösvények a Mátrától a Tátráig, mellette pedig Belső-Somogy és az Alföld csöndje, ahol még ma is egész nap bolyonghat valaki anélkül, hogy másik emberrel találkozna. Valóban nem lenne itt semmi érdekes?

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila

 Mesztegnyő erdei vasútja a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzetben "robog"

 

A válaszhoz elég egy pár percre átlapozni a legismertebb hazai természetfotósaink munkáit, akik az elmúlt években a világ számos pontján bemutatták az ország természeti csodáit: Máté Bence, Daróci Csaba vagy Zsila Sándor képeit látva gyorsan feltűnik, hogy mindannyiuk életművének java olyan helyeken született, ahol a fenti „önjáró” turistalátványosságoknak a nyomát sem találni. Mocsarak, homokbuckák és erdőszéli mezők lenyűgöző pillanatait látjuk, ahol nem vonja el a figyelmet a lényegről sem hegycsúcs, sem építmény, de sokszor még állatok sem. Mi is ez a lényeg, és tényleg megmutatja magát cserébe egy kis türelemért? Aki eljutott eddig a kérdésig, annak Mesztegnyő vidéke nem egyszerűen ajánlott, hanem kötelező úti cél.

 

Az ember az erdő vendége

 

A Mesztegnyő melletti Boronka-melléki Tájvédelmi Körzet erdőkkel borított, homokos területe a természetbúvárok számára igazán különleges vidék. Az egymást követő, észak-déli irányú, 5-10 méter magas „dombhullámok” és a köztük lévő völgyek végtelen sora a mélyebb fekvésű területeken fekete vizű lápokat, lápréteket rejteget. Ezen a vidéken él hazánk egyik legjelentősebb vidraállománya is. A magasabb „dombhegyek” oldalában a sok száz méterrel magasabbról ismerős, ám itt szigetszerű bükkerdők színesítik a tájat. Az égen sasok és fekete gólyák, míg a fák közt szarvasok és aranysakálok járnak-kelnek ma is éppúgy, mint hosszú évszázadokkal ezelőtt, amikor az ember is megjelent a vidéken: a szándéka szerint minden bizonnyal hódítóként, de ma már látszik, hogy igazán csak vendég volt itt. Az erdők egy részének kiirtásával nyert szántóföldek szabdalták fel a tájat, pedig a homokos talaj csak rengeteg munka árán adott jó termést.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila

Legelő a hajdani Kakpuszta közelében

 

Így alakult ki például Libickozma, Háromház, Kopárpuszta, Lencsenpuszta és Kakpuszta - csupa olyan név, amelyek ma már csak a történelemben léteznek. A falvakban a mai őrségi szeres településekhez hasonlóan a házak egymástól kissé távol álltak, köztük pedig a hozzájuk tartozó szántóföldek egy része nyújtózkodik.

Az 1920-as években az erdőt birtokló Hunyadi család völgyzáró gátas halastavak egész rendszerét építtette itt, amelynek jelentős része máig megmaradt. Szintén átvészelte a nehéz időket a kiszolgálásukra épült keskeny nyomközű vasút is, amelynek végállomása Mesztegnyő nagyvasúti állomása mellé épült, és természetesen az erdei faanyag szállításából is kivette a részét. A 9 kilométeres hosszban, számos elágazással épült vasút feladata ekkor még csak a teherszállítás volt.

 

A második világháború során a nehezen járható, mocsaras erdőség a védőknek kedvezett, akik az értékes zalai olajmezők előtt három hónapra megállították a szovjet előrenyomulást - kicsit hosszabb időre, mint ameddig Budapest ostroma tartott. Sztálin, aki a legenda szerint azt hitte, hogy a front egy újabb nagyvároshoz ért, az idő múlásával már Szlovákiában harcoló csapatokat is idevezényelt, „Kakingrád városának” mielőbbi elfoglalására. Az áttörés végül még így sem a boronkai erdőkben, hanem a Balaton déli partján következett be. Amíg a távoli városok elpusztultak, a természet itt már a harcokat követő tavasszal is újra erőre kapott, így a vele együtt élő lakók számára az élet visszatérhetett a régi kerékvágásba.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila

Látvány a Búsvári-halastó madármegfigyelő tornyából

 

