MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Zegzugos zarándoklat a Zengő vidékén

A Mecsek földtanát tekintve hazánk egyik legösszetettebb, legizgalmasabb területe. S ez igaz természeti és kultúrtörténeti értékeire is. Illusztrációként hadd ismertessem egy hosszú hétvége természetjáró élményeit. 

Odafelé meg kellett állnunk Göllén. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy a falucska legismertebb szülötte is segített engem természetjáróvá, sőt természetbaráttá válnom. Ez a kis eldugott település Fekete István szülőfaluja, ami egy olvasó számára kötelező zarándokhely. Jó volt ott lenni, leróni tiszteletemet kedvenc szépíróm előtt, de igazából nem tudtam mit kezdeni a helyszínnel. Ám a következő estéken több, a gyerekkort felelevenítő írását is elolvastam. Nem csak nosztalgiából, hanem lelkem épülésére is. (Ha még lehetséges ez hatvan év felett.)

 

Fotó: Németh Imre

 

Az első túránk a Keleti-Mecsekben az egyutcás (Fő utca!) Óbányáról indult. A „Magyar Svájc” elnevezést talán túlzónak találtam svájci emlékeim alapján, de, hogy hazánk egyik legszebb völgyében jártam, az biztos. A takaros kis üdülőfalu ízlésesen felújított házaival, svábos rendezettségével elbájolt, még a rengeteg parkoló gépkocsi, és a légvezetékek sokasága ellenére is. Na jó, ha nem is Svájc, de legalább Zermatt, bár ott se kocsi, se villanydrótrengeteg nincs.

 

Fotó: Németh Imre

 

Mi a Dél-dunántúli Kéktúra jelzéseit követtük felfelé túránkon a fokozottan védett Óbányai-patak vezetésével. Megérte! Akkor is, ha igencsak „emberarcú” volt a táj, rendszeresen üdülők, kunyhók bújtak meg szerényen a völgy mélyén. A pár arasznyi mészkőpad sokaságán bukdácsoló, sok száznyi apró, festői vízesést produkáló patak páratlan élményt nyújtott. S volt útközben még vízen való átevickélés, egykori gát nyoma, Pisztrángos-tó, Csepegő-kő és Ferde-vízesés is! A Csepegő-kő volt számomra a fotogénebb, a különleges kialakulású Ferde-vízesés pedig a nagyobb kihívás a fényképezés terén; hogyan lehet megfogni a lényegét, az egyediségét e szépségnek? Az biztos, hogy ez unikális természeti attrakció!

 

Fotó: Németh Imre

 

A vízesés fölötti fedett pihenő mellett a Bodzás-forrás megállásra csábított, de mi elszántan továbbindultunk. Kisújbánya – talán a kevesebb turista miatt – számomra kellemesebb élményt nyújtott, amit egy, már téli bundát viselő mókus feltűnése csak fokozott. Izgalmas volt a település szabadtéri művészi installációinak felfedezése is. Nem a legszebb, de a legstílusosabb a zöldes üvegharang volt, hiszen az egykori üveghuták völgyében jártunk!

 

Fotó: Németh Imre


Innen, rövid kaptató után, már a Cigány-hegyi (524 m) kilátóból élveztük a feltáruló csodás látványt, a Keleti-Mecsek körpanorámáját. A kilátó alatti pihenőnél egy gyors déli tízóraizás után továbbindultunk a Dögkút-tető felé északnak. Innen hamarosan letértünk jobbra lefelé a Váralja-árok völgyébe a jelölt, de eleinte igencsak járatlan ösvényen. Az egykori szekérúton kinőtt, már több éves fácskák nehezítették útunkat. Ennek ellenére viszonylag hamar leértünk a patakhoz, de nemsokára egy kerítés mellett erős emelkedőn kellett felkapaszkodnunk, hogy bő öt perc után visszaadjuk a szintet a Vadvirág-forrásig. Itt aztán elérkezett a túra „fénypontja”, egy meglehetősen meredek kaptató a zöld kereszt jelzésen a gerincig, ahol már a piros kereszt jelzés várt ránk. Ettől kezdve viszont szinte csak örömködés volt az út, hiszen egy enyhe emelkedő után hatalmas jobbos íveléssel már indultunk is lefelé a völgybe kocsinkhoz. (A túra adatai számokban: 12 km táv, 650 m szint, 4,5 óra.)

