Programok

Bejártuk a Monarchia grandiózus katonavárosát

Első látásra olyan, mintha egy kastély magasodna a távolban, aztán kiderül, hogy ez a valóban mesebeli kastélyra emlékeztető épület egy katonai parancsnokság. Megnéztük, hogy fest ma a Monarchia legnagyobb tüzérségi kiképzőközpontja a Veszprém megyei Hajmáskéren.

Szerző:
Tóth Judit
Fotó:
Garancsi Kata
2021. augusztus 8.

Első látásra olyan, mintha egy kastély magasodna a távolban, aztán kiderül, hogy ez a valóban mesebeli kastélyra emlékeztető épület egy katonai parancsnokság. Megnéztük, hogy fest ma a Monarchia legnagyobb tüzérségi kiképzőközpontja a Veszprém megyei Hajmáskéren.

A 8-as úton autózva, Várpalota után már messziről feltűnik a hajmáskéri katonaváros égbe szökő tornya. 2019-ben a tematikus sétákat szervező, veszprémi Túrajó csapatának jóvoltából bejárhattuk a szebb napokat látott laktanyavárost. Cikkünkkel újra felidézzük ezt az érdekes sétát.

Város, színházzal, kórházzal, kéjnőkkel

A különleges sétán szép számmal vagyunk, a résztvevők főleg környékbeliek, van, aki évtizedekkel ezelőtt katonaként járt a közeli gyakorlótéren, van, aki a faluban nőtt fel, és gyerekként még látta, milyen volt itt az élet a szovjet időkben.

Mielőtt elindulnánk felfedezni a telepet, Raffai Csilla, a Túrajó alapítója, és a séta vezetője mesél nekünk arról, milyen volt Hajmáskér, mielőtt létrehozták itt a Monarchia legnagyobb tüzérségi lőtelepét. Veszprém hajdani hagymás kertje egy 1901-es képeslapon nem sokat mutat magából, jóformán csak egy kopár tájat látunk. De a jövendőbeli lőtérnek épp ilyen adottságokra volt szüksége, egy hatalmas, üres térségre, ahol bátran el lehet sütni az ágyúkat.

Az 5000 hektáros területen eleinte nem is akartak mást, mint egy tüzérségi gyakorlóteret egy lőiskolával, később szállásépületeket is építettek, hogy az itt gyakorlatozó katonáknak legyen, hol aludni. A település is profitált mindebből, hisz ahol kis helyen sok katona állomásozik, ott előbb-utóbb vendéglátóipari egységekre is szükség lesz. Lettek aztán vendéglők, kávéházak, városias boltok, ahogy egy korabeli újság írta: „Hajmáskér talán az egyetlen olyan falu, ahol nem kocsma, hanem kávéház van”.

A katonaváros ünnepélyes átadására 1911. júliusában került sor. Hajmáskér mellett tényleg egy valóságos város épült ki. 60 épülettel, 12 közvilágítással ellátott utcával, hatalmas parkkal, önálló vízvezetékrendszerrel, 2 víztoronnyal, szennyvízderítővel, jéggyárral, húsüzemmel, színházzal, kórházzal, sőt kisnyomtávú vasúttal is, ami megkönnyítette a hatalmas területen való mozgást. A telepen hivatásos kéjnők is laktak, ezzel kapcsolatban Csilla egy remek sztorit is elmesél nekünk, melynek forrása egy korabeli, hivatalos ügyirat, melynek már a címe is sokat sejtető: „Fenyítés kéjnő lovagoltatása ügyében”.

Romok és lehetőségek

Sétánkat a hajdani fogadóépületnél kezdjük, ami eredetileg sokkal nagyobb volt, de az évtizedek alatt állapota annyira leromlott, hogy pár éve az önkormányzat lebontatta a nagy részét, csak az épület boltíves kapuval ellátott középső része maradt meg. A szépen felújított épületben a falu könyvtára és a helytörténeti gyűjtemény kapott helyet. A katonaváros ma is összefonódik a faluval, az egyik tiszti épületben működik az általános iskola, néhány épületet cégek bérelnek, raktárnak, kisüzemnek, de vannak itt lakások is, a hajdani, tornyát vesztett templom pedig klubhelyiségként funkcionál.

Az egyik legszebb épület a lovarda, amit hamarosan talán tornacsarnokként hasznosítanak majd. A telepen 2500 katona mellett több mint ezer ló is volt, így több istállóépületre is szükség volt. Az egyikben, amely ma raktárként funkcionál, még a márvány itatók is ott vannak.

Sajnos, sok épület nagyon romos állapotban van, a tető beszakadva, az ablakok kitörve, a tetőcserepek között a padláson kisebb ligeterdő van már felnövőben. A katonavárosba 1944 után szovjet katonák költöztek be, az esztétikum helyett pedig a praktikum lett az építészeti vezérelv, ami több, akkor átépített épületen ma is jól látszik.

