Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2018. december 8.

Soproni-hegység újratöltve

Előzetesen jártuk le a Civitas Fidelissima Maratont. Sopron és környéke sokadszorra is elvarázsolt. 

Mindössze 18 napja volt alkalmam itt járni (igaz, rövid távon, a Lővérek 25 TT-n). Most revansot vehettem az akkor kényszerűségből kihagyott maraton (közeli) távért. A túra napján azonban más elfoglaltság miatt nem tudtam volna részt venni, így hát írtam a rendezőnek, Imrének, aki nagyon szívélyes módon lehetőséget adott - ezúton is köszönöm! Pontosabban: köszönjük; merthogy Zoli öcsém is ebben a cipőben járt; nagy örömömre ő is csatlakozott hozzám. Így hát szerda reggel pontban nyolckor a Károly-pihenőnél/parkolónál készíthetjük el az első fotót a Rongyosgárda-emlékműnél, és hajrá!

 

 

Lejtőn könnyű hajrát kezdeni: így van ez most is. Kicsit újragondolt útvonalat kaptunk idén - a tavalyi első rendezés a zöldön vitt le. Most egy eddig általunk nem járt ösvényen, a - zöldön megyünk le. Mármint annak másik szárán… Ez észak felé visz, szép erdőkben, és már most kellemes napsütés kényeztet. A hét majd’ minden napjára várható eső egyedül ezen a napon tesz kivételt az időjósok szerint, nem is akármennyire! Egész napra ragyogó időt jeleztek elő - eleddig szépen teljesül is.

 

 

Így jutunk le a városba, ahol elköszönünk a jelzett úttól, és éles balossal visszafordulunk az erdőbe. Gépek dolgoznak itt, sajnos sár is akad, de azért kikerülhető. Pár méter múlva úgyis másra figyelünk már…

 

 

Egészen kivételes a látvány: a Hősök temetőjéhez érkeztünk. Balról mellettünk, egy domboldalban sírok százai… összesen alighanem ezer felett lehet a számuk. Egyforma fejfák (vagyis kövek), sűrű sorokban és rendben. Aztán leérkezve megértjük, miért dupla a track-en a vonal: picit az előző út mellett, már a temetőben járunk, és ott megyünk vissza, fel, miután a bejáratnál elhagyjuk a Hősi emlékművet. Hátborzongató, felemelő látvány. És mélyen elgondolkodtató. Van itt több tucatnyi náció: magyarokon kívül német és orosz, szerb és olasz, cseh és szláv nevek, feliratok…

 



Vissza, felérkezve nem kell sokat mennünk, hogy a Mennyek királynője-templomhoz jussunk. Lám, milyen sokszor láttam, fotóztam már - de itt most járok először. Pedig mennyire megéri ide is eljutni! Az épület kőből rakott fala is impozáns látvány, a napsütésben fürdő tornya is - és persze a kiváló panoráma teszi fel az i-re a pontot.

 

 

Lépcsősoron ereszkedünk le, zegzugos kanyargások és pici utcák visznek a kék jelzésre. Amit már kiválóan ismerünk, egészen Ágfalváig. Ez a szakasz ismétlés lesz megannyi Lővérek-túráról (beleértve a 18 nappal ezelőttit is). Bánom is én! Szeretem ezt a környéket - ebben a csodás időben meg pláne. A fent említett revans érzése fog el itt is, miután a Kutya-hegyen felszuszogunk. A Valéta oldalában, igen: merthogy most kilátás is van, nem tejfölköd, mint pár hete. De még milyen kilátás! Ami nyáron igen ritka, de a friss, hideg levegő igen távolra engedi fürkésző tekintetünket.

 

 

Sokkal jobbak az ösvények, mint feltételeztük a többnapos eső után. Az erdőben pláne! A Valéta most is nagyon szép, a jelzések kiválóak, és bár emelkedik, azért jó kis beszélgetős szakasz ez is. A fenyvesben való ereszkedés azonban figyelmet igényel: vízmosta, ázott és csalitos ösvénye meredeken visz lefelé, és biztonságra törekszünk. Ehhez mérten szolid tempóban, de szépen leérkezünk Ágfalvára.

 

 

Kitérőt teszünk a jól ismert kékről: Baracsi László egykori önkéntes emlékműjéhez, aki egy társa megmentésére indult a vasútállomásnál lévő árok felé, így érte a fejlövés. Aztán vissza a főutcára, és egy kis pihenő - egy bögre forralt bor erejéig. Aztán újabb emlékmű a Luther téren, az evangélikus templomnál (a község hősi halottjait sorolja fel), majd a harmadik, ami az 1921-es népszavazásról emlékezik meg.

 

 

Aztán a községből kivezető úton megyünk nyugat felé, de még Lépesfalva (Loipersbach) és a határ előtt balra ívelő úton letérünk. Mezők közé érkezünk, elhagyjuk az utolsó civilizációt is (Sopronig már nem is lesz több), ami egy tanya, békésen legelésző rackajuhokkal.

