Másszuk meg Lengyelország tetejét!

Ami nekünk a Kékestető, az a szlovéneknek a Triglav, az osztrákoknak a Grossglockner, a szlovákoknak a Gerlachfalvi-csúcs, a románoknak a Moldoveanu, a lengyeleknek pedig a Rysy, azaz a Tengerszem-csúcs, csak hogy a környékünkön maradjunk. Aki az adott országban egy kicsit is komolyabban gondolja a természetjárást, annak illik legalább egyszer megmásznia az "ország tetejét”, így ezeken a helyeken átlag feletti forgalommal kell számolni. Még ennek tudatában is ledöbbentem, hogy a lengyeleknél mennyire népszerű program a Rysy meghódítása, mert egy átlagos nyári hétköznapon is százak tartottak a csúcs felé kora hajnalban, amolyan természetjárófesztivál-hangulatot keltve. De ne szaladjunk ennyire előre, először jussunk oda!

A Magas-Tátrát a legtöbb honfitársunk a szlovák oldalról látogatja, ami egyfelől logikus, mert ez van hozzánk közelebb, ugyanakkor nem egy nagy kerülő Zakopanét belőni végcélnak például a Csorba-tóhoz képest. Az előnyök között ott van például, hogy még mindig kedvezőek a zlotyiban számolt lengyelországi árak, bár már rég elmúltak azok az idők, amikor kifejezetten olcsónak számított az ottlét. Ennek emlékei máig élnek bennem, amikor gyerekkoromban apám valahogy begyömöszölte a 100-as Skodánkba a családot, majd végtelennek tűnő autózás után megérkeztünk egy szép helyre, ami hol egy szélfújta tengerpart volt, hol egy mesébe illő sóbánya, de a legtöbbször Zakopane volt a végcél, ahol már gyerekfejjel is elképesztő méretű hegyek között kirándultunk.

Ilyen nosztalgikus gondolatokkal kászálódtam be egy kisbuszba a Batthyányi téren a frissen alakult Lengyel Idegenforgalmi Szervezet meghívására több újságíró kollégával egyetemben, hogy bő öt órával később megérkezzünk Zakopanéba. Már a szállodánk recepcióján, a becsekkoláskor sorban állva olyan érzésem volt, mintha egy fesztivál lenne a környéken, de mint később kiderült, ez csak egy átlagos nyári nap, itt mindig ilyen nagy a nyüzsgés főszezonban.

Jobban belegondolva, nem is csoda a hely népszerűsége, ugyanis Lengyelország térképére ránézve láthatjuk, hogy ennek a jókora, közel negyvenmilliós országnak csak a déli részén vannak számottevő hegyek, és a Magas-Tátrából is viszonylag kevés tartozik hozzájuk. Adott tehát a természetjárást kedvelő emberek koncentráltsága, ami a lengyeleknél már megszokott dolog, míg nálunk maximum egy-egy népszerűbb teljesítménytúrán látni ennyi embert egyszerre a természetben. Ennek megítélése persze egyéni habitus kérdése, én például simán kiegyeznék azzal, ha nálunk is ennyi fiatal és kisgyerekes család járná a természetet, arról az örömteli fejleményről már nem is beszélve, hogy a lengyel hölgyek között elképesztően népszerű outdoor ruhadarab lett a leggings.

Mivel másnap hajnali ötre beszéltük meg a találkozót a csúcshódításhoz, korán visszavonult a csapat, amiből sajnos csak keveset tudtam profitálni, mert – talán a túl sok töltött tésztának köszönhetően – az a rémálom gyötört, hogy nem kapom meg azt a gyönyörűen kifaragott játékfokost a szüleimtől, amit egy lengyel zsibvásárban néztem ki magamnak. Mentségükre legyen mondva, hogy a valóságban tényleg kaptam egyet, ráadásul a nővérem is, de aztán sajnos elkobozták, amikor hazafelé azt játszottuk a Skoda hátsó ülésen, hogy a honfoglaló magyarok összecsapnak a Kárpát-medencében hesszelő népekkel.