A természettel együtt élő közösség romantikája azonban már nem tartott soká, hiszen a falvakon kívüli világ az évek alatt nemcsak újjáépült, de a modern vívmányok is egyre inkább a mindennapi élet részévé váltak, a boronkai erdőkbe viszont sem út, sem áram nem érkezett. Az erdei falvak központjának tekinthető Kakpuszta jövője ennek ellenére még biztosnak tűnt: ötszáz lakóját saját iskola és orvosi rendelő szolgálta, a közlekedésre pedig még egyszerű megoldásnak ígérkezett a közeli vasút, amelyet 1963-ra meghosszabbítottak a falu határáig, létrehozva a mai Felsőkak végállomást. A falu idősebb lakói így ugyan egy mesztegnyői átszállással, de végig vasúton juthattak el a közeli Marcali piacára. Velük együtt utaztak a fiatalok is, de ők már tovább maradtak, és egyre kevesebben tértek vissza. A modern városi élethez képest a háztáji gazdálkodás egyre kevésbé nyújtott alternatívát, és a gyors autóbuszok, majd a saját autó mellett a lassú kisvasúti döcögés sem volt már vonzó.

 

Ahogy a háború után születettek már távolabb alapítottak családot, az iskola is bezárt, az öregedő lakók közül pedig sokan szintén a szomszédos falvakban kezdtek új életet. Ők sokszor minden mozdítható vagyonukat, még a házuk építőköveit is magukkal vitték. Az utolsó kakpusztai lakos 2006-ban halt meg, a többi falu ekkorra már csak a térképeken létezett.

 

Cserfekvésen ma is élnek néhányan, de már kevésbé az eredeti lakosok, inkább a civilizáció elől menedéket keresők. A falu temploma ma erdei legelők közepén áll óriási gesztenyefák tövében, annak a füves szekérútnak a szélén, amely hetven éve még a falu központját jelentette. Egyedül az erdő széléhez legközelebbi Hosszúvíz község kapott végül burkolt utat és buszjáratot, így megmenekült az elnéptelenedéstől.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila

Cserfekvés temploma, amely régen a falu központját jelentette

 

A környék története alapján kisebb csoda, hogy Kakpuszta vasútja végül elkerülte a pusztulást, még ha a szárnyvonalait el is vesztette. A kilencvenes évektől a Dél-dunántúli Kéktúra útvonala és vele maroknyi túrázó is érkezett a környékre, és szerencsére a Balaton partjától mért 30 kilométeres távolság is elég kicsinek bizonyult ahhoz, hogy a magyar tenger látogatói közül néhányan errefelé kanyarodjanak. A kialakuló turizmust az ezredforduló óta folyamatosan fejlődő, júliusban megrendezett Mesztegnyői Rétesfesztivál, majd a vasutat működtető SEFAG Erdészeti és Faipari Zrt. egyaránt segítette: az elmúlt években a megállók és a vasút járművei is megújultak.

 

Indulás, de nem túl gyorsan

 

Mesztegnyő erdei vasútja ma a nyári félév hétvégéin közlekedik, egész pontosan április 1-től október 30-ig, naponta két járattal, amelyek 10 és 14 órakor indulnak Mesztegnyőről. A menetrend persze pontosan rendelkezik a kiindulási és végállomásokról, de hogy hol érdemes beszállni, az nem is olyan egyszerű kérdés: a hagyományos oda-vissza utazás egy remek beköszöntő, ahol a lassan haladó, nyitott kocsikból karnyújtásnyi közelségből csodálkozhatunk rá az erdők és tavak világára. A környék ennél többet is adhat, ha valaki gyalog érkezik, és gyorsan rájön, hogy ide a vonat sebessége is sok. Az erdő felfedezését kezdhetjük akár az erdő túloldalán fekvő Újvárfalváról, a Dél-dunántúli Kéktúrán érkezve, de nekivághatunk a mesztegnyői tájháztól is, szintén a kék sávon haladva. Utóbbi útvonal a falu utáni első kilométeren éri el a vasutat, és rövidesen meg is érkezik a legnagyobb halastó partjára, ahol a vasúttal együtt a következő 600 métert a tó gátján teszi meg. A vízimadarak a közelből gyorsan elrepülnek, de a túlparton, továbbra is látótávolságban maradva, már teljes biztonságérzettel élik tovább a mindennapjaikat. A párás, reggeli csendben könnyű belefeledkezni a látványba, de a csendet megtörheti a vasút délelőtti járata…

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila

A kisvasút a kéktúra nyomvonalán halad

 