 

 

Lábunk elé kell néznünk, de aztán füves, gondozott gyep következik, majd letérés. Itt egy zöld jelzést is megpillantunk, ami - elvileg - már Ágfalva utolsó házai óta kísér. Gyakorlatilag ez az első; szóval, érdemes volt többször is rápillantani a térképre. Ennél az említett letérésnél pár szalagot is teszünk, nehogy három nap múlva valaki tovább menjen… Hogy miért van nálunk szalag? Megígértem Imrének, a rendezőnek, hogy egy rövid, kb. ötszáz méteres szakaszon tehermentesítem - de jut belőle ide is. Meg a kapaszkodó kezdeténél is, ahol nem könnyű meglátni, hol kell erősen balra, felfelé indulni.

 

 

Komoly ugyanis ez az emelkedő! Nem borsóméret, ahogy a hegy neve sugallaná… Viszonylag hosszú, és erős. Szerencsére csak az első pár lépés volt saras, utána már könnyebb a haladás. A kilátás azonban már most is remek. Hát még a tetején!

 

 

Eljutunk a jó állapotú magassági figyelő (MAFI) tövébe, ahol egy kódot is kiteszünk. Előbb a fára gondolunk, de a mindössze pár méterre hallható-látható favágók miatt inkább a fém vázra erősítjük. Mellettünk ugyanis bömbölő motorfűrészek és dübörgő gépek verik fel az erdő csendjét - és a közeli fákon is ott van sajnos a pink pötty… Hamar felkapaszkodunk inkább a szűk létrán, ami feljebb még szűkebb - de a fenti látvány bőséggel kárpótol.

 

 

A Borsó-hegyről lefelé aztán a remek tempó mellett szépen benézünk-kiegyenesítünk egy jobbos letérőt, és persze ez csak egy erős lejtő végén derül ki. Mászás vissza! Aztán lejtő, de most már jó irányba. Szép fenyvesek, kellemes kilátás - a határ túloldalán pedig halastavak is vonzzák tekintetünket. Megérkezünk a zöld elágazásához: az jobbra megy, mi balra. Itt kell szalagoznunk, el is végezzük becsülettel (remélem, Imre nem szid, amikor bontja majd…). Szerény ötszáz méterről van csak szó, hamar végzünk vele - és kiérkezünk a Fürtös bodza tanösvényre, ami egyben a piros sáv is. Balról, a Tödl-ök felől érkezik, és ezen megyünk egészen a nyugati határcsúcsig. Sőt, tovább is - de ez most a Terv út, többnyire kellemesen kavicsos és sármentes.

 

 

A napsütés - így decemberben - szebb nem is lehetne. Pompás idő van, felhő sehol… kellemesen fogynak a kilométerek. Igazi beszélgetős szakasz! Hamar jönnek a halmok: első, második… végül a negyedik. És a csúcspont, a környék legnyugatibb pontja: Asztalfő, vagy Urak asztala - esetleg Herrentisch.

 

 

Körülnézünk, lazulunk kicsit. Éppen féltáv, és majdnem 180°-os irányváltás is jön. Előkerül pár falat, megkeressük a kódot is… meg persze pár lépés a szomszédokhoz.

 

 

 

Mostantól a nap jobb kéz felől süt, az irány keleti, a terep pedig némileg hullámzik. Közben meglepetten szembejövő túrázókat veszünk észre - nagyjából az ő arcukon is ez az érzés köszön vissza. Piros és zöld sáv visz nagyon hosszan, igen kellemes környezetben, továbbra is pár méterre a határtól.

 

 

Közben a csúcsra jutunk. A Soproni-hegység legmagasabb pontja a Magas-bérc: kilátóját most sem hagyjuk ki. És mekkora hiba lett volna! Hatalmas. A kilátás ugyanis döbbenetes! Jó párszor láttuk már, de most, a rendkívül tiszta légkör, a kék ég és a friss, hideg levegő hihetetlen jó rálátást biztosít mindenfelé. Beleértve a Rax és a Schneeberg hatalmas, hófödte tömbjeit is.

 

 

Nehezen indulunk tovább, de a kellemes terep futásra ingerel, és kellemesen fogy most is az út. Elmarad Óhermes és Újhermes, és itt van Ilona-akna. Vagyis hát Ritzing-Helenenshacht. Az Imre-féle track átvisz rajta, a térképes itiner nem. Mit tegyünk? A helyzet dönti el a kérdést: itt is favágók, gépek, és sáros út következne - így hát átlépjük a határt. De jó, hogy hoztunk igazolványt! (szükség persze nincs rá, de megnyugtató). Szép házak, rendezettség még ennyire a határ mentén is - és több, bányászatra utaló emlék vagy épület fogad bennünket.

 

 

Rövid kis kanyar, és újra otthon érezhetjük magunkat. Pont a favágók szakaszának végén bukkanunk elő az erdőből. Itt tábla is figyelmeztet: tilos és életveszélyes (lett volna) az előző szakasz. Na, pláne jó, hogy átmentünk… Az út megint kellemes, megint hullámzó, és továbbra is igen nagyokat beszélgetünk.