Másnap hajnalban ismét kisbuszba pattantunk, és elrobogtunk a Tátrai Nemzeti Park (TPN) Zakopanétól alig húsz kilométerre lévő parkolójáig. Ide érdemes előre online jegyet venni a nemzeti park honlapján, mert egyrészt olcsóbb, és biztosan lesz helyünk, de egyébként tömegközlekedéssel is remekül el lehet ide jutni Zakopanéból. Azt autót lerakva nincs más dolgunk, mint megvenni a belépőt a nemzeti park területére (ezt is megtehetjük előre a honlapon), ami jelenleg 9 zlotyi, azaz nagyjából 800 forint. Ez nekünk furcsa lehet, de az így keletkezett bevételt a nemzeti park a turistautak és az infrastruktúra fenntartására fordítja, valamint fenntart egy elég komoly hegyimentő szolgálatot is.

A belépők megváltása után jön egy kis monoton rész, ugyanis erdészeti aszfaltúton kell még mintegy 8 kilométert gyalogolni a csúcshódító túra tényleges kiindulópontjához, a Morskie Oko (Halas-tó, de magyarra fordítva egyszerűen csak tengerszem) nevű tóhoz, amelynek partján egy több mint százéves rönkház várja a természetjárókat. Tippként jegyzem meg, hogy ide érdemes szállást foglalni, mert stratégiai helyen van: úgy tudjuk korán elkezdeni a csúcsmászást, hogy nem kell előtte két órát gyalogolni a parkolótól, és szuper egyéb útvonalakat járhatunk be, ha csillagtúrák központjaként használjuk.

Bár nehéz betelni a rönkház és az előtte csillogó kristálytiszta tó látványával, mégis szaporán vágunk neki a csúcsra vezető ösvénynek, mert távolságban ugyan nem sok, szintemelkedésben viszont annál több vár ránk. A piros jelzést követve jutunk le közvetlenül a tó partjára, amit félig megkerülve kezdjük el a kapaszkodást. Az ösvényt gondos kezek alakították ki beforgatott kövekkel, így gyakorlatilag csak lépcsőzünk felfelé a képeslapokra illő tájban, miközben folyamatosan nézhetjük az előttünk meredező végcélt.

Alig fél óra alatt jutunk fel a következő, nem sokkal kisebb tengerszemhez, amit Czarny Staw-nak, azaz Fekete-tónak hívnak, és méretben alig marad el a Morksie Okotól. Az ösvényünk ezt a tavat is félig megkerülve vezetett tovább a meredek hegyoldalra, ahol először átvergődnünk egy jókora hófolyamon. Erre az olvadékra lépve érti meg az ember, hogy miért történhet annyi baleset az ilyesmi szakaszokon, mert elképesztően csúszós ez a hegyi jégkása, így már csak ezért is érdemes túrabotot vinni magunkkal.

A szint emelkedésével egy-két felhő jelenik meg körülöttünk, de szerencsére ők is csak átutazóban vannak, így utunk nagy részét szikrázó napsütésben és tökéletes látási körülmények között tehetjük meg. A csúcs közelében a mellénk rendelt hegyi vezető, egy végtelenül szimpatikus lengyel srác, Mateusz megkér minket, vegyük fel a korábban kiosztott via ferrata felszerelést és sisakot, hogy ezekkel biztosítsuk magunkat a sziklákra erősített láncokon.

Rajtunk kívül egyébként senki nem tett így, ami érthető, mert az alacsonyan rögzített láncokon inkább csak hátráltatott minket a karabinerezés, de az is érthető, hogy vigyázni akartak ránk ezzel a túlbiztosítással.

Szerencsére felfelé nem kellett sehol sem várakozni, még annak ellenére sem, hogy már elkezdtek megjelenni a lefelé szállingózók, akik türelmesen megvárták, amíg elcsörömpölünk mellettük.

Sok beszámolóban olvastam, hogy milyen meredek és kitett a csúcsra vezető út vége, de igazából egy helynél sem éreztem ezt, ezért jó kondival, egy kis rutinnal még a tériszonyosok is bátran felkapaszkodhatnak egészen a hegytetőig, ahol garantáltan népes társaság vár ránk. Igazi piknikhangulat fogadott minket is, a csúcs szinte minden kövén ücsörgött valaki, így kellett egy kis idő az ilyenkor kötelező fotók elkészítéséig.

A 2499 méter magas Tengerszem-csúcs mellett szinte karnyújtásnyira ott kelleti magát ennek a hegynek egy pár méterrel magasabb (2503 m) főorma, ami már a szlovák oldalra esik. Természetesen oda is átmászunk, ott sincsenek kevesebben, így rövid pihenő után lefelé vesszük az irányt. Ennél a pontnál két lehetőségünk van: vagy visszafelé is az északi oldalon megyünk le, ahonnan jöttünk, vagy a szlovák oldalon ereszkedünk le a déli, lankásabb, de hosszabb útvonalon. Ez utóbbi esetben kell némi autólogisztika, de tömegközlekedéssel is meg lehet oldani, hogy a túra végén visszajussunk Zakopanéba.