Lenyűgöző, milyen volt, lehangoló, mivé lett

Egy ekkora objektum hatalmas terhet jelent egy háromezer lelkes falu számára. Amit lehet, megtesznek, egyes épületeket felújítottak és hasznosítanak, többet bérbe adtak, de a katonaváros legszebb, legnagyobb épületének sorsa egyelőre bizonytalan.

A telep központjában álló, historizáló parancsnoki épület, melynek 50 méteres tornya messzire látszik, eredetileg a lőiskola volt, később lett parancsnokság, és kapott reprezentatív szerepet. A torony egyébként a telep egyik víztornya is volt. Ahhoz, hogy egy ilyen monumentális épület érvényesülhessen, hatalmas tér is kellene. Eredetileg meg is volt, de az oroszok ezzel a szemponttal nem igazán törődtek, így a parancsnokság mellett felhúztak egy ötemeletes tömbházakból álló tiszti lakótelepet, amelyben még ma is laknak. Az út túloldalán egy hasonlóan dekoratív közért áll, az azonban ma már üres. A parancsnokság mögött egy kis tó is volt, romantikus fahidakkal. Ma már ezekből sincs semmi. A tó medrét feltöltötték, helyét lebetonozták, amit aztán felvonulási térként használtak.

A hatezer négyzetméteres épületben 118 helyiség volt, köztük például kártya-, billiárd- és szivarszoba is. A legszebb helyiség a kaszinóterem volt, mi is odaigyekszünk, de előtte még bejárjuk az alsó szint végtelennek tűnő folyosóit. A főbejárat tárva-nyitva, se pénz, se kapacitás az őrzésre, ráadásul egy hihetetlen nagy épületről van szó, ahová ezernyi helyen be lehet jutni, egyszerűen képtelenség lenne mindenhová embert állítani. Ennek ellenére egyedül semmi esetre sem javasolt itt sétálgatni, ugyanis az épület számos része balesetveszélyes.

Egyelőre reménytelennek tűnik a jövő

A belső udvaron mára felnőtt egy kis erdő, a folyosópadlókat vastagon beborítja az építési törmelék és az üvegszilánk, a szobákban mállik a vakolat, egészen különös struktúrákat létrehozva, amit akár művészinek is értékelhetnénk, ha közben nem lenne végtelenül szomorú látvány az egész. Egy szobában a Pravda lapjaival tapétázták ki a falat, az egyik oldalon megtalálom az évszámot: 1986.

Végül elérjük a kaszinótermet. Régen ez volt a legszebb terem, és most is az, annak ellenére, hogy 1990 óta csak pusztul, és pusztítják. Mindenfelé törmelék és szemét, a terem közepén egy tábortűz nyomai, a karzat alatt egy ócska kanapé, a falakon hatalmas graffitik. De mindezek mellett még látszanak a falakon az eredeti aranyberakások, mozaikok, görög ábrázolások, bagolymotívumok. Megvannak még hatalmas ablakok, a színpad és az egyik karzat. Csilla mutat pár képet arról, milyen volt a kaszinó fénykorában. Eredetileg étteremnek használták, később színházterem, majd a szovjet időkben moziterem lett.

Kint arról beszélgetünk, vajon mi lesz ennek a minden szempontból rendkívüli épületnek a sorsa. A szálloda tűnne a legkézenfekvőbb megoldásnak, és voltak is ilyen próbálkozások. Egy Svédországban élő magyar úriember, aki egyébként itt született a szomszédos katonakórházban, megvette a parancsnokság épületét, de aztán a tervekből nem lett semmi.

Mi lesz veled, Hajmáskér?

A séta során egészen a katonaváros széléig elmentünk. Itt volt hajdan az első világháború után kialakított fogolytábor, ahol több ezer külföldi katonát tartottak fogva. A tábornak külön papírpénze is volt. Csilla meg is mutatja az 1, 2, 5, 10 koronás címleteket. A foglyok ruháik, értéktárgyaik letétbe helyezéséért kaphattak ilyen pénzt, amelyért aztán hozzá tudtak jutni olyan dolgokhoz, amelyekre szükségük volt, mint például képeslap vagy szappan. A telep szélén, egy dombon áll a historizáló, őrtoronyra emlékeztető víztorony, közvetlenül mellette egy másik, már a mai kor remeke, ezeken túl pedig a dimbes-dombos gyakorlótér következik.

Hajmáskér a rendszerváltozás idején emblematikus hellyé vált, ugyanis a szovjetek kivonulásakor, 1990. március 12-én elsőként az itt állomásozó harckocsizó alakulat indult haza.

A katonaváros, amely hajdan a Monarchia büszkesége volt, ma pusztuló teher, amivel, aki szeretne, nem tud mit kezdeni, aki talán tudna, az meg nem szeretne. Reméljük azért, egyszer talán valaki meglátja a lehetőséget Hajmáskér katonavárosának jobb sorsra érdemes épületeiben. Lehetőleg addig, amíg azok állaga nem romlik le annyira, hogy már csak a dózerolás marad opcióként. A falak egyelőre még dacolnak a bakonyi szelekkel, de ez csak a Monarchia építőmestereinek köszönhető.

A cikk 2019. augusztusában jelent meg először.


Cikkajánló