 

 

Muck: a fura nevű tető következik, következő ellenőrző pontként. A kilátóhoz nem lehet felmenni (kerítésen belül van), így csak a valamikori laktanya romjait nézzük meg, és megyünk is tovább. Itt már megérkezett a Soproni Kék is - ez visz hamarosan észak felé, kellemes erdei utakon. Aztán kis közös szakasz a kék kereszttel, majd elköszönünk tőle, és irány Várhely! Ez a kilátó sem okoz csalódást, pedig volt bennünk egy kis félsz. A nap ugyanis - bár hétágra süt, de azért mégis csak december van - erősen megindult a horizont felé. Ami itt közelebb van, hiszen hegységben járunk… Mégis: sikerül megcsípnünk még napsütésben a Leghűségesebb Várost! Nem is akármilyenben… A panoráma itt is felsőfokú, és a Fertő tót sem láttuk még ennyire szépen innen.

 

 

Az örök kedvenc, a Ciklámen tanösvény következik. Hiába mentem itt alig több mint két hete, persze hogy ezúttal is lenyűgöz. Kanyargós, girbegurba ösvényei, a Tacsi-árok és a meredek oldalak varázslatosak most is.

 

 

A Hétbükkfa is hamar megérkezik, ahol elköszönünk a kéktől, és sárgára térünk át. Három nap múlva itt is ellenőrző pont lesz - mi most megyünk tovább, egyenesen. Aszfaltot koptatunk, bár nem hosszan - közben a már árnyas erdők közül szinte kivilágít a (még napsugarakban fürdő) TV-torony.

 

 

A Károly-parkolóhoz, vagyis a kiindulópontunkhoz érkezünk. Nem szokott dolog, hogy megyünk is tovább, de ez most - egyelőre - csak érintési pont. Itt már szépen fogy a fény, de (előzetes számításainkkal ellentétben) esélyt látunk arra, hogy megússzuk a fejlámpázást. Zolit még hamar elcsípem szeretett autójával, és: jöhet a feketeleves!

 

 

Az itiner-táblázat ugyanis figyelemre méltó adatokat mutat, és ez nekünk az „otthoni” Hétforrás-Óház féle szigorú egy kilométert juttatja eszünkbe. Ez is annyi - nemcsak távban, de szintben is, ahogy olvassuk. Ennek megfelelő lelkülettel száguldunk le a (már említett) zöld sávon, a Deák-kút mellett. És közben „vigasztaljuk” egymást: ezt az elveszített szintet mindjárt vissza kell dolgoznunk! Máris itt a körút, a város - és vele a Printz-pihenő. Utolsó előtti ellenőrző pont, gyors fotó, és fordulunk is vissza.

 

 

Pici közös szakasz, és jöjjön, aminek jönnie kell! Jelen esetben ez a zöld háromszög. Hát, csakugyan vannak komisz szakaszai - de összességében jóval lazább az emlegetett kőszegi-hegység-beli rokonánál. Fel is bukkan a Károly-kilátó, ahová, ha akarnánk, se tudnánk felmenni: látjuk a zárt ajtót.

 

 

Igaz, kilátás most már tényleg nem lenne. Örülünk, hogy még a maradék kilencszáz métert is erősödő szürkületben, de szépen, lámpa nélkül letudjuk. Megmutogatom Zolinak az új Boszorkány tanösvényt, még erre is pont elég a világosság. De a Rongyosgárda-emlékműhöz (a hol ma harmadszor járunk) már meglehetősen sötétben érkezünk meg.

 

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Kapcsolódó cikkeink:

Sopron - Tűztoronytól a bánfalvi kolostorig

Ismét remek volt a Lövérekben túrázni 

Teljesítménytúra a leghűségesebb városban

Túra kilátók és bányászati emlékek között

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 

Végtelen nyugalom a Nyírség kies homokvidékén

Végtelen nyugalom a Nyírség kies homokvidékén

2022.11.22.

Ritkán adatik meg az Országos Kékkörön, hogy körtúrában tegyünk meg egy etapot, és végig a kéken tudjunk haladni. Nos, ennek is eljött az ideje, hisz Létavértes környékén egy nagy kanyart tesz meg az Alföldi Kéktúra, melynek során kiindulási pontunkra fogunk visszaérni, miközben csodás réteket, lápokat, erdei szakaszokat érintünk, és persze mindenhol a hatalmas homokmezők.

→ Tovább
Észak-alföldi túra, amely „nyomokban tavakat is tartalmaz”

Észak-alföldi túra, amely „nyomokban tavakat is tartalmaz”

2022.11.15.

Úgy döntöttünk, ezúttal a Halápi csárdától a Vekeri-tóig megyünk az Alföldi Kéktúrán. Ugyanis ha ránézünk bármilyen térképre, bizony mindenhol kéklik a környék, ami csodás vízi világot ígér. Igen ám, de az elmúlt esztendők aszályai kivétel nélkül kiszárították a Debrecen környéki tavakat, víztározókat, idén utolsó mohikánként a Vekeri-tóból is eltűnt a víz. A környéken manapság az a szállóige járja, hogy: „nyomokban tavat tartalmaz”.

→ Tovább