Minket, elkényeztetett újságírókat, a szlovák oldalon vár a kisbuszunk, ezért nem is volt kérdés az útirány, de így legalább mindkét feljutási lehetőséget megismerhetjük. A csúcs alatt nem sokkal egy szuper kis menedékház (Chata pod Rysmy, Hunfalvy-hágó alatti menedékház) csábítja a tömegeket. Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget, bemegyünk a felülről high end krematóriumnak tűnő helyre, és iszunk egy kör jéghideg Kofolát, ami a mögöttünk álló túra következtében nektárként csúszik mindenkinek. A háztól kb. ötven méterre kígyózó sor ácsorog a sziklák között, mint kiderül, a WC örvend ekkora népszerűségnek. A telexes Tenczer kolléga ki is állja becsülettel, és utána elégedetten számol be róla, hogy egy üvegfalnak köszönhetően élete legszebb panorámájában gyönyörködhetett az árnyékszékről.

Amilyen jó volt felfelé a puha talpú, de tapadós terepfutó cipőm, úgy vált ez az előny semmivé lefelé a végtelen kőtengeren, melynek láttán tízből kilenc térdspecialista sebész már reflexből elkezdi a bemosakodást. Szerencsére itt is beforgatott kövek segítik a lépéseket, de elkalandozni egy pillanatra sem lehet a tájban gyönyörködve, mert elég egy rossz mozdulat, és onnantól kezdve vége a túrának. Bár a szlovák oldalon sincsenek kevesen, a köves szerpentinen jobban eloszlanak a népek, és csak az egy-két helyre kihelyezett vaslétránál és láncnál fordul elő kisebb torlódás.

A túrának ezen a pontján jut eszembe, hogy a sok ember miatt most biztos lemaradunk mindenféle hegyi jószágról, amikor az előttem haladó pár izgatottan megáll, és egy közeli szikla felé mutogat. Az izgalom oka egy rutinos zerge volt, amely éppen a délutáni sziesztáját töltötte, és némi unalommal kevert leereszkedéssel nézte az érte lelkesedő lényeket. Vicces volt, mert miközben a heverésző zergét fotóztam, észrevettem valami mozgást a háttérben, ahol két mormota cukiskodott a kövek között, így meglehetősen kis energiabefektetéssel pipálhattam ki a hegyi élővilág megfigyelését.

Imádom, ahogy ereszkedés közben dúsul körülöttem a növényzet, mindenféle színű kis virágok, szívós törpefenyők, majd páfrányok tűnnek fel a kis hegyi patakok között. Ezt az élményt receptre kéne felírni, mert nincs az a stresszes élethelyzet, amiből ne tudna kirántani ez az óriási töménységben adagolt természeti élmény. Ilyen hangulatban érkezünk meg szép lassan a Poprádi-tóhoz, amelynek partján már sörrel koccintunk a sikeres csúcstámadásra. Tipp: aki hasonló terveket dédelget, vigyen magával eurót, mert rendszerint csak készpénzzel lehet fizetni a hegyi hüttékben.

Akárcsak utunk elején, innen még pár kilométernyi séta vár ránk a végcélt jelentő Csorbatóig, ahol kellemesen elfáradva, de annál elégedettebben kászálódunk be kisbuszunkba. Végül a lábainkba bő 20 kilométer és 1500 méternyi szint került, amelynek minden egyes centije élmény volt. Zakopanéba visszatérve, vacsora közben szóba kerül, hogy ugyan miért éri meg egy magyarnak a lengyel oldalig elautózni.

Például többször is előfordult túra közben, hogy amikor a gyorsabban haladókat elengedtük, mosolyogva, magyarul köszönték meg a gesztust, felismerve, hogy honnan jöttünk. Nem elhanyagolható az sem, hogy kint tartózkodásunk alatt sehol sem láttam bokor alá behajított engergiaitalos dobozt, ami nálunk már szinte kötelező elem egy-egy felkapottabb hely környékén. Mindent összevetve, aki szeretne belekóstolni a magashegyi élményekbe, bátran vegye fel a Tengerszem-csúcsot a listájára, nem fog csalódni a helyben!