Továbbsétálva a pálya az erdő mélyébe ér, ahol a fák ugyanúgy összeérnek a sínek fölött, mintha csak földön heverő fatörzseket vennének körbe. A vaspályán kívül semmi nem utal rá, hogy ez a hely az ember vidéke, hiszen nem is az övé: csendben maradva könnyen szem elé kerülhetnek az erdő lakói, az őzek, szarvasok és vaddisznók. Az összkép nem változik nagyot akkor sem, amikor a sínek mellé homokos szekérút érkezik; itt már a nyolc kilométeres pálya felénél járunk, miközben a hátralévő szakaszon már csak egyetlen kanyar van. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy az út vége unalmas lenne, sőt, talán éppen itt kezdődik a lényeg. Az egyenes hossza szinte végtelennek tűnik, hiszen itt már a helyi viszonyok között „igazi hegyek”, azaz 5-10 méteres dombok sorakoznak egymás mellett, a vasút és az út pedig együtt követi ezek hullámait. Mivel előrenézve csak a ritkán felbukkanó vadak megpillantása ígér izgalmat, az ember ösztönösen egyre többet pillant oldalra: itt aztán nyitott könyvként tárul fel a néhány méterenként változó növényzet, a természet kertjei, amelyek még az ember nyomát magukon viselve is érintetlenséget sugároznak. A pálya változatlanul egyenesen haladva keresztezi a Mély-égeri-tavakat is, majd folytatódnak az egymást váltó erdők és mezők. A tekintet egyre kisebb részletekre kíváncsi: a fák tövének miniatűr virágaira, kisebb pocsolyákra, az út homokjának sormintáira, amelyek olyan tökéletes arányokkal rendeződtek el egymás között, mintha egy művész életművét látnánk egy természeti múzeum nyolcezer hektárján.

 

Fotó: Gulyás Attila
Fotó: Gulyás Attila

A pálya keresztezi a Mély-égeri-tavakat is

 

Így érkezik az út néhány faházhoz, amelyekről egy kis csalódással olvassuk le: Felsőkak. Tehát a végállomás. Aki gyors volt, az tehet egy kört az innen induló két tanösvény egyikén, felkutatva a legközelebbi elvesztett falu, Kakpuszta nyomait, vagy csak leheveredhet a civilizáció legnagyobb lábnyomában, a focipályányi méretű, gondozott mezőn. Aki hoz labdát, még a kapukat is eredeti rendeltetésük szerint használhatja.

 

Szinte hihetetlen, de az idő ekkorra már jócskán benne jár a délutánban, így lassan érdemes egy hosszú optikával visszanézni a hosszú egyenesbe: rövidesen megjelenik a távolban a kis dízelmozdony, megüzenve a csend végét. „Nyugi, még legalább öt perc, majd ha a hangját is halljuk” - világosít fel a tapasztaltabb társam. És valóban, az érkező vonat a lehető legmesszebb volt attól, hogy elrontsa az élményt, sőt: ez az utolsó, csendes öt perc egy olyan ajándék, amely nélkül a búcsúzás is egész más lenne. Amikor aztán valóban eljön az indulás ideje, az események úgy felgyorsulnak, hogy szinte kizökkentenek a helyről, pedig változatlanul egy kényelmes kerékpáros tempójával gurulunk el az elmúlt órák helyszínei mellett. Búsvár megállóban aztán még egyszer megkapjuk a lehetőséget egy kis szemlélődésre, amikor a vonat megáll, a személyzet pedig a közeli madármegfigyelő torony látogatását javasolja az indulásig hátralévő tizenöt percre. Az erdei vasút itt bizony nem egy tömegközlekedési célszerszám, szerencsére. Az út utolsó szakasza gyorsan eltelik, és a szerelvény szinte az egyik pillanatról a másikra fut be Mesztegnyő erdőszéli végállomására. Aki egy hasonló, szűk egynapos úton ráérez a hely szellemére, biztosan jó úton jár, hogy az Alföld, vagy „Somogyország” más, még érintetlenebb zegzugait is megértse. Aki pedig nem bízik az első benyomásban, azt a környék szállásadói egy egész hétvégére is szívesen látják.


A cikk megjelent a Turista Magazin 2018 októberi számában.

 

 

Kapcsolódó cikkeink:

Utazások a Zemplén lakatlan szigete körül
Egy erdei vasút újjászületése

Kis mozdonyok nagy újjászületése

Gőzmozdonnyal fel, kisvasúttal le a felvidéki Veporban

Cikkajánló