 

Fotó: Németh Imre

 

A Zengőre Püspökszentlászlóról indultunk. Igen, az egykori pogány várat egy igencsak katolicizált helyszínről közelítettük meg. De hát a dolgoknak idővel össze kell simulniuk! Püspökszentlászló a pécsi püspökség birtoka volt, ahol 1955-ig apácazárda működött, addig, míg Mindszenthy bíborost ide nem száműzték pár hónapra. Ezt bizonyítja temetőjének sok, egyszerű, fekete, vasból készült, női neveket viselő sok-sok keresztje.

A település arról is híres, hogy itt csak egy oldalon sütik a palacsintát, ami rögtön érthető, ha látjuk, hogy az útnak csak a hegy felőli felén vannak házak. Az is jellemző a mai helyzetre, hogy a házak jelentős része idegenfogalmi célokat szolgál, s köztük sok a szakrális, lelki épülést segítő helyszín. A település felső végén lévő kastélykertet, arborétumot elhagyva a sárga sáv jelzés mentén kezdtünk el meredeken emelkedni. Emelkedni? Az igazán csak később jött, de akkor nagyon! A gyönyörűségért meg kellett dolgoznunk: bő negyedórás meredélyen emelkedtünk a csúcsgerinc felé, de nem a fáradtsággal, hanem a páratlan látvánnyal törődtünk: valódi őserdőben jártunk!

 

Fotó: Németh Imre

 

A fajgazdag erdőtársulás a fák minden korosztályát felmutatta; a magonctól az ősöreg példányokig. Itt együtt volt jelen a természetes erdőújulat és a vihar kidöntötte holt fa. S ez a ritka, értékes, őserdő kitartott a csúcsig (682 m), ahol újabb szépségek várta ránk. Ugyanis a tető alatt egykor Zengő vára magasodott, aminek ma már csak a regélő romjait és várárkát tudjuk felfedezni. És akkor még nem beszéltünk a mesés panorámát nyújtó kilátótoronyról. Legalábbis ezt írta a turistakalauz. Ugyanis minket a hangulatos és méltóságos, de egy kilátóhelyen nem igazán szerethető október végi köd fogadott fenn. S milyen jó, hogy nem épült meg a NATO-lokátor a Zengő csúcsán! Ottlétünk húsz perce alatt legalább ugyanennyi kirándulóval, turistával találkoztunk, ami egy katonai területen nem történhetett volna meg.

 

Fotó: Németh Imre

 

Lefelé indulva szép lassan elkezdett felszakadozni a felhőzet, s a kellemes környezetű Viki-pihenőnél (frissen felújítva, és bivak is van!) már több napfényfoltot is láttunk, de már sem erőnk, sem időnk nem volt az ismételt csúcsmászásra vissza. Inkább a Réka-kunyhót vettük célba, ahol „tarisznyából” megebédeltünk. Itt örömteli csodálattal nyugtáztuk a számunkra szokatlan turistaforgalmat; a fél óra alatt vagy hat csoport fordult itt meg, 50-60 fővel. Csak így tovább természetjárók! Tovább. Ez nekünk is szólt, ezért a kék négyszögön, az Etelka-forrás völgyén felfelé indulva emelkedtünk a már ismerős sárga sávig. Innen alig fél óra alatt értük el volna gépkocsinkat, de előbb sétáltunk egyet a felújított kastélyú arborétumban is. A látnivalókban változatos körtúrát öt óra alatt tettük meg. (12 km táv, 600 m szint.)

 

Fotó: Németh Imre

 

Hazafelé, az M6-osról letérve még megcsodáltuk az alig ismert „bogyiszlói vándorló tölgyeket”. Az elnevezés furcsa, de találó. Az 1856-os Duna-szabályozás előtt e terület még a Duna–Tisza közéhez tartozott, s csak a folyam új mederbe terelése után „költözött” a Dunántúlra. A zengői őserdő után nekem ez volt a második csúcsélmény a négy nap alatt: öreg, méltóságteljes tölgyek egy hagyásfás legelőn! Itt több száz évnyi történelem üzent a ma emberének. Szépségesek, titokzatosak és tiszteletre méltóak voltak egyszerre. Mintha emberek lennének, de évszázadok bölcsességével. Még lassú pusztulásuk jele is erősítette ezt az érzetet. Valami furcsa, felemelő érzés volt megölelni egyiküket. Mintha a Mindenséget, az Örökkévalót vontam volna szívemre, lelkemre. Ott úgy éreztem, hogy találkoztunk.

 

Fotó: Németh Imre

 

Szöveg és fotók: Németh Imre

 

 

Kapcsolódó cikkeink:

A Mecsek fővárosában megállt az idő

A Keleti-Mecsek gyöngyszemei

A Mecsek legvadregényesebb völgye

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. március
Császár László :
Cseszneki vár
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...